2007.09.20., 2007. évfolyam, 38. szám
szerző: Bölcs István forrás: 168 Óra
címkék: Magyar Gárda, vélemény
Tiltják ugyan a második világháborút lezáró békék a fasiszta vagy fasiszta jellegű mozgalmak eltűrését, ám a békeszerződések fogalmazói kísérletet sem tettek arra, hogy definiálják a fogalmat magát – olvasom az újságban.
Talán az a magyarázata a nemzetközi jogászok bűnös feledékenységének, hogy 1946-ban, amikor a békeszövegeket és háborús tilalmakat fogalmazták, Európa még füstölt. Nürnbergben nemrég ítélték el és végezték ki a nácik vezéreit, Budapesten Szálasit és bűntársait. Nem kellett hozzá akkoriban értelmező szótár, hogy megállapítható legyen: kik voltak a nácik/fasiszták/nyilasok, és mit akartak. Elég volt beleszagolni a levegőbe. Majd” hatvanmillió holttest bomlott beomlott lövészárkokban, hanyatt feküdt házak pincéiben, bunkerekben és telitalálatot kapott hálószobákban. Katonáké, civileké, bűnösöké, ártatlanoké. Olyanoké, akik csinálták, és olyanoké, akik azt hitték: nekik semmi közük ehhez az egészhez.
Magam egyébként amondó vagyok, hogy mindig érdemes a dolgokat a végük felől is megvizsgálni. (Erre jó a történelem.) Meg kell szemlélni, hogy mi lett az ügyek eredménye. Vagy ha eredmény nem volt, legalább azt, mi lett a következményük. Ha így nézzük, akkor az a Szebb jövőt, amelyet 1940-44 között az én számra is rákényszerítettek, indulhatott ugyan hazafias köszöntésként, de ha a vége felől szemléljük, akkor meg ugyebár háború, Don-kanyar, halál, hadifogság, a haza tragédiája, a komplett neobarokk rendszer összeomlása lett a következmény rövid távon, középtávon pedig fél évszázados megszállás. A polgári és nemzeti szebb jövőket a szovjet hadsereg úgy nyelte el, hogy meg sem rángott az ádámcsutkája. Ha képesek vagyunk a megújult szebb jövőzésbe belelátni, amibe egyszer már majdnem belehaltunk, akkor tán az is bánthatja a fülünket, hogy egy bizonyos Magyar Gárda ma ugyanúgy köszön. (Aligha lesz benne köszönet.)
Nem szükségesek nagy logikai mutatványok ahhoz, hogy a fentiekből rájöjjünk, semmi sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek látszik. Ne higgyünk az amnéziásoknak, a tanulni képteleneknek, a memóriát látványosan nélkülözőknek.
Aki ma arra hivatkozik, hogy nincs pontosan körülírva: mi is a nácizmus, az nem is akarja tudni. Amúgy nem kell regiszterbe, kiskatekizmusba írni azt, amiről ítélni lehet a közös történelem és a személyes történelmek alapján. Ami egyértelmű volt 1945-ben, az nem lett kétértelmű 2007-ben sem. Ami elítélendő volt akkor, az többnyire mára sem lett elfogadható, tűrhető vagy támogatandó. A fajelmélet, a rasszizmus, az idegengyűlölet, a hamis genetikai elitizmus, az embercsoportok rangsorolása (alávetésük, egészen a megsemmisítésig), az erő- és erőszakkultusz, a parlamenti politikának és a demokráciának a tagadása, az emberek közötti egyenlőtlenségeknek az elmélete és gyakorlata épeszű körökben nem lett szalonképesebb. A harc hirdetése, a vezérkultusz, a történeti mítoszok és szimbólumok kisajátítása, fitogtatása, felelőtlen használata, az irracionalizmus és populizmus, a tömegfelvonulások, a harsogó beszédek, a vészjósló zászlólengetések és megfélemlítő erődemonstrációk, a köpködés és ócsárolás nem kaptak polgárjogot az értelmes demokratikus politizálásokban. Az uralkodó faj (az árják), az uralkodó nép (a germánok), az uralkodó Führer hamis istenképét péppé verte a történelem. Gyászos, khakiszínű péppé.
Kultúrnépek igényes szótárából kikerült a Lebensraum (élettér), az Endlösung (végső megoldás), az Endsieg (végső győzelem), az Übermensch és az Untermensch (a felsőbb- és az alsóbbrendű ember). A „kitartást” sem emlegeti az, aki ép erkölcsű, és okulásra képes.
Aki azt mondja, hogy „ja, kérem, én nem tudok németül”, nem ismertem fel az auschwitzi haláltábor bejáratát, aki azt mondja, „fiatalságomból adódóan” fogalmam sem volt, hogy miképpen került egyes emberek ruhájára a rózsaszín háromszög vagy a sárga csillag, az persze, már nem is akarja tudni, hogy mi volt a nácizmus. Régen volt, mondják, mi már egy másik generáció vagyunk. Mi közünk hozzá? Csakhogy a tanulatlan, tanulni képtelen nemzedékek sorra belelépnek a régi csapdákba. Nem kétszer ugyanabba a folyóba, hanem ugyanabba a lefolyóba. Ahol már annyi minden lefolyt abban az előző században.
Tanulatlanék készséggel tévesztik össze, fedezik a neonácizmust egy „kulturális, közhasznú, hagyományápoló,
katonasírt gondozó egyesület” tevékenységével. Az értelmiségi feladatokhoz méltatlan, huszonéves új politikai analfabétákat már nem a pártállam nevelte. Tizenhét éve rendszert váltottunk. Sokan pedig éppen annak a mozgalomnak a produktumai, amelynek vezérei az indulásakor azt hirdették magukról: ők az elvált szülők gyermekei, akik nem akarják folytatni a szekértáborokba szorult urbánusok-népiesek megosztó és eszetlen háborúját. Aztán kokárdával, zászlólobogtatással, kiközösítéssel, idegenlelkűzéssel mély árkokat véstek az országba. Moderáló erőnek állították be magukat, miközben megosztó szélsőségesekkel fogódzkodnak és osztozkodnak.
A felelősség az övéké is.
Persze könnyebben mozgathatók („együtt”) azok, akik nem hallottak a történelem felől, nem is akarnak tudni róla, csak azt mondják: „Fiatalságomból kifolyólag…” A Fidesznek nem érdeke, hogy fölébressze őket. Neki az alvajárók, a történelemre süketek is jók. Ha engedelmesek…
