2007.09.12., 2007. évfolyam, 36. szám
szerző: Yehuda Lahav forrás: 168ra
A templerek (Templergesellschaft) a 19. század közepe táján alakult keresztény protestáns szövetség. Alapeszméje szerint – amelyet alapítója, Karl Hoffmann fejtett ki – a megváltást és Jézus második eljövetelét a Szentföldön való letelepedéssel lehet leginkább elősegíteni. E tanítás szellemében alapítottak a templerek a 19. század második felében és a 20. század legelején az akkor török uralom alatt lévő Palesztinában néhány települést: Jaffa közelében Saronát, északon Waldheimet, Wilhelminát és Galileai Betlehemet. S bár sohasem voltak kétezernél többen, kulturális, társadalmi és gazdasági befolyásuk a számarányuknál sokkal nagyobb volt.
A templerek településpolitikája megelőzte a cionista mezőgazdasági települések megalapítóit, akik nem is titkolták a virágzó templer települések iránt érzett csodálatukat. Egyikük, Mose Szolomon, 1875-ben így áradozott Wilhelmináról: „Szivünk repes, amikor látjuk, hogy szent hazánk Isten kertjévé változhat.”
A templerek eleinte baráti kapcsolatban voltak úgy arab, mint zsidó szomszédaikkal. A helyzet 1933-ban, a nácik németországi uralomra jutása után kezdett változni. Egy Palesztinában született templer, Karl Ruff, Németországba költözött, s ott megigézték a nemzetiszocialista eszmék, s miután viszszatért Palesztinába, megalapította a templerek között a náci pártot. Nem minden templer lett náci; amikor a templer náci párt leginkább virágzott, 330 tagja volt, ami az akkori templer közösség 17 százalékát tette ki. 1935-ben többen közülük beléptek a német hadseregbe. A nácik kisebbségben voltak ugyan, de sikerrel terrorizálták a többséget.
A most 83 éves Liese Hönig nemrég elmesélte, hogy gyerekkorában rokonai szigorúan megbüntették, mert reggel „Guten Tag”-gal, és nem „Heil Hitler”-rel köszönt, a helyi templer szappangyár tulajdonosa pedig csak a náci párt tagjait foglalkoztatta üzemében. Miután a harmincas évek gazdasági világválsága Palesztinát sem kerülte el, kevesen utasították el a munkahelyet csak azért, mert nem akartak beiratkozni a pártba. Akkoriban tört ki a jeruzsálemi mufti vezette „nagy arab felkelés”, és az a hír járta, hogy a horogkereszttel megjelölt templer kocsikat nem támadják meg az arabok. 1945-ben, a háború befejezése után Galileai Betlehem polgármestere, Emanuel Katz, maga köré gyűjtötte a helyben maradt templereket, és így szólt hozzájuk: „Bármit hoz is a jövő, Hitler Adolf mindig a szívünkben marad mint szeretett vezérünk.”
A nácizmussal szembeni rokonszenvükért súlyos árat fizettek a templerek, azok is, akik nem rokonszenveztek Hitlerékkel. Amikor kitört a második világháború, a britek, akik tartottak attól, hogy a templerek „ötödik hadosztállyá” válnak, egy részüket kitoloncolták Németországba, a helyben maradtakat pedig internálták. A templer települések gyakorlatilag katonák által őrzött zárt táborokká váltak. Később a templerek többségét Ausztráliába szállították. Ezek zöme idővel ausztrál állampolgárságot kapott, és gyerekeikkel, unokáikkal együtt ott is maradtak.
