Forrás: 168 Óra

2007.10.17., 2007. évfolyam, 41. szám

szerző: E. Fehér Pál forrás: 168 Óra

A “hatvanasok” generációja külön fejezet az orosz irodalomban. A XX. kongresszus nemzedékét jelenti, amely nem csupán világirodalmat, néha világpolitikát is csinált. A nemzedék életben lévő alkotói manapság ünneplik hetvenötödik születésnapjukat. Megöregedtek.

Húsz éve már, hogy két korábbi emigráns, Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz monográfiát írt a régi “hatvanasokról”. Ebben olvashatók a meghökkentő mondatok: “A korszak fő költője Hruscsov… Verset ugyan nem írt, de költőnek nevezhetjük a szó átvitt, alkotó ösztönzést adó értelmében: »A szovjet emberek mai nemzedéke (már) a kommunizmusban fog élni« – mondta…”

Eddig az irónia. A folytatás már valóban az irodalomra vonatkozik: “Hruscsov volt a korszak fő költője, ám ezt költői nyelven Jevtusenko fejezte ki.” Jevgenyij Jevtusenko valóban elkötelezett híve volt a hruscsovi “olvadásnak” s a korszak leglényegesebb céljának, az antisztálinizmusnak – olykor Hruscsovval is vitázva. Az utókor erre már nem emlékszik.

Kattintson a képre!

Hruscsov, akitől nem volt idegen a sztálini gondolkodásmód, maga is megrettent egy időben az irodalom erőteljes szabadságvágyától, s olyan beszédeket “nyomott le” kulturális kérdésekről, amelyeket a legnekivadultabb őssztálinisták is elirigyeltek volna. Azt azonban “Sztálin maradék csapata” (Jevtusenko kifejezése) sem gondolta, hogy a támadott írók fellázadnak, és visszafeleselnek a főtitkárnak: figyelmeztetik, “más idők járnak, apukám”. A huszonéves írók mögött ott állt a százezres moszkvai tömeg, amely Majakovszkij szobránál, csikorgó hidegben búcsúztatta az új korszak jelképeként értelmezett Kubába induló Jevtusenkót meg a többieket. Andrej Voznyeszenszkijt, Robert Rozsgyesztvenszkijt és Jevtusenko első feleségét, a gyönyörű költőnőt, Bella Ahmadulinát. A névsor korántsem teljes.

És hamarosan Hruscsov is rádöbbent: politikáját a pártbürokrácia által sanyargatott irodalom támogatja leghitelesebben. Ekkor küldi katonai géppel krími nyaralójából Moszkvába, a Pravda szerkesztőségébe a Sztálin örökösei című Jevtusenko-verset “kinyomtatni” firkantással; ekkor ad parancsot vejének, Alekszej Adzsubejnek, az Izvesztyija főszerkesztőjének, hogy lepedőnyi újságoldalon közölje Tvardovszkij szatíráját, a Tyorkin a másvilágont. És Tvardovszkij juttatta el hozzá Szolzsenyicin kisregényét, Az Iván Gyenyiszovics egy napját. Ő maga engedélyezi közlését a Novij Mirben. Egyes orosz történészek szerint ez a közlés volt a legnyomósabb indítéka a Hruscsov-ellenes összeesküvésnek, amely 1964 novemberében sikerre is vezetett.

Nehéz, húszéves tespedés jött Gorbacsovig. A társadalmi háttér, amely a “hatvanasok” generációját támogatta, eltűnt. Nem azonnal, és nem is teljesen. Alkuhelyzet alakult ki. Terjedt a képes beszéd, az ezópusi szóhasználat. Ekkor virágzik a korábban szórványosan jelentkező “szamizdat”. Ez is történelem. Nemrég Moszkvában megjelent négy hatalmas kötetben a “szamizdat” antológiája, amely bizonyítja, hogy a húszas évek elszórt kísérletei után a Brezsnyev-korszak e vívmánya a szellemi élet önvédelmi vállalkozása. A harmincas évek elején még Lenin híres végrendelete is a tiltott olvasmányok közé tartozott. (Egyébként a szovjet cenzúra mindenkor kész volt betiltani bizonyos Lenin-szövegek közlését.)

