Stark Tamás történész
Nem hagyható szó nélkül a Benes-dekrétumok szlovákiai megerősítése, de annak is tudatában kell lenni, hogy Magyarország egy fiatal, a nemzeti öntudatát még csak építgető állammal vitázik – véli Stark Tamás (48 éves) történész, aki szerint a két ország diplomáciai viszonya rosszabb, mint a hétköznapi kapcsolatok.
HVG: Újabban már felvidéki magyar értelmiségi körökben is hallani olyan véleményeket, hiba volt a Magyar Koalíció Pártja (MKP) és személyesen Csáky Pál pártelnök részéről, hogy a két ország kölcsönös bocsánatkérését szorgalmazó nyilatkozattervezettel állt elő. Ön szerint mennyiben járult hozzá mindez a Benes-dekrétumok szlovákiai megerősítéséhez?
S. T.: Az MKP korábban azzal ment bele a közös kormányzásba, hogy lemond a Benes-dekrétumok felülvizsgálatáról. Hogy mi motiválta a kormányzásból mára kiszorult Magyar Koalíciót, s volt-e a felvetés megfogalmazásában a Bugár Bélát nemrég az elnöki poszton felváltó Csáky Páléknak olyasfajta hátsó szándékuk, hogy egy másfajta politikai térben újrapozicionálják a pártot, nem tudom. Történészként csak azt mondhatom, hogy a problémával mindenképpen kezdeni kell valamit, nem lehet a szőnyeg alá söpörni. A kérdés eddig is időről időre előkerült, és így lesz ez a jövőben is, amíg valaki elő nem áll egy, mindkét fél számára megnyugtató megoldással. Én ilyen kísérletnek látom az MKP megbékélésinyilatkozat-tervezetét, amit egyébként a magyarországi parlamenti pártok is üdvözöltek.
HVG: Mit tapasztal, mennyire nyomja rá a bélyegét a politikai csatározás a mindennapokra, így például szűkebb szakterületén, a történettudományi kapcsolatokra?
S. T.: A szlovák-magyar viszonyt a mindennapok szintjén korántsem látom olyan feszültnek, mint amit a politikai csatározások tükröznek. Hogy mást ne mondjak, a Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézetének professzora, Stefan Sutaj eljött a Magyar sors Csehszlovákiában című, a Terror Háza Múzeum és az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete által szervezett múlt heti konferenciára és az ahhoz kapcsolódó kiállításra, sőt előadást is tartott. A budapesti szlovák és a cseh nagykövet viszont csak üzenetet küldött. Habár a magyarellenesség mindig fontos szerepet játszott a szlovákság identitásában, nem általánosíthatunk úgy, hogy a szlovákok ellenséget látnának bennünk, magyarokban. Történelmi példával élve: a második világháború végén a szlovák emberek teljesen másként viszonyultak a hontalanná tett magyarokhoz, mint például a németekhez, akiknek jelentős része már a háború végén elmenekült a szülőföldjéről. Ha voltak is atrocitások a magyarokkal szemben, Szlovákia területén nem történtek olyan tömeggyilkosságok, amilyeneknek például a Szudéta-vidéken élő németek voltak az áldozatai.
HVG: Ha már biztató jelekről beszélt: talán arra is lát esélyt, hogy rövidesen napvilágot lát a két nemzet közös múltját magyar és szlovák nyelven bemutató történelemkönyv, amiben Gyurcsány Ferenc és Robert Fico szlovák kormányfő korábban megegyezett?
S. T.: Azért ne értékeljük túl a helyzetet! Szlovák kollégámtól tudom, tőle sem vette mindenki jó néven, hogy megjelent a budapesti tanácskozáson. De biztató fejleménynek tartom, hogy az utóbbi években kiadott történelemtankönyvekben legalább már néhány mondatos említés formájában szó esik a magyarok második világháború utáni csehszlovákiai üldöztetéséről és részleges kitelepítéséről. Igaz, a korszakot árnyaltabban tárgyaló tudományos munkák csak nagyon alacsony példányszámban jelennek meg, nagyon szűk körhöz jutnak el, így a közhangulatra sem gyakorolhatnak hatást.
HVG: Miben látja az okát a szlovákok érzékenységének? Azért nem sok uniós tagállam vállalná, hogy megerősítse egy olyan – letűnt korok szellemében fogant – korábbi politikai határozatát, amelyben kollektíven bűnösnek bélyegzett egyes népeket, jelesül a magyarokat és a németeket.
S. T.: Egy ilyen döntés nemcsak az EU-ban, de a világ legtöbb országában szalonképtelen, civilizálatlan döntésnek számít, és ezt alighanem Ficóék is nagyon jól tudják. De abban reménykednek – tegyük hozzá, részint okkal -, hogy néhány külföldi hivatalosság dorgálása mellett az európai közvélemény szemet huny a dolog felett, mint ahogy tette akkor, amikor 2002-ben a cseh parlament erősítette meg a Benes-dekrétumokat, s úgy tekint majd az ügyre, mint két közép-európai nép bonyolult történelmi vitájára. Az a szomorú, hogy ezzel a politikával a jelenlegi szlovák kormánykoalíció, amely a nacionalista indulatok felkorbácsolásával a határain belül már amúgy is roppant népszerűségre tett szert, további jó pontokat tud szerezni a választóknál. Nem véletlen, hogy még az ottani ellenzék sem mert szembemenni a fő iránnyal, s – egy tartózkodó kereszténydemokrata képviselőt leszámítva – nem akadt senki a százhúsz szlovák kormánypárti és ellenzéki képviselő között, aki a Benes-dekrétumok megerősítése ellen szavazott volna a parlamentben.
