2007.09.28., 2007. évfolyam, 39. szám
szerző: Nagy József forrás: 168 Óra
A múlt hét elején az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése és a Magyar Televízió elleni ostrom első évfordulójára emlékező tüntetők egy csoportja inzultált több, a Parlament épületéből távozó országgyűlési képviselőt. A rendőrség – bár jelentős erőkkel volt jelen a helyszínen – nem avatkozott be a törvényhozás köré vont kordontól néhány méterre zajló atrocitásba. Vajon helyesen döntöttek? És mi a teendő az utcai radikalizmussal? A Magyar Demokrata Fórum elnökével, volt igazságügyi miniszterrel beszélgettünk.
Anyázás messziről, kórusban, sörösüveg hajítása kocsira tíz méterről, országgyűlési képviselő arcul köpése önállóan, közvetlen közelről, „tekerd le az ablakot, te, rohadék hazaáruló” üvöltése, autó megrugdosása, majd a 2-es villamos leállítása, ütlegelése. A büntető törvénykönyv szerint minek minősül ez a cselekménysor?
Garázdaság, rendzavarás, nagy nyilvánosság előtt elkövetett rágalmazás, becsületsértés, hivatalos személy elleni erőszak, rongálás – nem sorolom tovább. Az elkövetett szabálysértések vagy bűncselekmények megítélése attól függ ma már, hogy hol követik el. Ha a község kocsmája előtt, két-három fő részvételével zajlik az említett incidens, és nem a 2-es villamosnál, amely tudtommal nem áll meg egyetlen falusi ivó előtt sem, akkor perceken belül kiérkezik a rendőrjárőr, igazoltatja és előállítja az elkövetőt, akivel szemben bizonyára eljárás indul, amelynek végén akár végrehajtandó szabadságvesztés is kiszabható. Ha tüntetés helyszínén, csoportosan garázdálkodnak, akkor a cselekmény – legalábbis Magyarországon – belevész a tömegbe, a rendőrség nem intézkedik. Mindeközben a csoportos elkövetés a világban mindenütt súlyosbító körülmény, hiszen növeli a társadalomra való veszélyességet. Paradox, de a Gyurcsány-kormány igenis tehet erről. Mégpedig azzal, hogy ennyire nem működik a kormányzása. Akkor is így van ez, ha éppen ellene tüntetnek. Azt is fontos megjegyezni, hogy ellenzéki képviselők is áldozatai lettek az utcai csürhe „szabadságának”, a rendet tenni képtelen, gyáva kormányzati politikának.
Vagy inkább a rendőrség tétlenkedésének.
A közösség érdeke nem lehet más, mint hogy a nyomozó hatóság minden esetben törekedjen a törvényeknek megfelelően eljárni, legyen szó tüntetésről vagy kocsmai szóváltásról.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság szóvivője a következőképpen nyilatkozott: „Úgy ítélték meg a helyszínen lévő rendőrök, hogy nem szükséges egy nagyobb rendőri erővel beavatkozni. Nem lépte át ez a véleménykifejtés azt a határt, ami ezt indokolttá tette volna.” Ehhez mit szól?
Inkább semmit. Azt viszont elvárom, hogy Takács Albert igazságügyi és rendészeti miniszter adjon rá választ. Megjegyzem, az Alkotmánybíróság több esetben is kifejtette, meddig terjed a véleménynyilvánítás, és meddig a gyülekezési jog. Az állásfoglalások értelmében mindkét említett demokratikus jog korlátozható abban az esetben, ha egy másik személynek a gyülekezéshez, a szabad véleménynyilvánításhoz, személyes méltóságához való joga sérül, vagy ha bűncselekményt követnek el.
Vajon most miért nem intézkedtek, miért bizonytalankodtak az amúgy a múlt őszi „beégés” óta egyre jobb teljesítményt nyújtó, rendezvények sorát szinte hibátlanul biztosító rendőrök?
Nem tudom, milyen utasítást kaptak feletteseiktől. Erre a kérdésre is Takács Albertnek kell válaszolnia. Frakciótársam, Almássy Kornél múlt hétfőn az Országgyűlésben e témában interpellálta a minisztert, de sajnos csupán általánosságokat kapott feleletül a tárca államtitkárától. Remélem, hamarosan konkrét válasz is születik.
Az ilyen helyzetek kezelésére elégséges eszközt ad a hatályos magyar jog?
Igen. És egyértelműen fogalmaz: a passzusokat mindenkire azonos mércével kellene alkalmazni.
Megállítható-e, és ha igen, hogyan a szabad véleménynyilvánítási jog, a gyülekezési jog és az egyesülési jog relativizálódása?