A “hatvanasok” közül kevesen kényszerültek át a második nyilvánosságba. Leginkább a bárdoknak nevezett, verseiket gitárkísérettel előadó poéták szorulnak ide, mint Viszockij, aki színészként akadály nélkül szerepel. Jevtusenko jelen van itt is. A szovjet korszakban poétaként nem túlságosen kedvelt Jeszenyinhez címzett, az orosz poézis tragikumát sirató költeményével. A szamizdat legfőbb vállalkozása a hetvenes évek végén szervezett irodalmi antológia, a Metropol. Új írótársaság jelentkezett ekkor, azok a fiatalok, akik csak a rendszerváltás után lesznek ismertek. Például Viktor Jerofejev. De a főszervezők között találunk “hatvanast” is, Akszjonovot.

Akszjonov a XX. kongresszus után induló fiatal prózaíró nemzedék egyik legfénylőbb tehetsége. A Kollégák vagy a

Csillagos jegy megérdemelt figyelmet kap. (Édesanyjának, Jevgenyija Ginzburgnak a lágerévtizedekről szóló memoárja, a Meredek út szamizdatban volt olvasható.) Akszjonov végül emigrációba kényszerül a Metropol ideológiai botránya után. Egy másik “hatvanas”, a legális sajtóban is megjelenő költő, Andrej Voznyeszenszkij következmények nélkül ússza meg az ütközést. Igaz, neki is védelmet jelent nyugati ismertsége. Voznyeszenszkij és Jevtusenko azelőtt szinte versenyeztek, hogy az Egyesült Államok politikusai közül ki hányszor látogatja meg őket peregyelkinói nyaralóikban. Nem együtt, mert a két költő nem kedveli már egymást. És egyiküket sem kedveli a következő nemzedék. A Nobel-díjas, emigrációba kényszerített Joszif Brodszkij különleges ellenszenvvel szól róluk.

Érdekesen alakult Vlagyimir Vojnovics élete. Előbb Hruscsov jelenlétében éneklik el a világűrből érkező űrhajósok megzenésített versét, amely – bizantinus rendszerekben ez így természetes – “zöld utat” jelent más műveinek. Vojnovics néhány kisregénye azonban szigorú realizmusával háborítja fel az irodalmi funkcionáriusokat. Szatirikus regénye, az “orosz Švejk”, az Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai kiveri a biztosítékot. Mi nem vagyunk csehek, itt a hadsereg szent és sérthetetlen. Évtizedekig szó sem lehetett kiadásról. Vojnovics – visszatérve emigrációjából – azzal ünnepli hetvenötödik születésnapját, hogy közreadja a Csonkin harmadik kötetét, amelyből egyebek között megtudja az olvasó, hogy Sztálint mongol vadló szülte a világra.

Vojnovics azonban az emigrációban – s otthon is – gyűjti a fejére a parazsat. Ír egy szatirikus regényt Moszkva 2042 címmel, amelynek író főszereplőjében sokan, okkal Szolzsenyicint vélték felfedezni. Vojnovics, aki hatalmas kockázatot vállalva segédkezett A Gulag-szigetcsoport kéziratának Nyugatra juttatásában, nem kedveli Szolzsenyicin pravoszláv prófétaságát.

Nem minden “hatvanas” lett ellenzéki, vagy fásult bele a világba. A szibériai Valentyin Raszputyin (hetvenéves), a Pénz Marijának, az Élj és emlékezz és az Isten veled, Matyora tehetséges szerzője különös utat járt be. Antiszemita felhívásokat írt alá. Gorbacsov rendszere próbálta a maga oldalára vonni. Amolyan kiegyensúlyozó irodalompolitika szellemében a kirgiz, de oroszul író Ajtmatov mellett Raszputyin szerepel a “tősgyökeres oroszok” képviselőjeként. Raszputyin azonban “idegenek” ádáz művének tartja a rendszerváltást, ebben rendíthetetlen.

A “peresztrojka” már megtört “hatvanasokat” talált. Gorbacsov nyitása azzal a – számukra szomorú – eredménnyel zárult, hogy akik minden konfliktus dacára megmaradtak a szovjet nyilvánosságban, elveszítették a közönség érdeklődését. Azt, amelyet leköt az emigráció hazatalálása, amelyet ámulatba ejt az addig szamizdatba szorított irodalom. Majd maga a literatúra érdektelenedik el viharsebesen. Ma már üzlet. Egy idei kiadású moszkvai lexikon közli: a néhány detektívregényével a magyar könyvpiacon is szereplő Borisz Akunyin (tisztes grúz nevén Grigorij Cshartisvili, japonológus és az orosz Nagyvilág főszerkesztő-helyettese) 2004 és 2006 között 3 millió 200 ezer dollárnyi jövedelemre tett szert.

