Szerényi Gábor: Fürdéssel a világbékéért
2007. szeptember 20.
Szemben a nyílt tenger. Sehol egy hadihajó, őrnaszád, járőröző motorcsónak. Csak a szüntelenül hullámzó víztömeg, és a horizonton a végtelennek tűnő Földközi tenger összeér az égbolt kékjével
Itt az Egyesült Államok nagykövetsége a Tel Aviv-i tengerparton. Nem feltűnő épület, a szállodák sorában, akárha egy panzió lenne. Pedig nyilván a világ egyik potenciálisan legveszélyeztetettebb létesítménye. És – tegyük hozzá – a legprofesszionálisabban védett. Közelebb lehet elsétálni előtte, mint a budapesti társánál, ám nincs kétségem, hogy odabent tökéletesen tisztában vannak az errejárók veszélyességi fokozatával. Láthatóan egy őr álldogál egy oldalsó bejáratnál, néhány hordócska ásványvíz mellette, meg egy ventilátor.Szemben a nyílt tenger. Sehol egy hadihajó, őrnaszád, járőröző motorcsónak. Csak a szüntelenül hullámzó víztömeg, és a horizonton a végtelennek tűnő Földközi tenger összeér az égbolt kékjével. A természet fönsége mögött diszkréten persze ott őrködik a világ egyik legerősebb hadseregének parti őrsége, méghozzá megnyugtató hatékonysággal. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a tenger felől támadás érje partot. (Volt olyan merénylet kísérlet régen, hogy terroristák a strandolók között akartak vérfürdőt rendezni, de napjainkban már az izraeli vizekig sem juthatnának el.)”De hogy fogsz fürödni a tengerben?” Ezt kérdezte még Dani fiam Pesten, miután kiderült, hogy egyedül leszek mind az öt-hétig Izraelben. A felvetés indokolt. Bármennyire is redukálom a partra viendő cuccot, mégse lenne jó, ha lubickolás közben valaki szemet vetne zsákocskámra, amiben titkos naplómat rejtegetem, kabala-tollammal (halványsárga!) tartalék papucsommal és persze jelentős dugi-pénzemmel. Ki fogja mindezt őrizni? Látszólag komolytalan gond, de hát én leginkább ezért jöttem, hogy a „tengerben legyek”, atavisztikus-filozofikus szimbiózisba kerüljek az ős-elemmel, ami közönségesen úgy hat, mintha semmittevőként lődörögnék, henyélnék felváltva a vízben és az ő partján.Súlyos spirituális meditációkat is tervbe vettem – nehogy közönséges lustasággal, vagy annak látszatával legyek vádolható, holott restség nincs, csak sajátos idegállapot -, de tényleg, akkor a végtelen felé nem is merenghetek kozmikus dimenziók felé fordítva pszichedelikus tudatállapotban? Mert a tengerben is úgy kell lubickolnom, pajkos delfinként hancúroznom, hogy legalább félszemmel a pakkot lesem, megvan-e még, vagy már elcsenték?Pesti paranoiám, ami indokolt lehet a Palatínus strandon, itt teljesen fölöslegesnek bizonyult. Megnéztem természetesen, hogy kik közé telepedem, preferáltam a többgyerekes családokat, gondolván, hogy végül én is tartozhatom oda, elveszett gyerek, ki tudja, hátha elcseréltek a kórházban. Ronda törülközőket hoztam magammal, noha van szép is, de ezt már az úttörőtáborokban megtanultam, hogy nem szabad a csinos, pláne szívünknek kedves darabokat kockáztatni. Voltaképpen rettenetes ez a szűkölő, szorongó ön-lefokozás, egy egész életen át mindig a csúnya plédet vinni a strandra, csak azért, mert ellophatják.Jó. Nevezzük inkább puritánságnak. Végtére is azért már eleve luxus, hogy így kivonom magam a közéletből, nem foglalkozom államügyekkel (pedig hozzám tartoznak!), igaz, a nehezebbet választom, önmagam transzcendens mélységeit búvárlom, miközben a külvilág csak médium, hogy fénytörései mentén az érzékfeletti megismerés sejtelmes tartományait fürkésszem. (Óvatosan.)Istenem, ha ezt az előző bekezdést héberül, vagy legalább angolul is képes lennék közölni, micsoda lehetőségek nyílhatnának a kapcsolatteremtésben! Izraeli és más külföldi pajtásokkal, lányokkal barátkozhatnék, nyakkendőt cserélnénk, mint pionírok, vagy ennek megfelelő más emléktárgyacskákat, elhívnám őket a mi tengerünkhöz, a Balatonra… Itt, ennél a motívumnál borult rám a szelíd kétségbeesés. Nem az otthoni vizeknél lévő flóra és fauna víziója, inkább a populáció neurológiai aspektusának képzete árnyékolta be. Röviden. A sok rémes otthoni rosszgyerek, akik miatt annak idején búskomorságba estem a víziúttörő-táborban. (Anno táviratoztak drága szüleimnek, hogy nem eszem a disznótorost, és nem értik mi van velem, mindenki jólérzi magát, rajtam kívül. Ez egyébként attól fogva is így van.)Így most sem kezdeményeztem kommunikációt senkivel, helyette sztoikus bölcselői pozitúrában adtam át magam a költői melankóliának. Zágoni Mikes Kelementől eltérően nem egyedül hallgattam a tenger mormolását, de mégiscsak nagyon rodostói hangulatban, ha szabad magamat a híres bujdosóhoz hasonlítani. Lesni persze lestem. Meg füleltem. Orosz és francia szavakat. Orosz és francia lányokat, asszonyokat. Meg másmilyen nemzetiségűeket. Nem tolakodóan, nem illetlenül, csak úgy, tanulmányozás céljából.
