FELTÉPETT TÖRTÉNELMI SEBEK SPANYOLORSZÁGBAN
Oda az évtizedeken át példaként emlegetett megbékélés Spanyolországban. A társadalom mélyen megosztottá vált a Franco-rendszer áldozataival kapcsolatos új törvénytervezet körüli vitában.
Nagyapám holttestét a történelmi megbékélés évtizedeken át egy útszéli árokban hagyta heverni – fakadt ki nemrég egy napilapnak nyilatkozva Emilio Silva, a spanyolországi Szervezet a Történelmi Emlékezet Felélesztéséért (ARMH) elnöke. Arra utalt, hogy a Francisco Franco tábornok-diktátor 1975-ös halála után három évvel – immár majdnem három évtizede – megalkotott demokratikus alkotmánnyal a spanyol társadalom egyszer és mindenkorra el akarta felejteni az 1936-1939-es polgárháború, majd az azt követő időszak rémtetteit. Az előretekintés és a társadalmi megbékélés jegyében olyan megállapodás született, hogy sem a bal-, sem a jobboldal nem bolygatja a múltat. Ennek szellemében mindmáig nem történt meg sem a polgárháború, sem a Franco-rendszer igazi és teljes körű feldolgozása. Elmaradt az elszámoltatás, a háború és a megtorlások idején elkövetett gyilkosságok, tömeges mészárlások körülményeinek és áldozatainak tisztázása. Sőt, 1977-ben amnesztiában részesítették Franco rendszerének követőit. Az össznemzeti felejtés a békés rendszerváltás egyik záloga volt.
Becslések szerint az önkénynek – a polgárháború ötszázezer halottján kívül – legalább 35 ezer eltűntként nyilvántartott áldozata volt, többségük ma is jeltelen tömegsírban hever. Az exhumálásokat évekkel ezelőtt kezdeményező és koordináló ARMH eddig több száz tetemet hozott felszínre, azonosított és temetett el tisztességgel – többek között Silva nagyapjáét.
Az egyik leghíresebb áldozat, Federico García Lorca – feltehetően a Granadához közeli Alfacar településen elásott – holttestét azonban mindmáig nem sikerült kiemelni, a család ugyanis az ARMH és a három másik áldozat leszármazottainak minden próbálkozása ellenére sem járult hozzá az exhumáláshoz. A Lorca família nincs egyedül az idegenkedéssel, sokan gondolják úgy, hogy káros a történelmi sebek feltépése. Mások szerint elkerülhetetlen a múlttal való szembenézés, hiszen mindkét oldalon követtek el törvénytelenségeket, rendeltek el kivégzéseket, tömegsírba temetéseket, jóllehet a francóisták nagyságrendekkel többet.
Ez a megosztottság jellemzi mostanában az egész spanyol társadalmat. Különösen, mióta a szocialista José Luis Rodríguez Zapatero kormányfő – akinek 2004-ben egyik választási ígérete volt a francóista múlt tisztázása – egyre nagyobb lendülettel készül a nemzeti amnézia felszámolására. A múlt héten a Spanyol Szocialista Munkáspártnak (PSOE) többéves alkudozás után sikerült megszereznie egy sor baloldali párt – így a kommunisták (IU) – támogatását az úgynevezett történelmi emlékezet törvénye tervezetéhez. Ezzel szinte biztossá vált, hogy a parlament hamarosan jóváhagyja a polgárháború áldozatainak emléke előtt tisztelgő törvényt.
A szocialisták fő ellenlábasa, a Néppárt (PP) hevesen támadja a tervezetet, és azzal vádolja Zapaterót, hogy mindez már a jövő márciusi választások kampánya. A jobboldal szerint a szocialistáknak szükségük van a néppártiak befeketítésére. A PSOE ugyanis a Néppártot az elnyomó Franco-rendszer örökösének, indulatosabb vitákban alkalmanként fasisztának nevezi, míg a PP a szocialistákat emlegeti előszeretettel a polgárháborús köztársaságiak utódainak, hevesebb szóváltásokban egyszerűen kommunistáknak.
