Szerényi Gábor: Halász Irénke hagyatéka
2007. október 10.
Halász Irén, férjével, hamis papírokkal bujkálva, csontig soványodva várta a felszabadítókat
„Bocsánat, hogy ordítva telefonáltam” – szóltam oda a pult mögött álló hölgynek, aki megengedő mosollyal felelt: „Nem számít, itt mindenki ordítva telefonál.” S tett még egy megjegyzést, a genetikai determináltságot illetően. Mintha a Tel Aviv-i Budapest étteremben nem is időzhetne csöndes vendég, születési okoknál fogva.A helyet amúgy meglepetésnek szánta Schwarz Gabi. Nem csak a Judit cukrászda kínál ízelítőt a magyar vendéglátásból, de ez a népi szőttesekkel díszített étterem is egy darabka hazai sziget a nemzetközi felhozatalban. (Mert szusi bár, olasz pizzéria, kínai étkezde, thai büfé, görög gíroszos itt is számtalan található, de magyaros helyből csupán e kettőt leltem, hiába a legenda, hogy errefelé a mi különleges nyelvünkön tízből legalább nyolc ember beszél. Szerintem már kettő sem.)A Budapest étterem tulajdonosa pár éve már nem hazánk szülötte, hanem egy iraki üzletember. Nincs távoli rokonságban sem velünk, de jó kereskedelmi érzékkel őrzi a magyaros jelleget, rendszeresen utazik Pestre, megfigyeli környezetünket. Így az után nem csoda, hogy az ételek kínálata mellett a hely berendezési tárgyai is hamísítatlan magyar küllemmel tüntetnek. (A székek a nyolcvanas évek kecsesnek szánt szögletességét idézik, a falon a népművészeti motívumok bájos sutasággal melengetik honfiúi keblem, még Magyarország térképet is szemlélhetek a csinos (magyarul nem tudó) felszolgálónőre várván.Ehetnénk igazi gulyáslevest, túrós csuszát, pacal pörköltet, de hát ezeket én otthon sem kedvelem, kompromisszumként a mindig mindenhol mindenkor megbízható mákos palacsintát választom.Velünk van T. Robi, ügyvéd, örökösödési ügyek specialistája, aki több érdekes sztorit is elmesél, diszkrecionális okokból megváltoztatott névvel adom tovább az egyiket, míg megérkezik az itt „blincsesznek” hívott édesség.Halász Ernő bácsi – nyolcvannégy éves – még 1938-ban vándorolt ki szüleivel Kassáról Amerikába. Onnan, tizennyolc évesen az éppen megalakuló Izraelbe települt, részt vett a 48-as, majd az 56-os háborúban is, amúgy gépészmérnökként dolgozott, öntözőrendszerek fejlesztésében vett részt. Két lánya közül az egyiket egy ultraortodox vallásos fiú vette el, nyolc gyerekük született, a másik Amerikába ment férjhez, ott két gyerekkel bővült a család. Ernő bácsi hatvanöt évesen lett özvegy. Vejeivel, unokáival boldog volt, de ahogy teltek az évek, egyre jobban kezdett visszavágyódni szülőföldjére. Holott alig maradt rokona ott.Kassán, rokonaiból gyakorlatilag egyetlen unokanővére élte túl a második világháború tömeggyilkosságait. Halász Irén, férjével, hamis papírokkal bujkálva, csontig soványodva várta a felszabadítókat. A férje, amúgy fogtechnikus, egy reggel, két nappal a Vörös Hadsereg megérkezése előtt kimerészkedett rejtekhelyükről, hogy addig őrizgetett zsebórájáért és maradék fog-aranyakért élelmiszert szerezzen. Egy járőrcsapat igazoltatta, s a helyszínen agyonlőtték.Halász Irén Budapestre költözött, ápolónőként dolgozott. Újból férjhez ment, egy Szepesi nevű kis férfiszabóhoz, aki öltönyjavításból, igazításból élt. Tizenhárom évig éltek együtt, aztán a férfi egy reggel nem ébredt föl többé. Gyermekük nem volt.Onnantól Halász Irén egyedül élt. Unokabátyja viszonylagos rendszerességgel levelet írt neki, a borítékba pedig, főleg a nagyobb ünnepek táján, amerikai dollárokat tett a levélpapír közé.Hogy miért érdekes ez? – előzte meg kérdésünket T. Robi, s egyúttal válaszolt is. Irénke – hadd becézzük így – kapott még támogatást az Izraelita Hitközségtől, az amerikai Joint segélyszervezettől, sőt, Halász Ernő Amerikában élő lányától, Racheltől is érkezett olykor egy kis dollár, olyan szép, hosszúkás, tengerentúli borítékban. („Hogy honnan tudom? Mindjárt elmesélem azt is.”)
