Kemény István
Szentelt víz
Fotográfia
Marosvásárhelyinek lenni sok mindent jelent. Elég nehéz volna ezt a sok mindent felsorolni, én magam pedig, aki nem vagyok marosvásárhelyi, félek, ki is hagynék egypárat. De abban biztos vagyok, hogy a marosvásárhelyiség lényegéhez hozzátartozik, hogy az ember annak a Bolyai Jánosnak a városában született, aki elsőként alkotott nem euklideszi geometriát, bebizonyítva, hogy legalább két, de végül is akárhány egyenértékű geometria létezhet, vagyis előkészítette nemcsak a relativitáselméleteket, de siettette a relativizmus elterjedését is a világban. El is borult az elméje. Ma már, amikor tanult és jólnevelt ember társaságban nem beszél az igazságról, legfeljebb csak egyenértékű véleményekről (és lehetőleg otthon sem gondol mást), ma már tudjuk, hogy mindez lehet szörnyű – vagy még csak az se.
Marosvásárhelyinek lenni sok más mellett azzal jár, hogy iskoláskorában az embert legalább egyszer elviszik a Teleki Tékába, ott is a Bolyai Múzeumba, és megmutatják neki azt a szemléltető eszközt, ami a nem euklideszi geometria magyarázatára készült: tulajdonképpen hogyan is találkoznak a párhuzamosok a végtelenben. Hogy csinálják?
Bartis Attila marosvásárhelyi. Ott született, és ott is élt tizenhét éves koráig, tehát neki is megmutatták annak idején ezt a szemléltetőeszközt a múzeumban. És azóta is alapvetően fontos neki ez a tárgy. Le is fotózta idén nyáron, amikor a legutóbb Vásárhelyen járt. Itt is lóg most ez a kép a falon, harminckét másik gyönyörű fotográfiával együtt.
Ez az összes kép egy mobiltelefonnal készült. Bartis Attila tavaly, több évtized és sok tízezer exponálás után fogta a telefonját, és azzal kezdett fotózni. A laikus vállat von: ha egyszer találkozhatnak a párhuzamosok, mért ne lehetne telefonnal fényképezni? De azért még ő is érzi, hogy ez szentségtörés szakmailag. Fából vaskarika.
Én is furcsán nézhettem Attilára, mert elmondta, hogy ő maga is meglepődött saját magán. Az ember fotós létére, magyarázta, elkezd fényképezni egy olyan ketyerével, ami viccnek is rossz, és kiderül, hogy a legjobb gépek se alkalmasak minden olyasmire, amire ez. Képes szépiatónusban dolgozni, amitől fekete-fehér helyett fehér-barnás lesz a kép, olyan, mint egy olajnyomat. Márpedig Bartisnak mindig is ez az elmúlás-szín volt a kedvenc tónusa: azelőtt kemény munkával színezte ilyenre a fotóit. És a mobiltelefon gyengécske fényképezőgépe magától tudja ugyanezt, éppen azért, mert gyengécske.
Nem volt okom kételkedni a magyarázatban: én ugyan duplán laikus vagyok, mert nem értek a fotózáshoz, és nem szeretem a mobiltelefont, de azt tudom, hogy Bartis Attila művész. De nagyon. Minden ízében. Az a fajta, aki – ha a műhöz ez kell – bármikor előállít egy vaskarikát fából, de valódi fából, és valódi vasat! Ha pedig történetesen úgy érzi, hogy éppen most kell elkészítenie bizonyos fotókat, akkor hiába teszik ki egy jégtáblára fényképezőgép és telefon nélkül, mégis azokkal a bizonyos fotókkal fog visszatérni. Legfeljebb a cigarettatartó dobozával fog fényképezni (részletkérdés), témái pedig a jégtábla olvadó szélei lesznek, a felhők formái, és a jégbe belefagyott mikroszkopikus szennyeződések, és ezekkel ugyanezt a hatást éri el, mint ezzel a harminchárom természetfotóval itt.
Mert ezek természetfotók. Melankolikus tónusú természetfotók.
A közömbösen burjánzó természet képei. Arról szólnak, hogy nincs emberi jövő. Vagy ha van, nem sokat számít. És hogy ez jól is van így.
Hogy pusztulás van, és a pusztulás szép. Mert örök.
Szép a hídrom a Maroson, a romos fogadó a legelő ló mögött, szép a használaton kívüli osztrák határőrház és a használaton kívüli osztrák határtábla, még szebb a sírkőrészlet a vásárhelyi izraelita temetőben, szép az esőverte ortodox templom, még szebb a kereszt alakba rendeződő belső tér egy sörgyárban, és legszebb a szétrozsdásodott Krisztus-fej.
De vannak itt olyan képek is, amiken nem pusztul semmi. Megy rajtuk az élet. Történik, aminek történnie kell. És az is szép. Szépek az árnyékok a falon Passauban, a csiga Vásárhelyen, a három fa a Szent Anna-tónál, a ködből kilógó hegytető, a szárhegyi pityókaföld, és szép a sörgyári munkás. De a legszebb természetfotó mind közül az a ronda asztal a csíksomlyói Mária-kegyhelyen, rajta két nagy műanyag hordó, Szentelt víz felirattal. Úgy állnak ott egymás mellett a képen, mint a mózesi kőtáblák.
Melankolikus humor.
E kiállítás képei nekem azt mondják, hogy az emberi kultúra és civilizáció pusztulása része a természetnek, a többivel egyenrangú része, és megvan az ő jól megérdemelt helye a természet nagy, örök és olykor ironikus burjánzásában. Hogy szeretett fajunk jövője titokzatosabb fórumokon dől el, mint amit mi megérthetünk. És ilyen értelemben ez a kiállítás maga a remény. Ennél többet pedig művészettől nem várhat az ember.
Ami pedig a művészt magát illeti: ezeket a képeket nézegetve ismét kiderült, hogy Bartis Attilát gyerekkorában valóban megbűvölhették a párhuzamosok, mert két műfajban alkot világszínvonalú életművet. Most a fotográfusihoz tett hozzá.
(Bartis Attila: 33 fotográfia. Kiállítás a budapesti Goethe Intézet Eckermann Kávézójában. Nyitva szeptember 30-áig.)
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 39. szám