A jobboldali híveket ennél is jobban aggasztja, hogy a tervezet szövege és szellemisége szerintük meglehetősen egyoldalú. Kettős erkölcsöt, kettős mércét emlegetnek, arra utalva, hogy a törvény túlzottan köztársaságpárti, és az egykori nacionalisták ellen született. Kétségtelen, a jogszabály kimondja a francóista politikai perek törvénytelenségét, és nemcsak az áldozatoknak ígér kárpótlást, hanem állami pénzeket helyez kilátásba civil szervezeteknek a tömegsírok feltárásához. De csak azoknak, amelyek 2004. január 1. előtt alakultak, ilyenek pedig szinte kizárólag a baloldalon vannak.
Sőt az állami pénzt a jövőben még meg is vonhatják azoktól az önkormányzatoktól, intézményektől és magánszemélyektől, amelyek és akik nem távolítják el épületeikről a polgárháborúra vagy a diktatúrára utaló jelképeket, feliratokat. Ilyenekből pedig bőven akad Spanyolországban, számos templomban olvasható például az elvben a polgárháború minden halottjára emlékező, ám egyértelműen a nacionalista áldozatokra utaló „Meghaltak Istenért és Spanyolországért” felirat, sok helyen még a falangista párt jelképe is ott van mellette kőbe vésve.
A törvénytervezet elrendeli az összes köztéri Franco-szobor eltávolítását is, az utóbbi évek tisztogatása ellenére ugyanis még jó pár áll az ország különböző városaiban. Át kell nevezni az utcákat is, azokban sem utalhat semmi a Franco-rendszerre. Csakhogy – szólnak az újabb vádak – a tervezet elfelejti megemlíteni az olyan utcaneveket, amelyek a Baszkföld és Szabadság (ETA) ma már terroristának tartott harcosaira emlékeztetnek a baszkföldi városokban, falvakban.
Kivételek azért maradnak, művészeti vagy építészeti indokból mentesülhetnek egyes alkotások. Ilyen a Franco-korszak monumentális emléke, az Elesettek völgye, ahol egy sziklába vájt bazilikában a polgárháború áldozatainak csontjai hevernek (sok ezer falangista és néhány köztársaságpárti), a kupola alatt pedig Franco nyugszik, sírján mindig friss virággal.
A múlt felidézése persze nem most kezdődött, évek óta folyik a vita az egykori társadalmi megbékélés helyességéről. Az ország mégsem olyan érett, mint amilyennek az ezredforduló környékén gondolták, Spanyolországban még mindig tart a rendszerváltás – így jellemezte az egyre nagyobb hullámokat verő társadalmi békétlenséget a HVG-nek Madridban több neves történész és szociológus is, egyetértve abban, hogy szükséges a múlt tisztázása (HVG, 2007. április 14.), ám az ügy nem válhat a napi politika játékszerévé.
Az utóbbi évek tömegtüntetései nyomán a társadalom olyannyira megosztottá vált – panaszkodik a baloldal -, hogy a királyi címeres piros-sárga spanyol nemzeti lobogót az utóbbi években a jobboldali nacionalista Néppárt és követői szinte kisajátították. A lobogó és az ország egysége, a tartományok egyre szélesebb autonómiája, a himnusz szövegezése körüli vita a polgárháborús törvénytervezet kapcsán tovább éleződött, és – amire korábban nemigen volt példa – helyenként immár a monarchia intézményének a megkérdőjelezésébe, a királyi jelképek elégetésébe, megrongálásába torkollott. Radikális baloldali körökben pedig pedzegetni kezdték a királyi család finanszírozásának az ügyét is, pedig I. János Károly személye és szerepe három évtizeden át éppen a történelmi megbékélés szimbóluma volt.
VASS PÉTER
