2007.10.18., 2007. évfolyam, 42. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168 Óra
Tizennyolc éve mutatta be a Pesti Színház Kornis Mihály Körmagyar című színművét. A rendszerváltás előtti darab most ismét színre került, és kiderült: az akkori korkép egyáltalán nem porlepte. Az időtlenség okairól a darab rendezője beszél, aki amúgy színészként a napokban elnyerte a színikritikusok által odaítélt, a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat Az ünnep című előadásban nyújtott alakításáért.
A Körmagyarban megfogalmazódó általános emberi problémákat a honi környezet teszi egyedivé. Ám a mű alapötlete, szerkezete osztrák sógortól származik.
Fotó: Riskó Gáspár Az eredeti Körtáncot 1897-ben írta Arthur Schnitzler. Hat évvel később kinyomtatták, de színpadra állítását a cenzúra megtiltotta. Bródy Sándor 1904-ben lefordította, úgyhogy Budapesten tartották a világpremiert, 1912. október 12-én. Pár nappal később a rendőrség erkölcstelennek nyilvánította, és betiltotta a produkciót. Bécsben aztán 1921-ben került színpadra. Az első előadások egyikén bottal felfegyverzett tüntetők nyomultak be a Volkstheater kamaraszínházába. A színészeket és a szerzőt csak a vasfüggöny óvta meg a bántalmazástól. Másnap a rendőrfőnök betiltotta a további előadásokat. Schnitzler darabja ezután évtizedekre eltűnt az európai színpadokról, mert a szerző – főként az antiszemita támadások miatt – nem adott jogot a bemutatására. Arra csak 1981-től nyílt lehetőség.
Az antiszemitákat mi zavarta?
Az rejtély. De valódi botránykő a szexuális tartalma miatt lett a darab. Schnitzler pároztatott különféle társadalmi rétegekhez tartozó hölgyeket és urakat. Erotikusan, mulatságos helyzetekben. Így mutatta meg, mi mindenre vagyunk képesek vágyaink beteljesítéséért, hogyan hidalunk át kommunikációs, társadalmi különbségeket. És milyenné változunk, amint túljutottunk a célon. Közben persze a szerző pontos analízisét adta a kor társadalmának.
Hogyan került mindez hazai pályára 1989-ben?
Szeretett mesterem, Horvai István rendezte a Vígszínházban, én pedig a tanársegédjeként követtem végig a Körmagyar alakulását. Horvai eredetileg a Schnitzler-mű bemutatásán gondolkodott. Aztán mégis fölkérte Kardos G. Györgyöt, hogy az eredeti „motívumok” alapján írjon egy új, az akkori magyar környezetben játszódó „Schnitzler-darabot”. Kardos talált is egy nagyszerű címet: Körmagyar. De aztán ideje, majd betegsége sem engedte a folytatást. Horvai akkor Kornis Mihályhoz fordult, aki kicsit vonakodott, aztán beleszeretett a munkába. Három hét alatt elkészült a Körtánc „magyarításával”. Persze eredeti Kornis-mű született, de a Körmagyar cím – Kardos engedélyével – megmaradt. Az is telitalálat volt.
A darab a rendszerváltás előtti ország szétfeslő társadalmát mutatta be. Legendás előadás lett belőle. De most – majd” húsz évvel később – még erősebben hat az ismét színre került mű.
Mert két évtized tapasztalata bizonyítja: jogi kodifikációval át lehet ugyan minősíteni társadalmakat, de az emberi természetet, egy másik korban szocializálódott közösséget nem lehet gombnyomással „átállítani”. Emberi viszonyainkban tovább cipeltük régi koloncainkat. Kornis darabja Schnitzleréhez viszonyítva is elképesztő filozófiai mélységekbe visz. Miközben érzékenyen, ugyanakkor könnyed nyelvi leleménnyel formálja meg a mű öt női és öt férfi karakterét, időtelen értéket teremtve ezzel is.
Pedig a nyelvezettel gondok is lehetnek. Az egyik leány folyvást a nyolcvanas évek reklámdalocskáit énekli; többször előjön az akkori szleng. Szó esik a Noxironról, a Szovjetunióból importált, zsongító altatóról és a Kádár-világ egyéb rekvizitumairól. Érti ezt egy mai ifjú?
A hajdani reklámok fogyasztásra utaló motívumait azok is felismerik, akiknek ismeretlen a régi szöveg. Azt viszont el kellett magyaráznom a fiatalabb színészeknek: kik voltak például a viceházmesterek, mit jelentett a kapupénz. Így ők hitelesen közvetítik a szöveget, és a néző már nem szorul külön magyarázatra. Amit mégsem ért pontosan, annak jelentését megérzi, ha használja a fejét.
Horvai annak idején mégis újraíratta a Schnitzler-művet.
