Ki hinné, hogy csupán egyetlen épület is szolgálhat termékeny témául egy fotóalbum számára? Hogy egy tekintélyes mennyiségű oldalt számláló könyv képes pusztán egy épület különböző részleteit felvonultatva történetekről, sorsokról mesélni? Regős Lászlónak az Operaházról készített képeskönyve pontosan ilyen. A kötet megjelenése kapcsán a fotóművésszel Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója beszélgetett, Vass Lajos operaházi főigazgató pedig a könyv képeiből összeállított kiállítást nyitotta meg hétfőn este a Károly Körúti Irodalmi Kávéházban.
„Úgy láthatjuk az Operaházat, ahogy még sohasem”- mondta Kovács Géza főigazgató a most megjelent Regős-könyv kapcsán, hiszen a kiadvány nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy szavak nélkül, a képek erejével tegyen tanúbizonyságot a – nem csak méreteiben – monumentális építmény időtállóságáról. Vass Lajos, az Operaház főigazgatója humorosan megjegyezte: „mondhatnám, hogy kölcsönadtuk a képeket, de az Operaházat adtuk kölcsön”. Az Opera vezetője bevallása szerint „bele van szerelmesedve” az épületbe, „ebbe az építészeti csodába, nem csak az operákba”, és reméli, a könyv segít majd abban, hogy minél többen kíváncsiak legyenek rá.
Regős László albumában a részletek már-már arcokként aposztrofálhatók: az Operaház épületének apró vonásai, hangulatainak tarka variációi tárulnak fel a szemünk előtt. „Arcok”, amelyeket naponta láthatunk, de olyanok is, amelyeket csak az Opera lüktető belvilágának részesei élvezhetnek: az épület legtetejéről letekintve a Parlament meghitt barátként integet messziről, a művészbejáró falára festett, régmúltból ismerős előadók portréi kacéran összekacsintanak a fotóssal: „neked ezt is megmutatjuk”. Az Operaház iránti „szerelemmel” tehát nincs egyedül Vass Lajos főigazgató. A művészportrékkal telefestett „titkos” bejáró volt az egyik első szelet, amit meg szeretett volna örökíteni – árulja el kérdésemre a fotóművész. Regős László gyerekkorában az Operaház gyermekkórusának tagjaként lobbant „szerelemre” az épület iránt, s a művészbejáróhoz azért kötődik annyira, mert az előadások közben ide „lökték be” a pihegő kis énekeseket pihenőre. Hatalmas élmény volt számára személyesen is ismerni a falon megörökített művészeket.
Az sem mindennapi történet, hogy a művész vegyészmérnökből avanzsált épületfotóssá – a „70-es években ugyanis a kémia ilyetén való megismerése volt az egyetlen módja, hogy valahogyan közel férkőzhessen a fotózás tudományához. 1979-ben az Egyesült Államokban találta meg a számára megfelelő alkotói környezetet, így az Operaház-sorozatot 4-5 év alatt évente néhány alkalommal gyarapította, amikor beteg édesanyját látogatta meg Budapesten. Regős hagyományos fényképezési technikája miatt tréfásan „az utolsó dinoszaurusznak” nevezi magát, de hozzáteszi, hogy a sorozatban azért akadnak szép számmal digitálisan feljavított képek is (ennek gyönyörű példája az Operaház külsejét ábrázoló kétoldalas fotó, amely a háttérben úszó számtalan bárányfelhővel szinte már idilli). Bár a szerző hangsúlyozza, hogy a könyv nagy nehézségek árán jött létre (az eredeti kiadó az utolsó pillanatban ment tönkre), és korábban megfogadta, ilyen „nehéz szülést” többé nem vállal Magyarországon, a későbbiekben mégis szeretne hasonló fotókat készíteni a Dohány utcai Zsinagógáról, a Zeneakadémia épületéről és a Művészetek Palotájáról.
Szerző:
Kelemen Éva
