2007.10.26., 2007. évfolyam, 43. szám
forrás: 168 Óra
A 40. számban számban közölt Ormos Mária-interjú nagyon szíven ütött.
A „másik oldalról” nézve is teljesen helytállónak látszik ugyanis a professzor asszony által adott diagnózis. Hallgatóként ugyanezt tapasztalom gondolkodásra, egyszerű következtetések levonására képtelen csoport- és évfolyamtársaim között.
A jobbratolódás sem új keletű jelenség, de a szélsőjobbal való szimpátia kifejezése (cigányozás és zsidózás formájában, ma már az egyetemen is) naponta előfordul. Ami nagyon aggasztó, hogy napilapokat szinte egyáltalán nem olvasnak, mondván, „a Népszabadság úgyis hazudik”. Ha azt kérdezem, miért nem veszi akkor a Nemzetet, miért nem kattint rá mértéktartó külföldi újságok honlapjára, bamba pislogás a válasz. (Azok a fránya nyelvvizsga-bizonyítványok…)
Néhány évvel ezelőtt még mi, hallgatók mérlegeltük magunkban, hogy mit is válaszoljunk tanárunk aktuálpolitikai kérdéseket feszegető érdeklődésére. Ma – joghallgatóként – azt tapasztalom, hogy a tanár hallgat (talán ezzel biztat?), ha csoporttársaim a szeminárium keretében sarkított megjegyzéseket tesznek („nem is volt rendszerváltás”), faragatlanul tréfálkoznak szexuális orientáltságon, esetleg művi vetélésen, vagy ami épp adódik.
Mert ugyebár a hallgatók több mint fele nő. Jó egy kicsit szórakozni, rihegni-röhögni a mi kontónkra, így, a nőkvóta bevezetése előtt.
Csupa közhely, klisé, nagyon kevés önálló, bátor gondolat. Ez egy évem mérlege a patinás székesfővárosi intézményben. A példákat sokáig sorolhatnám. Nem lenne értelme.
E sorok írója pár ezer kilométerrel nyugatabbra megtapasztalta már, hogy a tanulás kiváltság. Örült neki, hogy felvételi elbeszélgetésen szűrték le a tudását, és hogy egy tanévre valamivel több mint ezer fontot fizethet. Miért?
Mert előtte eleget koplalt-dolgozott, hogy tanulhasson. Mert semmi sincs ingyen, és mert cserébe hagyták gondolkodni: nem kellett centivel méricskélni, hogy a csoporttársak (és nem a szemináriumvezető) mit szól majd a véleményéhez. Mostanság pedig, másodszori nekifutásra, más szakon (amit nagyon szeretek) tandíj elleni demonstrációra hívnak.
Amikor azt mondom, ellenkezik az elveimmel: a kormánnyal szimpatizálok, és szociáldemokratának tartom magam, megnyugszom. Kimondtam. Kimondhatom. Válasz nincs.
Nem is kell.
Szeleczki Anna, E-mail
október 29th, 2007 at 05:01
Kedves Anna,
sorait nagyon köszönöm, mert végre egy egyetemi hallgatótól hallom azt, amit én is gondolok. Fiam, aki talán egy-két évvel idősebbb önnél külföldön tanitattam, komoly anyagi áldozatok árán és nehezen éltünk azért, hogy megfelelő szinvonalu képzést kapjon.
Ma már nyugdijasként örülök annak, hogy ezt az áldozatot meghoztuk, bár nagyon nehéz volt nekünk, de a fiunknak is, mert az eredményt látjuk.
A fiam megtanult tanulni, már egyetemista korában is nyaranta komolyan dolgozott, hogy legalább a zsebpénzrevalót megkeresse és a diplomájának ma megvan a becsülete (erkölcsi és anyagi egyaránt).
igy aztán nem ugy fogja fel mint az itthoni diákok, hogy neki ez jár, hadd fizessen más is érte (adófizetők), hanem a családja és a saját erejéből lett az, aki. Erre ma már nagyon büszke ő és a családja is.
Azt hiszem, hogy ez a helyes.
Persze vannak olyanok is, akik még ha spórolnának is, akkor sem tudják ezt megengedni maguknak, de a tehetséges diákok itthon is megkapják a tandijmentességet és az ösztöndijat is. Igy gondolom, hogy a tehetség nem vész el még akkor sem, ha a családjuk ezt nem tudja finanszirozni.
Talán jó lenne, ha ez a nézet jobban elterjedne a diákok között is, mert akkor a jobb módu családok fizetnének azért, amit kapnak a gyermekeik és nem kellene például csökkenteni (reál értéken) a tanárok fizetését, a nyugdijasok bevételeit, a kórházi alkalmazottak számát stb. Ezen jó lenne ha a sztrájkoló ifjuság időnként elgondolkodna, mielőtt kiabál a jogaikért. Azt hiszem másnak is vannak jogaik.