A sakkozás első világbajnoki címére, 1886-ban New York-ban az osztrák Wilhelm Steinitz és a lengyel Johannes Zukertort pályázott. A sportág első nagy forradalmára, a prágai születésű osztrák Steinitz fölényes győzelmet aratott, és öt döntetlen mellett 10:5-re nyert. A megfontoltságáról híres Steinitz az orosz Csigorin ellen kétszer, míg a magyar származású Gunsberg Izidor ellen egyszer védte meg elsőségét.
Lasker uralkodása
1894-ben aztán a német Emanuel Laskerrel szemben alulmaradt. Lasker jellemzője volt, hogy többször a nem legjobbat, a legelőnyösebbet lépte, hanem azt, ami érzése szerint az ellenfélnek a legkellemetlenebb volt. Talán ennek az adottságának is köszönhette, hogy huszonhét éven át volt a világbajnok. Steinitzet négy döntetlen mellett 10:5-re verte.
Laskert a kubai José Raoul Capablanca fosztotta meg koronájától, igaz ehhez jelentősen hozzájárult az is, hogy a havannai fináléban Lasker igen nehezen viselte el a rendkívüli hőséget.
A kor leggyorsabb sakkozójának tartott Capablanca azonban rögtön az első címvédésénél átadta a stafétabotot az orosz Alexander Aljechinnek. 25 döntetlen mellett hat vereséget és mindössze három győzelmet könyvelt el a fináléban. Aljechin az esetleges visszavágó elől rendre kitért, jóllehet a világbajnoki címét követő hét évben egyetlen tornát sem veszített el.
Meglepő holland győzelem
Félelme úgy tűnik nem volt alaptalan a világbajnoki döntőtől, hiszen amikor végre kötélnek állt, akkor a teljesen esélytelen holland Max Euwe ellen 9:8-ra veszített „35-ben. Két év sem telt el, amikor Euwe – a fair play szellemében – esélyt adott neki, és akkor már 10:4 volt az eredmény az orosz javára.
Aljechin haláláig világbajnok maradt, igaz életében sorra következtek a megpróbáltatások. A világháborúban a németek által megszállt országok katonai kórházaiban szimultánokat tartott. Nevét jogtalanul felhasználva különböző antiszemita iratokat terjesztettek. Megpróbált elmenekülni, először Franciaországba, majd Portugáliába. 1946-ban meghívták Moszkvába a Botvinnik elleni páros mérkőzésre. Ezt azonban már nem érhette meg, 1946. március 23-án reggel Lupi portugál nemzetközi mester sakktáblája előtt ülve holtan találta, Estorilban.
Botvinnik háromszor is világbajnok lett
Aljechin után egy újabb orosz, Mihail Botvinnik lett világbajnok „48-ban – ekkor rendezték meg a mostanihoz hasonló körmérkőzéses rendszerben a döntőt -, és ezzel kezdetét vette a szovjetek sikersorozata, hiszen az amerikai Fischert leszámítva nem nyert más nemzetiségű. Botvinnik honfitársát, Vaszilij Szmiszlovot győzte le, „57-ben azonban kikapott tőle. Szmiszlov hitvallása hűen tükrözte felfogását: „az én feladatom, hogy negyven hibátlan lépést tegyek. Ha az ellenfél negyven hibátlan válaszlépést tesz, a játszma döntetlenül végződik, de ha egyetlenegyszer is hibát követ el, feltétlenül érvényesítem előnyömet.”
Az eddigi világbajnokok:
Wilhelm Steinitz (1886-94)
Emanuel Lasker (1894-1921)
Jose Capablanca (1921-27)
Alexander Aljechin (1927-35 és 1937-46)
Max Euwe (1935-37)
Mihail Botvinnik (1948-57 és 1958-60 és 1961-63)
Vaszilij Szmiszlov (1957-58)
Mihail Tal (1960-61)
Tigran Petroszjan (1963-69)
Borisz Szpaszkij (1969-72)
Bobby Fischer (1972-75)
Anatolij Karpov (1975-85 és 1993-99)
Garri Kaszparov (1985-93, FIDE és 1993-2000 PCA)
Vlagyimir Kramnyik (2000-)
Igaz ebben a stratégiában a sorsszerű kudarc is beleágyazódott. Botvinnik vissza is vette a soron következő alkalommal tőle az elsőséget. Sokáig azonban nem örülhetett sikerének, mert a 24 éves – mindmáig a világ legfiatalabb bajnoka – rigai varázsló Mihail Tal legyőzte. Az újszerű és totális támadások nagymestere 13 döntetlen mellett 6:2-re nyert.
