Adolf Eichmann elfogása után az Izraeli Kommunista Párt (IKP) követelte, hogy a per a halálos ítéleten kívül hozzon politikai-erkölcsi ítéletet a nácizmus, a német militarizmus és a fajüldözés felett. De ez nem így történt, mert Ben-Gurion kormánya igyekezett szűkre szabni a per határait – vonta meg 1961 augusztusában a Népszabadságnak nyilatkozva a még le nem zárult bírósági eljárás mérlegét az IKP főtitkára, Samuél Mikunisz, szinte szó szerint megismételve a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) napilapjában a politikai bizottság (pb) egy esztendővel korábban körvonalazott érvelését. E nyilatkozat egyébként jószerével lezárása is volt annak a sajtókampánynak, amely 1960. májustól 1961. júliusig, az elsőfokú tárgyalás berekesztéséig tartott. Az Eichmann-per további fordulatai attól kezdve már csak elvétve kerültek szóba a hazai lapokban, minden bizonnyal azért, mert az IKP főtitkára által is vázolt (pre)koncepciót, vagyis a nyugatnémet és az izraeli imperialisták „kéz kezet mos” együttműködését nem sikerült bizonyítani.
Nem állítható, hogy az irányított magyar sajtó munkatársainak könnyű dolguk lett volna, hiszen az európai zsidóság deportálásában kulcsszerepet játszó Eichmann ügyének „nyilvánosság előtti kezelését” maga Kádár János szabta meg ekképpen: „Nem jó ezekből a nyomorult fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. (…) Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. (…) Ez a fasizmus és az antifasizmus kérdése.” Erre a vonalra erősített rá az ideológia és a kultúra akkori legfőbb döntnöke, Szirmai István is, amikor az 1960. június végi pb-ülésen azt fejtegette, hogy a magyar propaganda a per kapcsán a Német Szövetségi Köztársaság fasisztáinak leleplezése mellett az izraeli kormányt is állítsa pellengérre, hiszen az „csak azért fogta el Eichmannt, hogy befogják a száját”.
Az ügyre ráállított, illetve a helyszínre küldött újságíróknak azonban még azt a – szintén kádári – instrukciót is szem előtt kellett tartaniuk, hogy a világ sajtóját hónapokon át foglalkoztató eseményről „visszafogottan”, az újságokat „nem teleírva” tudósítsanak. E komplex feladat végrehajtására Szirmai saját maga válogatta össze a zsurnalisztákat. Egyikük, Pethő Tibor, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatának munkatársa (1972-től főszerkesztője) egy 1989-es Oral History-interjúban elmondta, hogy az ideológiai kb-titkár Szirmai a politikai megbízhatóságon túl leginkább arra ügyelt, hogy a perre kiutaztatott tudósítók „ne legyenek érintettek”, azaz zsidó származásúak.
Ahhoz képest, hogy a magyar sajtóra hangfogót parancsoltak, meglepően sok cikk foglalkozott a „Nürnberg utáni legjelentősebb” perrel. A Népszava például 1960 júniusában Az Eichmann-ügy kulisszatitkai címmel 14 részes, a szerző nevét elhallgató sorozatot közölt. A jeruzsálemi per nyitányára időzítve 1961 áprilisában a Magyar Nemzetben az egykori ÁVH-s tiszt újságíró (a később humorista konferansziéként ismertté lett) Komlós János közölt jólértesültségről árulkodó sorozatot. Magáról a monstre per eseményeiről, fordulatairól a már említett Pethő Tibor (illetve az MTI képviseletében is tudósító Barcs Sándor) a Magyar Nemzetben, az egykori katolikus pap Koncsek László pedig a Népszabadságban számolt be. Beszámolóikon átsütött az erőlködés, hogy megfeleljenek a kádári óhajnak: írásaikban a zsidó, illetve a zsidóság szavakat az „ember”, a „deportált” vagy „antifasiszta” kifejezésekkel helyettesítették.
MURÁNYI GÁBOR