HVG: De mivel magyarázza, hogy ezúttal – ellentétben például a megvert magyar lány, Malina Hedvig ügyével – még a mértékadó szlovák értelmiség sem hallatta a hangját?
S. T.: A szlovák „néplélek” megértéséhez tudni kell, hogy egy nagyon fiatal államról van szó. Eltekintve egy rövid – 1939-1945 közötti – időszaktól, önálló Szlovákiáról csak 1993, Csehszlovákia felbomlása óta beszélhetünk. Jelenleg a szlovák nemzetkép, nemzettudat kiépítésének időszakát éli az ország, s ebben nagyon jelentős szerepe van a nemzeti mártirológiának. A szlovák történelmet nagyon sokan egyfajta szenvedéstörténetként élik meg, amely arról szólt, hogy a szlovák nép ősi földjén évszázadokon keresztül idegenek, nevezetesen a magyarok uralkodtak. Ha meggondoljuk, milyen erős volt például az a dualizmus kori magyarosító politika, amelynek eredményeként a szlovák iskolahálózat egy-két évtized leforgása alatt a korábbinak közel ötödére zsugorodott, érthetőnek is mondható az indulat. Amikor 1918 végén megalakult Csehszlovákia, a történteket megint csak úgy élték meg, hogy az egyik alávetettségből a másikba – a magyarokéból a csehekébe – kerültek. Újabb trauma volt az 1938-as bécsi döntés, amire mi azt mondjuk, visszakaptuk a Felvidék egy részét, ők viszont ezt újabb jog- és területfosztásként élték meg. De irritálja őket már a Felvidék szó használata is. Vagy itt vannak a legújabb kori sérelmek: az 1968-as katonai bevonulás, sőt – szlovák történészkollégámtól tudom – így tekintenek a bős-nagymarosi vízlépcsőépítés ügyére is, amiben megint csak úgy érzik, ők húzták a rövidebbet.
HVG: Annyi viharos évszázad után némi kisebbségi komplexus akár érthetőnek is mondható. De mivel szolgáltat okot Magyarország a jelenkori félelmekre? Az itthoni ellenzék például épp azt sérelmezi, hogy a Gyurcsány-kormány cserbenhagyta a határon túli magyarokat, megszüntette például önálló hivatalukat, a Teleki Intézetet, összevont számos alapítványt, és nem hívja össze a Magyar Állandó Értekezletet.
S. T.: A Benes-dekrétumok minapi megerősítésében nagyon komolyan benne van az a félelem, hogy a schengeni határok kitolódásával, a két ország közötti határok virtuálissá válásával megvalósul az, amiről nálunk is számos politikai erő úgy beszél, mint egyfajta történelmi igazságtételről, nemzetegyesítésről. S bár a szlovákok is pontosan tudják, hogy a határok valójában nem tűnnek el, már e gondolattól is borsódzik a hátuk. De azt is látni kell, hogy amikor a kormány – például legutóbb a Magyar Gárda megalakulása kapcsán – a fasiszta veszély növekedéséről beszél Magyarországon, az kétélű fegyver. Itthon talán belpolitikai hasznot hozhat valamelyik politikai tábornak, ám olyan politikai muníciót szolgáltat a kinti szélsőséges, nacionalista erőknek, amelyet azok örömmel használnak fel a magyarok, illetve Magyarország elleni propagandájukban.
HVG: Történészi tapasztalatai mit mondanak, milyen megoldás, kimenet várható?
S. T.: Rövid távon nem számítok látványos eredményre, megbékélésre. Meg kell várni, amíg Szlovákia megküzd a nemzetépítés korai stádiumában szinte óhatatlanul jelentkező heves indulatokkal, érzelmekkel. Szembesülniük kell például azzal, hogy a határok virtuálissá válása nem jelenti a határok megszűnését, és meg kell győződniük arról, ami igaz is: Magyarországnak nincsenek agresszív szándékai. A labda most az ő térfelükön pattog. Nekünk türelmesnek kell lennünk, ami persze nem jelenti azt, hogy a véleményünket – például a Benes-dekrétumok ügyében – véka alá kellene rejtenünk. De az is biztos, hogy a szlovákok iránti empátia nélkül nem lesz megbékélés, mint ahogy akkor sem, ha északi szomszédainknál nem kerekednek felül az érzelmeken a józan érvek.
DOBSZAY JÁNOS
Stark Tamás
A budapesti közgáz nemzetközi kapcsolatok szakán végzett történész a kelet-közép-európai országokban 1938 és 1955 között lezajlott „kényszerű népességmozgások” nemzetközileg is jegyzett kutatója. Több művet publikált Magyarország és a zsidóság második világháborús embervesztesége témakörében, utóbbit többek közt a Washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum Kutatóintézet ösztöndíjasaként kutatta. Az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa a Terror Háza Múzeumnak is szakértője: ő volt a minap megnyílt, a második világháború utáni csehszlovákiai magyarüldözéssel, illetve a magyar-csehszlovák lakosságcserével foglalkozó időszaki kiállítás szakmai irányítója.