Irénke mindazonáltal meglehetősen szerényen élt. A szomszédok csak azt látták, hogy szegényes ruhákban jár, alig-alig vásárol, gyakran kapott a házbeliektől egy kis maradékot. Ha beszéltek vele, mindig panaszkodott, hogy minden drágul, köténye zsebéből száraz kenyérdarabokat húzott elő, azokat rágcsálta, s nem tiltakozott, ha behívták egy tányér levesre.Egy éve megvágta magát valami rozsdás ollóval, valami lomtalanításon guberálta. Bár ápolónőként dolgozott évtizedekig vérmérgezést kapott – a házban legalábbis ezt beszélték – s meghalt igen hirtelen.Mivel nem volt családtagja egy hivatalos bizottság szállt ki, hogy jegyzőkönyvet vegyenek fel hagyatékáról. Nem volt könnyű dolguk. A kis másfélszobás lakásban irgalmatlan mennyiségű lom és kacat halmozódott fel. Férfi és női ruhák halmai kerültek elő a szekrényekből, Lejárt szavatosságú konzervek, beszáradt befőttek, megmolyosodott lisztes zacskók, áporodott szagú, megromlott élelmiszerek, kiszáradt tészták tornyosultak egymásra.Egy idős, magányos ember hagyatéka talán nem is lehet másmilyen, mint nyomorúságos. Egy bús élet hordaléka. Fotográfiák, amelyen csupa ismeretlen, soha meg nem ismerhető figura mosolyog, pózol hiábavalóan. Nevük sem lesz már többé, nemhogy történetük. Igazolványok, amelyek valaha nagyon fontosak voltak, velük lehetett bemenni, kijönni valahonnan, bizonygatták, hogy valaki valahol valamiért érvényes.A tényfeltáró bizottság exhumálta a hagyatékot, miközben Halász Irénkét már el is hamvasztották, maradványait vízzel szét is szórták, ő kérte így még korábban, holott tudta, hogy így rabbi nem búcsúztathatja el a vallási törvényeknek megfelelően.Ez egy rendes bizottság volt. Becsületesen minden amerikai és izraeli borítékot egy külön dobozba összegyűjtöttek. A borítékokban pedig mind benne voltak az egyes, ötös, tízes, húszas, ötvenes címletű dollárok, igen nagy mennyiségben. Érkezett postán feladva a hitközségtől magyar forint is, ezeket is szinte hiánytalanul mind megtalálták. Mindent összeadva, átszámolva, körülbelül másfél millió forintnyi pénzt jegyzőkönyveztek.A fehérneműs polcokon, a ruhák zsebeiben, az ágyneműk közé dugdosva hevertek a bankjegyek. Épp csak kinyitotta a borítékokat, megnézte és már rejtette is el Irénke a segélyeket. Nem mert belőlük költeni semmit.Gazdag volt, vagy szegény? Ezt kérdezte T. Robi tőlünk, miközben mákos palacsintával, túrógombóccal (ez Sch. Gabié) tömtük magunkat. Költői kérdés egy ügyvédtől.Szegény Irénke néni. Ott szorongott rejtekhelyén és egyszerűen nem merte használni javait. Mire várhatott? Vagy kire? Így majdnem olyan, mintha nem is fogadta volna el a segítségeket. (Most vissza is kapják a küldött pénzeket, még a Hitközség is, hogy odaadják más szegény sorsúnak.)Bár késő este lett már, mégis kértünk még élénkítő, erős feketekávékat is. Feléledni ebből a bús történetből. Pazarolni akarok, gondoltam dacosan, s elbúcsúzva a többiektől elindultam az itteni Váci utca, a Dizengoff felé. Sokat nem kockáztattam, hiszen minden bezárt már aznap este. De ott van még két utcával lejjebb a tenger, legalább hadd felejtsem a szűkölő emberi nyomorúságot, tékozolva az időt a sós szélben nézni merengve a végtelent…
