Forrás: 168 Óra

2007.10.26., 2007. évfolyam, 43. szám

szerző: Trencséni Dávid forrás: 168 Óra

címkék: október 23., tüntetések

Miként a könnygáznak, úgy a nemzeti ünnepre ígért „helyi érdekű forradalomnak” is nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A „pesti srácok” torz paródiái – támogatottság híján – az öncélú rombolásba menekültek. A rendőrség – okulva a tavalyi hibákból – fegyelmezetten állta a sarat. Őszi vonulási útvonalukon követtük a pesti tüntetőket.

Gárdatagok avatásával melegítettünk a „forró keddre.” A vasárnap a Jobbiké, a Hősök terén parádézhattak a „fekete oroszlánok”. A kisebbségi szervezetek képviselői megpróbáltak ugyan a vonulók lelkére hatni egy köztéri fotókiállítással, ám a hadfiakat (és a néhány új, termetes hadleányt) nem hatotta meg a Duna-partra sodort holttestek látványa. Félezer elszánt harcos sámándobok ritmusára masírozott be a kordonok által határolt ketrecébe. Köröttük rajongóik, jó háromszor annyian.

Zordul az idő, ám a dicsőségért tűrni kell. Majd kétórás nyilas esztrádot állhat végig a gárda. (Állóképességből vizsgáztak.) S bár a szervezők minden követ megmozgattak, egyházi személy nem szentelhette fel a zászlót. Sőt a zászlóanya sem jelent meg. Wittner Mária biztató levelet küldött maga helyett. Bizonyos értelemben nélkülözniük kellett az aktívan korosodó Für volt honvédelmi minisztert is, akit – bár megjelent – a pulpitusra nem segítettek fel, s így végül alant maradt. Miként hiányzott a radikális jobboldal miniszterelnök-jelöltje, Morvai asszony is. Mégis sok hasznos ismerettel gazdagodtunk. Megtudtuk, hogy a világ a magyaroknak köszönheti az írásbeliséget, hiszen a mi rovásírásunkból fejlődött ki az összes, ma használt betűtípus. Miként azt is: ha lenne legalább egy fél Horthy Miklósunk, nem itt tartana ez a világ.

A beszédeket békés bólogatás kíséri, a szónokokat lapogatás illeti.

Megtudjuk: ez bemelegítés csupán, ráhangolódás az eljövendő, pontosabban a holnapi forradalomra. Mert az bizony közelg – fogadkoznak a távozók.

A hétfő már a jó nevű Magyar Önvédelmi Mozgalomé. Indulásnak a Szabadság teret választják, oda ígérnek koncertet, szónokot, s záróakkordként átvonulást az állami ünnep helyszínére, az operaház elé. Utóbbira a rendőrség nem adja áldását.

Fotó: Kovalovszky Dániel

A köztévé székháza előtt fázósan gyűlik a nép. Kezdéskor alig vannak öt-hatszázan. A megjelentek a „kemény maghoz” tartoznak. Egytől egyig stadionok véráztatta környékén edzett, kemény arcélű csúcskopaszok. Terjednek is a sajtópletykák: nagy mennyiségű tűzijáték-alapanyagot vásároltak, azzal támadnak. Hajszál híján lemaradunk a házi őrizet szabályait szabadon értelmező Budaházy György beszédéről, aki – bár maszkban buzdít – nem bír a vérével, és már az elején bemutatkozik.

A tavalyi tévéostrom szervezője, Toroczkai László csúcsstratéga is kiveszi a részét a jóból. A negyed nyolcra ezerfősre duzzadó zsidózó csapatot rövid felszólalás után maga vezeti az Operához. A körúton, rövid tanácskozás után, a Nagymező utca felé veszik az irányt. A pesti Broadway végéig sem ér a nép, amikor felveszi a harci érintkezést az egyenruhásokkal. A forgatókönyv eltér a megszokottól. A bőrfejűek a harmadik rendőri felszólítás után megindulnak, hogy botokkal, Molotov-koktélokkal mérjenek megelőző csapást a rendfenntartókra. Az összecsapás első áldozata maga Toroczkai, akit a csapaterő rögvest beránt a sorfal mögé, és letartóztat.

A rendőrség könnygázzal teríti be az utcát. Az új vegyszer hatékony: aki mélyebbet slukkol, percekig harcképtelen. Közben befut az új, áramvonalas vízágyú, tisztítja az utat, s a felcsapó tüzeket is oltja. A zendülők válasza tucatnyi lángoló üveg és néhány rakéta.

Visszaszorulnak a körútra. Az oszlatás egy percre lankad, ám a Nyugati felől érkező vízágyút a menekülők megtámadják. Bajba jutott társaik megsegítésére ide, a Nyugati téri felüljáró elé törnek ki a rendőrök, majd kettévágva a tömeget fokozzák a nyomást. A kopasz forradalom gyorsan elbukik. Kilencre az utolsó gócot is felszámolják.