A náci vezetők – személyesen Heinrich Himmler – nem felejtették el az „ellenség országaiban ragadt” honfitársaikat. 1944 nyarán, miután elkezdődött a zsidók deportációja Magyarországról, Himmler – Kasztner Rezső és Kurt Becher közvetítésével – kísérletet tett egy csereüzletre, amely „vért áruért” néven vált ismertté a történelemben. Kevesen tudják, hogy volt egy korábbi, sokkal szerényebb, de – ellentétben az 1944. évivel – megvalósult csereüzlet, amelyet ugyancsak Himmler kezdeményezésére ütöttek nyélbe. 1942 novemberében Törökörszágban 69, Bergen-Belsenből odaszállított zsidót cseréltek ki 150 palesztinai németért; 1944 júliusában pedig 213, ugyancsak addig Bergen-Belsenben raboskodó, mintegy a csereüzlet „tárgyaként” tartalékolt zsidót cseréltek ki 115, részben dél-afrikai, részben palesztinai németért.
A háború után nem maradtak templerek Palesztinában. Az újonan alakult Izraelben a volt Sarona templer települést kormányzati negyeddé alakították át, és több kormányhivatal akkor is ott maradt, amikor a kormány Jeruzsálembe költözött. 1952-ben az izraeli és a nyugatnémet kormány megállapodott, hogy Izrael 54 millió márka kárpótlást fizet Németországnak a templerek vagyonáért.
Ezzel majdnem véget is ért a templer Sarona históriája. A történetnek azonban van egy – illetve legalább két – epilógusa. 2002-ben egy izraeli építészmérnök találkozott Stuttgartban egy fiatal némettel, aki elmesélte neki, hogy nagyapja, az akkor 95 éves Joseph Martin Wenagel a háború előtt Saronában élt, és sokat mesélt élményeiről. Az izraeli építészmérnök meglátogatta az idős Wenagelt, és elbeszélgetett vele. Wenagel soha nem volt náci, de a háború után nem látogatott el még egyszer a Szentföldre, mert nem akart rossz emlékeket felidézni. Az idős ember lassacskán annyira bizalmába fogadta új izraeli ismerősét, hogy tavaly elárulta neki, hol rejtették el annak idején saronai házukban az értéktárgyaikat. Nem nagyon bízott benne, hogy a vagyon valóban megkerül – de ki nem hallott még kalandos kincskeresésekről, amelyeket végül siker koronáz. Ezúttal azonban nem volt szükség ilyen kalandos vállalkozásra. Az akkor már 99 éves, de teljes szellemi frissességnek örvendő Wenagel emlékezetből lerajzolt tervrajza alapján – „50 centiméterre a bejárattól, 80 centi magasságban” – alig másfél órai kutatás után megtalálták a falba rejtett török és francia aranyérméket, szám szerint huszonhármat, amelyek hatvan év után visszajutottak tulajdonosukhoz.
Sarona, amely valaha önálló település volt, időközben Tel-Aviv részévé vált. Az egyik felén emelkedik a védelmi minisztérium hatalmas épülete, a másik oldalon sokemeletes irodaház épült. A településen át vezető út keskenynek bizonyult. A kiszélesítéséhez el kellett távolítani a templerek út menti házait. Úgy döntöttek azonban, hogy nem rombolják le őket, hanem egy bonyolult és drága eljárással 30-50 méterrel arrébb tolják, majd eredeti formájukban renoválják őket, és templer múzeumot rendeznek be bennük – mégpedig úgy, hogy még az eredeti faldíszítéseket is felújítják, és a bútorok is a régiek utánzatai lesznek.
Segítségért a templerek utódaihoz fordultak Németországban és Ausztráliában. Ők fényképeket és naplójegyzeteket juttattak el Izraelbe, de néhányan személyesen is eljöttek, és könnybe lábadt szemmel mondták: „Ez volt nagyapám hálószobája… itt volt a konyhánk… emlékszem, itt játszottunk mi, gyerekek.”
A templerek szentföldi története véget ért. De a hírük fennmaradt, és most azoknak az utódai is úgy érzik, akik a múltban talán szemben álltak egymással, hogy a történelmet meg kell őrizni a jelennek és a jövőnek.