Egy normális országban a jog azért van, hogy élni lehessen vele. Nálunk viszont sokak számára hosszú évek óta az ügyeskedés, a ravaszkodás, a joggal való visszaélés a cél. Konzervatívként tiszteletben tartom mindenkinek a jogát ahhoz, hogy részt vegyen nyilvános rendezvényen – mindaddig, amíg az utcai demonstráció nem válik a joggal való visszaélés terepévé. Súlyosan demoralizálja a nemzetet, hogy egyesek folyamatosan kijátsszák a demokrácia által biztosított alapjogokat.
Hogyan célszerű viszonyulni a radikális eszmékhez?
Ha a törvény keretein belül adnak hangot véleményüknek, akkor a demokratikus többség felelőssége bizonyítani egyrészt, hogy mindannyiunknak árt a hangoskodó kisebbség, másrészt hogy a békés nagy többség az európai demokrácia írott és íratlan szabályai szerint kíván élni. Amikor pedig a törvény határain túl merészkedik a radikalizmus, eljárásokat kell kezdeményezni ellene. Európa más tájain is hallani szélsőséges hangokat, ám a demokratikus erők abban mindenütt egységesek, hogyan kell karanténba zárni, eljelentékteleníteni, nevetségessé tenni a radikálisokat.
Nálunk hogyan lehetne nevetségessé tenni ezeket az embereket?
Egyszerűen be kell mutatni őket. Világossá kell tenni a nyilvánosság előtt például azt, hogy utcai politizálás örvén gyakorlatilag egyes, többségében borzalmas, kisebb részben tragikus történelmi korszakok szánalmas paródiájaként működő historikus játékok zajlanak.
Historikus játékok?
Annak tartom például a tévészékház elleni tavalyi ostromot és az úgynevezett Kossuth tériek idei törekvését, hogy mindenáron a közrádióban akarják beolvasni követeléseiket. 1956-ra próbálnak hasonlítani. Csakhogy a forradalom idején az akkor elfoglalt Magyar Rádió volt az első számú hírforrás. Ma viszont, amikor megszámlálhatatlanul sok rádió- és televíziós csatorna működik, amikor a közéleti kapcsolattartásnak rengeteg csatornája van – gyerekes ez a beolvasósdi. Ami – nem mellesleg – tavaly nagyon szomorú véget ért. A békés, nem radikális politikusoknak kell felhívniuk az ország figyelmét a paródiapolitika abszurditására. És ebben nekünk, konzervatívoknak nagy felelősségünk van. Arról kell beszélnünk, miként viselkednek, milyen kifejezéseket használnak, hogyan öltözködnek, a céljaik között micsoda bolondságok szerepelnek. Hát miféle forradalmi cél például, hogy az egyik labdarúgóklubot helyezzék vissza az első osztályba!
Mekkora támogatottsága lehet Magyarországon – mondjuk 2010-ben – a radikális jobbnak? Mikor jár jobban a magyar demokrácia? Ha továbbra is az utcán maradnak a nemezsapkás Lehelek, vagy ha az Országgyűlésbe bejutva, a Ház falain belül ereszthetik ki hétről hétre a gőzt? Csurka MIÉP-jét is – egyebek mellett – a négy parlamenti évük amortizálta le.
Nem mi döntünk a radikálisok sorsáról, hanem a választók. Amennyiben a középosztály megérti, hogy a radikális őrültségek ellenük vannak, akkor azoknak nem lesz jelentős terepük. Ha majd kormányozni jön az MDF, akkor – éppen a nemzet erejét adó középosztály békessége érdekében – a hatalom nem fogja kétféleképpen mérni a jogot.
A Kossuth téri tüntetők múlt hétfőn leköpték, megrugdosták a szabad demokrata Gusztos Péter autóját; az egyik demonstráló a kocsi elé térdelve akadályozta a képviselőt a távozásban. Gusztos Péter még akkor este bejelentést tett az esetről.
A rendőrség azóta tájékoztatta, hogy „nincs kategória” eljárást indítania.
Nem áll meg a hivatalos személy elleni erőszak, hiszen Gusztos végig bent ült az autóban – ha kiszállt volna, az más. De hát nem.
Nem áll meg a garázdaság, mert az okozott kár nem éri el a jogszabályban rögzített minimumot – ha gyengébb anyagból készült volna a szélvédő, netán eleve hajszálrepedés van rajta, s betörik, az más. De hát nem.
Nem áll meg a személyes szabadság megsértése sem, mert a térdelő rövid ideig térdelt – ha netán begörcsöl a dereka, s 5-6 percig szemez a lökhárítóval, az más. De hát nem.
Gusztos azt mondja: „Ha én egymagam leállítom a kocsimat a körút közepén, aztán hangoskodva letöröm a mögöttem lévő visszapillantó tükrét, bilincsben visz el a rendőr – már ha mire kiér, nem vernek agyon a felháborodott autóstársak. Ha ordítva, zsidózva, csoportban, árpádsávos zászlók alatt teszi valaki ugyanezt – azzal semmi baj.”