Egy magas, vékony lány felszerelt egy függőágyat magának a fa-építményke oszlopaira. Ilyen árnyékot adó, szabadtéri és díjtalanul igénybevehető strand-házikó több is sorakozik a parton, hamar rájön az ember, hogy az árnyék nagy kincs a forró nap alatt. Ez a lány igazi korunk gyermeke. „Ájpoddal” folyamatosan zenével tölti fülecskéit, rágógumit rág, napszemüvege mögül mobilját nézegeti. Így időz itt a tengerparton, átlátszó, cipzáras táskájából mindenféle praktikus, nehogy-otthon-felejtsük-tárgyacskát szed elő. Hosszú szőke haját több csattal feltűzi, így keményebbnek hatnak vonásai. Sms-ezik, rág, ring a zenére, bekeni magát, ásványvizet iszik palackból. A zenétől annyira nem tud megválni, hogy még a vízbe menet is viszi magával a kicsiny szerkezetet, feltartja, hogy ne érje nedvesség, másik kezével vizezi magát. Szájáról leolvasható, hogy együtt énekel a csak általa hallott dallal, s csípőjét a ritmusra ringatja.Ahogy teltek a napok, egyre merészebb lettem. Egyszemélyes pszicho-drámacsoportként előadtam a normandiai partraszállás musical-változatát, több felvonásban. Ez úgy néz ki, hogy kótyagosan az elmélyült tudományos gondolkodástól egyszercsak feltápászkodom, s a Marseillaise-t, vagy a Hatikvát (az izraeli himnuszt) dúdolva, megrohamozom a Földközi tengert. Vetődéskor szerepet váltok, és általában futballkapust alakítok, régebben Shilton, napjainkban Buffon művésznéven abszolválom a merülést. Ne tévesszen meg senkit ez a sokarcúság, valójában én végig ugyanaz vagyok, aki eleitől fogva, vagyis Kukorica János. (Aki – egy másik irodalmi alakhoz hasonlóan – nem akar többet debreceni diák lenni. Ha halmozhatom imígyen a játékos áthallásokra szerkesztett rejtőzködő kódjaimat a messzeségbe címezve, haza.)A hátizsákot – a cuccal – a gondviselésre bíztam. (Ott ugyan reklamálni nem lehetne, mégsem kockáztattam sokat.) Általában a Dan Hotel előtti részen telepedtem le, mivel ez az épület olyan színátmenetes homlokzatú és ezt könnyen megjegyeztem. Errefelé leginkább francia turisták időztek, ez is jólesett, a francia szó hallása, gyermekkori ábrándjaim (Pif, a képregényújság!) nyelve.Mindannyiunk közös tapasztalata, hogy előbb-utóbb mosdót kell keresni. Felderítettem, hogy a legegyszerűbb az Opera Tower épületébe bemenni. Ez egy üzletház, kávézóval, gyorsétteremmel, olyan lépcsőzetes formájú az alakzata, s mint egy tábla belül közli, itt volt hajdan, rövid ideig az első parlament, a Knesszet épülete. Nemcsak a mosdó használata adott megkönnyebbülést, de a légkondicionált térben üldögélni is jót tett a sok napozás után. (És a kávé is kellemes!)Itt egy férfit rajzoltam le suttyomban. Azt a pillanatot láttam meg, amikor úgy a kávézó egyik asztalánál ülve, csak végighúzott arcán egy borotvát, majd a lehullott szőrt lesöpörte magáról a földre. Azután szemfülesen odalépdelt egy másik asztalhoz, ahol épp otthagytak egy tálcát, s a hátrahagyott, kávéhoz járó kis kockányi csokit a maga felségterületére vonta. Szárazon beretválkozik, gazdátlan édességet gyűjt, s mindezt egy helyen, egy hűtött kávézóban. A pólója több helyen lyukas, nadrágja masszívan poros, egy műanyag kanálkát forgat a kezében elmélyülten, de csuklóján téglalap-alakú karóra, bőrszíjon. Foltosan kopasz, lehet, hogy beteg, mindenesetre nem hat álruhás milliomosnak, inkább szegénynek. De mégiscsak itt van egy pompás tengerparti üdülőhelyen.Mára elég ennyi fürdés, adom ki az esti utasítást magamnak. Még egy kis séta a promenádon. Békés, derűs alkony. Millimikronnyi jelét sem észlelem, hogy a közel-kelet, sőt a világ legneuralgikusabb pontján időznék. Épp ellenkezőleg. Szívemre száll egyfajta sajátos nyugalom. Állítólag hatszáz iráni rakéta szegeződik ide. Meghívnám Ahmedinezsádot, a perzsa elnököt egy kávéra, hogy beszéljük meg ezt, itt valami nagy félreértés van. Szerintem, ne lője le senki a másikat. (Ezt már az óvodások is tudják.)Ebből is látható, hogy csínján kell bánni a nyaralással, a tengeri fürdőzéssel, napozással. Számtalan beláthatatlan következménye lehet. Én például feltaláltam a világbékét. Most már csak a turnusokat kell megszervezni, hogy minden érintett itt vakációzzon…
