A szlovák parlament csütörtökön határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét. De valójában miről is folyik a vita az Európai Unió tagállamai között? Cikkünkben a dekrétumok történetét mutatjuk be.
Az 1945-ben kiadott 11 ún. Benes-dekrétum, azaz a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a II. világháború utáni új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták.
A máig élő örökség: a 2005-ben felavatott Benes-szobor Prágában
A londoni Csehszlovák Nemzeti Bizottmány és a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció, élén Klement Gottwalddal, a CSKP főtitkárával, egyetértett a magyar és a német kisebbséggel szembeni nyílt erőszak szükségességében, a nemzeti kisebbségek likvidálásában. A Szlovák Nemzeti Tanács küldöttsége és a londoni emigráns kormány tagjai 1945 márciusában Moszkvában megegyeztek az új kormány összetételében, a kormányprogramban, a nemzeti kisebbségekkel szembeni bánásmódban.
A kassai programnak főként az V., VIII., XI. és a XV. fejezete tárgyalta a magyarok (s a VII. fejezet Kárpátalja) jövendő sorsát. A VIII. fejezet a kollektív bűnösség elve alapján kimondta: „Minden német és magyar egyén, akit a köztársaság, illetve a cseh vagy a szlovák nép ellen elkövetett bűn alapján vád alá helyeztek és elítéltek, elveszti csehszlovák állampolgárságát és halálos ítélet esete kivételével a köztársaság területéről örökre kitiltatik”. Az V. fejezet jelezte a közigazgatás teljes megtisztítását a nem szláv elemektől, a XI. fejezet kimondta a magyar földbirtokok elkobzását, a XV. fejezet a nemzetiségi iskolák bezárását (ez mintegy 800 magyar iskolát és több mint 100 ezer magyar diákot érintett), a művelődéspolitikában pedig a szláv orientáció megerősítését.
A kormányprogramot számos magyarellenes megnyilvánulás, erőszakos cselekmény (munkából való elbocsátások, utcai atrocitások, internálások) követte. Több ezer magyar menekült a Dunán át Magyarországra. A kassai program után születtek meg a Szlovák Nemzeti Tanács magyar- és németellenes rendeletei, majd a magyar kisebbség teljes jogfosztásáról intézkedő és a kassai kormányprogramban foglaltaknál jóval tovább menő köztársasági elnöki rendeletek, a tulajdonképpeni Benes-dekrétumok.
A dekrétumokat 1945. május-október között Benes elnök lényegében alkotmányellenesen bocsátotta ki, s az 1945. október 28-án megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlés utóbb (1946. március 28-án) visszamenőleges hatállyal fogadta el.
Az 1945. május 19-én kelt 5. számú dekrétum a megszállás ideje alatt végrehajtott egyes vagyonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá a németek, a magyarok, az árulók és kollaboránsok, valamint egyes szervezetek és intézmények vagyonának nemzeti kezeléséről; az 1945. június 19-én kelt 16. számú dekrétum a náci bűnösök, az árulók és segítőik megbüntetéséről, valamint a rendkívüli bíróságokról; az 1945. június 21-én kelt 12. számú dekrétum a németek, magyarok, valamint a cseh és a szlovák nép árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának (kártalanítás nélküli) elkobzásáról és sürgős felosztásáról; az 1945. július 20-án kelt 28. számú dekrétum a németek, a magyarok és az állam egyéb ellenségei mezőgazdasági ingatlanainak cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről (a pénzügyminiszter 1945. június 22-i hirdetménye ugyanakkor zárolta a németek befektetési, valamint bankszámlán és bankletétben lévő vagyonát); az 1945. augusztus 2-án kelt 33. sz. alkotmányrendelet a német és magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről (azaz a csehszlovákiai magyarok és németek hontalanná tételéről); az 1945. szeptember 19-én kelt 71. sz. dekrétum a csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott németek és magyarok közmunkára kötelezéséről; az 1945. október 19-én kelt dekrétum a Prágai Német Egyetem feloszlatásáról; az 1945. október 25-én kelt 108. sz. dekrétum az ellenséges vagyon elkobzásáról és a nemzeti újjáépítési alapokról; az 1945. október 27-én kelt 137. sz. alkotmányrendelet azon személyek forradalmi időszakban történő őrizetbe vételéről, akiket állami szempontból megbízhatatlanoknak tekintettek; az 1946. április 11-én kelt 83. számú törvény a németek, a magyarok, az árulók és segítőik munka- (tanuló-)viszonyáról; az 1946. május 16-án kelt törvény egyes, a megszállás ideje alatt végrehajtott tulajdonjogi ügyletek érvénytelenségéről, továbbá ennek az érvénytelenségnek és egyéb vagyoni beavatkozásnak következményeiről intézkedett. A magyarokra vonatkozó lényeges pontok: vagyonuk kisajátítása; a csehszlovák állampolgárság elvesztése (augusztus 10-i hatállyal); a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása; a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon; a papok kiutasítása Szlovákiából; a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről; a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása; a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők; a magyarok üzemeinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele; a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása; a közhivatalokban (bíróságon, postán stb.) a magyar nyelv használatának megtiltása; magyar könyvek, újságok kiadásának megtiltása; magyar személynek nem lehet rádiója, magyar ember polgári keresetet nem indíthat, s vádló sem lehet; magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre „államérdekből” igénybe vehetők.
A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Benes-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén).
A lakosságcsere-egyezmény aláírása
Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán.
A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb.
A magyar-szlovák áttelepítési hivatal ellenőrzi az áttelepített magyarokat szállító teherautókat Érsekújvárnál, 1946. szeptember
Az 1945. október 1-i, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18-45 éves korig, férfiak számára 15-55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportálták a dél-szlovákiai magyarságot cseh-morva területre. A magyar közvélemény és a kormánykörök a szövetséges nagyhatalmak közbelépését kérték, hogy vonják ellenőrzésük alá a szlovákiai magyarok ügyét, ezt a Szovjetunió és az angolszász hatalmak is elutasították, de a csehszlovák követeléseket, elsősorban a magyarok kitelepítését nem sikerült a potsdami konferencián elfogadtatni.
Mivel a nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.), az egyezményt a párizsi magyar békeszerződés (1947. február 10.) 4. cikkelye is tudomásul vette. A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.)
A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak: az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30-40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik.
(Múlt-kor/MTI)
Forrás: 