A “hatvanasok” sem voltak szegények: százezres példányszámaik és a külföldi kiadások tiszteletdíjai derekas megélhetést biztosítottak nekik. De megváltozott a pálya.

Tanulságos Mihail Satrov, egy “igazi hatvanas” pályaíve. Ő az idén tavaszszal azzal ülte meg 75. születésnapját, hogy maga adta ki összegyűjtött műveit öt kötetben. Tehette, mert az íróságot feladva ma már üzletember. Pedig nehezen kezdte ő is… Egyik rokona Alekszej Rikov volt, a szovjet kormány feje 1924 és 1930 között. Satrov ötéves, amikor apját megölik, eredeti nevét meg kell változtatnia. A hatvanas években drámái nemcsak színházi szenzációk voltak, politikai viták gyújtópontjai is. Azt mondják: a brezsnyevi korszak ideológiai pápája, Mihail Szuszlov akkor kapott agyvérzést, amikor engedélyeznie kellett Satrovnak a Lenin utolsó napjairól szóló dokumentumdrámáját. Szemtanúként állíthatom: a moszkvai premier politikai demonstráció volt, melyből a bemutatón részt vevő szklerotikus Brezsnyev mit sem értett. De kit érdekel már Lenin?

Persze írt és ír történelmi témákról Vaszilij Akszjonov is. (A hetvenötödik év őt augusztus 20-án érte utol.) Akszjonov megtanulta amerikai évtizedei alatt, hogy nem a históriai hűség számít, hanem a leleplezés. Évente két regényt ad közre (plusz az emigrációban megjelent műveket), amelyek valamilyen formában önéletrajziak is, ám forrásmunkaként használni őket kockázatos lenne.

Bella Ahmadulina annak idején mindig megjelent a repülőtéren vagy a pályaudvaron, hogy búcsúztassa az Andropov által kieszelt módszer szerint emigrációba kényszerített “hatvanasokat”. Költői híre nem kopott, de a politikától fényévekre távolodott. Ő még csak most múlt hetven, és öregasszonynak is szép.

Sokan meghaltak. A legnagyobb veszteség Bulat Okudzsava. Ő volt az első “bárd” is. Dalai korszakos jelentőségűek. A nagybeteg Andrej Voznyeszenszkij ma már ritkán jelentkezik. Egyik utolsó, megrendítő verse épp Okudzsaváról szól, meg az oroszokról: “Élünk, nem készülünk a jövőre, megelégszünk azzal, ami van.”

Jevtusenkónak természetesen egyszerre két hetvenötödik születésnapja is van, négy felesége volt, és öt fia közül néhány szintén poéta. Először a két születésnapról: iratai szerint 1933-ban született, de az okmányokat a háború alatt meghamisították, hogy a szibériai nagymamától külön engedély nélkül utazhasson Moszkvába, a mamához. Ám a valóságos dátum 1932.

Ő volt, aki a legaktívabban fogadta a rendszerváltást: bízott Gorbacsovban, csalódott Jelcinben, támogatja Putyint. Mindig bátor volt: üldözött írótársaival szolidaritást vállalt, és 1968 augusztusában táviratban tiltakozott Brezsnyevnél a prágai invázió ellen. Verset is írt Tankok Prága ellen címmel. Jevtusenko amerikai egyetemen tanít, de születésnapjait (telt házakkal) Moszkvában ünnepli.

Megváltozott a világ. Mikor e sorokat írom, a moszkvai tévé a nemzetközi könyvvásár megnyitójáról tudósít. Bemutatják az új, “nagy művek” szerzőit. Mintha Budapesten lennénk. Író egy szál se… Grigorij Javlinszkij, a Jabloko vezére, Vlagyimir Zsirinovszkij, Gennagyij Zjuganov kommunista vezető és Szergej Sojgu, a rendkívüli helyzetek minisztere írt – az 1-es csatorna szerint – újabb, korszakos műveket. De még a “hatvanasok” is élnek.

Ezt más forrásból tudjuk – hetvenesként.

Comments are closed.