„Magyarította.” Ám a Kornis-mű értékeinek egyik lényeges eleme, hogy húsz év elteltével sincs miért újítani rajta. Vagy „továbbmagyarítani”. Éppoly erős, mint az átkosban volt.
Filozófiájában mi a legfontosabb különbség Schnitzler és Kornis színműve között?
Bródy Sándor azt írta Schnitzler darabjáról: „Arról a körről szól, amelyben az emberiség őrültként pereg a világ teremtésétől vélhetőleg a világ létének utolsó pillanatáig.” Bródy szerint a frivol olvasó számára frivolnak tűnő darab lényegében az élet legfontosabb tárgyáról szól: „Nem érzékiséget csiklandozó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy vakmerő és inkább szomorú tanköltemény ama bizonyos körről, amelyről őszintébben, keményebben, közvetlenebbül nem beszélt még senki.” Kornis művének különbségét a Körmagyar ősbemutatójának idején Esterházy Péter fogalmazta meg legjobban: „Ez a könyv nem arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg… Ennél kevesebbről van szó. Az országról, az ország állapotáról szól.” Esterházy Kornis színművét is szomorú tankölteménynek mondja.
„Bunkó ország lettünk, csak folyik a hadova, nyomjuk a szöveget reggeltől estig.” Egy kulcsmondat a Körmagyarból.
Néhány, korhoz köthető kifejezéstől eltekintve a darab minden gondolata élő maradt. Aki itt vesztes, az két évtized alatt még többet veszített. Aki nyerő pozícióban volt, győztes lett.
Utóbbi kategóriába sorolandó a munkahelyi takarítónővel és mentora nejével egyaránt üzekedő Fiatal Elvtárs.
Például. Csak mára talán egy másik politikai oldalra keveredve. Kornis darabjában különben az értelmiségiek, művészek is megkapták a magukét, mert feladják értelmiségi attitűdjüket. Mára az idő ezt is bőven igazolta. Nem váltunk másokká, jobbakká. Mindannyian „Homo Kádáricusok” vagyunk. Szerintem hazudik, aki mást mond. A jelenlegi jobb- és baloldal is ugyanabból a közösségből származik. Ott iskolázódott.
Szeretnénk ezt elfelejteni, de a Körmagyar szembesít vele. Szabadulást mi jelenthet?
Miért nehéz megszabadulni attól a metódustól, amely szellemileg megrontja, félrevezeti a felnövekvő nemzedékeket? Amely demagógiával és ordas eszmék felcicomázásával csalja őket az utcára. Amely rémületes korok szimbólumai alatt ösztökéli őket rombolásra. A kultúra, oktatás, média képviselőinek van ebben a legnagyobb felelősségük. Akiknek pontosan az lenne a dolguk: manipuláció nélkül szembesítsenek a történelmünkkel. A Körmagyar arra példa, hogy teljességükben is megmutathatók a múlt legfontosabb szakaszai, az ember esendőségeivel, bűneivel, vétkeivel együtt. Lehetőséget ad arra, hogy a fiatalabb nemzedékek rácsodálkozzanak, eltöprengjenek, s végül megértsék: mitől olyan az életük, amilyen.
ä Vagyis a „Homo Kádáricus” akkor fejlődhet tovább, ha megérti evolúciójának minden korábbi szakaszát.
Amíg hallgatás, sunyítás van, nem jutunk sehova.
A Körmagyar egyik karaktere a rendszerváltás hajnalán hazatérő Milliomos. A Színésznővel lezavart alkalmi aktus előtt az óhaza jövőjéért aggódik. Viszolyog a pénzére pályázó szerencselovagoktól, politikusoktól. Óvná a hazát az amerikai „kálcsörtől”, kereskedelmi „tívíktől”, a hagymás „hambörger” szaftjától. Úgy látja: Európához tartozunk, rajtunk múlik, mi lesz velünk. Ám József Attila Számvetésének sorai is eszébe jutnak. Idézi is: „Engem sunyiságra oktat az erkölcs. Rólad is ezt hiszem.” Azt feleli rá a Színésznő: „Azért ez a Pilinszky mindent tud.” A néző pedig húsz év után jobban érti az összefüggéseket, mint anno. De kínosabbak is. Esterházy Péter azt is írta: „Egy széjjelcincált társadalom karikatúrái a szereplők. Igaz ez? Csak karikatúrák volnának, csak a kor imbecillis gyermekei? Ez legalábbis kérdéses. Másrészt nem feledhető, hogy mindegyik szereplőnek van egy pillanata, amikor majdnem sírva fakad. Az őszinteség, a magány, a megaláztatás és tehetetlenség pillanata. Az ezer sírás országa.” Ma is itt tartunk. De optimizmusom mégis azt mondatja: innen előbb-utóbb tovább lehet lépni.