Tal a visszavágón egy év múlva kikapott Botvinnik ellen, igaz sportszerűségére jellemző, hogy betegen is vállalta a párosmeccset. Az 52 éves Botvinnik „63-ban azonban Tigran Petroszjant már nem tudta feltartóztatni. Az átlag feletti körültekintéséről ismert Petroszjant 5:2-re verte, és az első címvédése is összejött Borisz Szpasszkij ellen. A második kísérlete azonban már sikertelen volt, riválisa ellene.
Bobby Fischer megszakította a szovjet hegemóniát
A nagy szovjet sorozatot, a zseniális tehetségű amerikai Bobby Fischer szakította meg, aki Szpasszkijt verte „72-ben, Izlandon. Az akkor a világ legötletgazdagabb sakkozójának tartott 29 éves Fischer hihetetlen sorozattal jutott el a kihívó pozíciójába, zsinórban hat játszmát nyert az elődöntőig két ellenfelével szemben is. (Az elődöntőben Petroszjan sem volt képes megállítani.)
Az általában különcként viselkedő Fischer „75-ben váratlanul visszavonult, mert a Nemzetközi Sakk-szövetség (FIDE) nem egyezett bele abba, hogy a világbajnok döntetlennel is megtarthatja címét. (Később meghonosodott ez a gyakorlat, és jelenleg is érvényben van a szabály.) Fischert többen pénzéhesnek tartották, mert előfordult, hogy nem ült asztalhoz, ha nem tartotta megfelelőnek a díjazást.
Kaszparov-Karpov: hat hónapig tartott az első felvonás
A gazdátlan világbajnoki trófeáért az azóta svájcivá lett Viktor Korcsnoj és Anatolij Karpov mérkőzött. Utóbbi nyert, és tíz éven át, „85-ig meg is őrizte címét. Akkor azonban jött a bakui Garri Kaszparov, aki öt-nullás vesztése után sem rémült meg – a hatodik siker már a címvédést jelentette volna Karpovnak -, és sorozatos döntetlenekre alapozta taktikáját. Számítása tökéletesen bejött, negyven döntetlen és hathónapnyi csata után – Kaszparov háromszor nyert is – a FIDE elnöke, Florencio Campomanes felfüggesztette a találkozót. A megismételt meccsen Kaszparov nyert, és 92-ig uralkodott is.
Akkor, miután kevesellte a pénzdíjat, egy külön szervezetet alapított, melynek keretén belül és igen magas pénzdíjért mérkőzött meg az angol Nigel Shorttal. (A FIDE-nél eközben Karpov visszaszerezte tekintélyét, és „93-ban világbajnok lett.)
2000-ben aztán korábbi szekundánsa, Vlagyimir Kramnyik ellen az ő tudása is kevésnek bizonyult, egyszer sem nyert ellene a londoni fináléban. A sportág vezetői 2002-ben, Prágában állapodtak meg a címegyesítésről, Kramnyik világbajnoki döntője létre is jött, a Kaszparové viszont nem, pedig Ponomarjov és Kaszimdzsanov is joggal várt arra, hogy megmérkőzhessen a bajnokkal.
Kramnyik ugyanakkor Lékóval 2004-ben a svájci Brissagóban megmérkőzött, és az utolsó, tizennegyedik partiban világossal nyert, és kiegyenlített a magyar nagymesterrel szemben, vagyis megőrizte címét.
Magyar világbajnokjelöltek
A magyar sakkozás történetében Maróczy Gézának lett volna a legnagyobb esélye arra, hogy világbajnok legyen, de a német Emanuel Lasker megfelelő anyagi támogatás hiányában nem ült vele asztalhoz.
Portisch Lajos kétszer, míg az ugyancsak az olimpiai bajnok csapat tagja, Ribli Zoltán egyszer jutott el a legjobb négy közé. Portischt előbb, „77-ben Szpasszkij majd „80-ban a német Hübner verte, Riblit pedig „83-ban Szmiszlov. (Riblit egyszer politikai okokból nem engedték külföldre.)