A forradalom évfordulójának reggele kísértetiesen emlékeztet a tavalyira. A Kossuth kordonai távol tartják a korán kelő lázadókat, pedig már kezdenék a műszakot. Ám a kormány, a miniszterelnök, a zsidók és a lakájmédia pocskondiázásán túl többre nem futja. A közönség hamar meg is unja. Ifjabb Hegedűs Lóránt Szabadság téri templomába indul szellemi munícióért. A forradalmi évfordulóhoz nehezen illő szoboravatást – a szent hely lépcsőjén ezentúl Horthy Miklós, szegény jó Kossuth Lajos, Wass Albert és Szabó Dezső monumentuma áll majd – beszédek előzik meg. A néhány száz fős hallgatóság megelégedésére a szónok szenvedélyesen ócsárolja a zsidóságot, majd közli, csak Dezsőt, Szabó Dezsőt idézett. Az érdem ettől nem kisebbedik, bár a szóáradatba bekapcsolódik a templom hitszónoka is.

Ebéd után tovább indul a nép a Corvin köz felé, mégsem tudja megelőzni a Magyar Gárdát. A gárdisták sorfala mögül váratlanul Wittner honanya lép elő. Örül, hogy a gárdisták őrzik az ünnepet és a lángot. Azt viszont szégyelli, hogy Gyurcsány is ki merte tűzni a lyukas zászlót. Ötvenhatos bajtársaival ezért elhatározta: 2008-at a megtorlás évévé nyilvánítják. „Így döntöttünk mi. Az áldozatok.” Ami duplán hasznos, hisz így legalább eldől, „hogy az unió hova húz. A magyar forradalomhoz vagy a bolsevikokhoz.”

De pezsdül már a honfiszív, Morvai Krisztina üdvözli a „magunkfajtákat”. Azt mondja: az előző nap ügyeltek és felügyeltek kollégáival. „Könnygázt szippantottunk, füleltünk, és gumilövedék ropogását hallottuk.” Sokáig tartott, bódító élmény volt, hajnali négyre ért haza felajzva, nem is jött álom a szemére. Ezért nyílt levelet fogalmazott Gyurcsányhoz és „tettestársaihoz”. Hosszút. Summája ennyi: akik hazugsággal kerültek hatalomra, lebuktak, ezért terrort és diktatúrát vezettek be. „Mi összefogunk, és visszaszerezzük tizenötmillió magyar önbecsülését. Morvai még reméli: egyszer Gyurcsány is megbánhatja bűneit. („Nem. Ő a Sátán” – sikolt egy termetes asszonyság.)

A nagy magyar jogvédőt a Magyar Keresztény Szövetség követi, kedves emlékserleget osztanának, ám a közönség hanyagolja őket, türelmetlen. Ki az Astoriához, ki a Parlamenthez vonulna. „Maradjunk együtt, magyarok” – kérlel egy borízű hang recsegve. Vonulás közben szexuálszociológiai eligazítást kapunk: „A buziság az nem magánügy, mert nem lesz neki gyereke, és a nyugdíját én fogom kifizetni.”

A kemény mag a Múzeum körúton szalad bele a Fidesz kordonába, lesz is tülekedés. A narancsszín dzsekis szervezőkkel vitáznak az árpádsávosok, mert azok nem engednék be őket. Ám nincs ok a kirekesztésre, orbáni szóra szomjasak, s a kordon szétnyílik. „Hervad a szegfű, rothad a narancs” – kiáltással vonul egy csoport a narancsosok zónájába.

Orbán beszédének fő üzenete: nem nyugszunk, de „el kell vetni az erőszakot”. (Elemzését lapunk 9. oldalán olvashatják. – A szerk.)

A Terror Házánál nincs szónoklat. Orbán hívei rendben szét is oszlanak, az utcai harcosok bánatára. De hírnök jő pihegve: este nyolckor a „nép” kiszabadítja börtönéből a rab Táncsicsot, Toroczkai Lacit. Nem késik a rendőri reagálás. Bejelentik: Lacit vidékre fuvarozták, ahol, köszöni, jól van, úgyhogy kár a könnygázért. Alternatív színhelyként felvetődik még a Blaha Lujza tér, ám végül a Parlament előtti kordonnál állapodik meg az eső áztatta mag. Rövidke hatósági fogócskázás után a zendülők döntenek: lezárják a napot, a forradalmat és az ünnepet. Majd jövőre.

Összehúzzuk magunkon az átmeneti kabátot. Hideg van, közeledik a tél. Zászlókat, sísapkákat a spájzba. Lehet, hogy tavaszig béke lesz? Valamikor folytatják, nem kétséges. Hagyomány született.