2007.09.27., 2007. évfolyam, 39. szám
forrás: 168 Óra
Hatvannyolc éves vagyok, két térdműtétem volt, de elég jól járok. A Baross téri végállomáson szálltam fel a 24-es villamosra, s egy székre ülve a Népszabadságot kezdtem olvasni. A jármű elindult, s rám rontott egy fehér inges, fekete nadrágos és mellényes fiatalember, hogy adjam át a helyemet egy öt év körüli kislánynak, aki a mamájával a közelben állt.
Egy ideig ülve válaszoltam neki, ám amikor gyurcsányozni kezdett, felpattantam (állva könnyebb veszekedni), és közöltem: olyasmivel foglalkozik, ami nem az ő dolga. És az egésznek ugyan mi köze a politikához?
Ő folytatta, én is, közben a mama és kislánya leültek.
Az utasok inkább mellém álltak (így beszélni egy idős emberrel – mondogatták). Amikor másodszor is említette a kormányfő nevét, én jó hangosan, tegezve bunkónak neveztem. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor jó minél nagyszájúbbnak lenni, s kívántam neki az enyémekhez hasonló térdműtéteket, majd, mivel elérkeztünk úti célomhoz, leszálltam.
Utólag értettem meg, hogy az egész jelenetet a Népszabadság olvasása váltotta ki belőle. A következő hétvégén láttam a sajtóban a képeket a Magyar Gárda avatásáról, s megdöbbenve fedeztem fel eme neonáci alakzat egyenruhájában alkalmi ismerősömet, aki nevelni próbált engem.
Úgy látszik, az emberek zaklatása a tömegközlekedési eszközökön még belefér a haza védelmébe és a hadisírok gondozásába.
Mussoliniék is így kezdték.
Fábri Ferenc, Budapest
