2007.09.11., 2007. évfolyam, 36. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168ra
cimkék: Jovánovics György, kultúra
Kossuth-díjas szobrászművész, a Képzőművészeti Egyetem tanára. Korábban is jelölték már más magas kitüntetésre, de azt visszautasította. Döntéseiben elsősorban filozófiai szempontok vezérlik. A Kádár-korban végig a tiltott vagy tűrt avantgárd alkotók közé tartozott. Idén augusztus 20-án a két régi barát – Esterházy Péter és Nádas Péter – mellett ő is átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét.
A magyar-olasz meccs előtt kerestem. Kérdezte, melyik tévé közvetíti. Látta végül? Mit szól hozzá?
Az állandóan csak mocskolt magyarok nagyszerűen játszottak. Mondhatom, mert profi futballista voltam. Még egyesülethez sem tartoztam, amikor már a Szemere utcai általánosból naponta átjártunk focizni a Kossuth térre. Az idei díjátadó előtt mutattam Esterházy Péternek, hol fociztunk a Parlament falánál, melyik két pillér volt a kapu, hol álltak az ávósok. Mi teniszlabdával rúgtuk, azok meg nagyon élvezték a játékot. Később az ifi válogatotthoz is behívtak, de pont „56. október 24-ére, így a dologból nem lett semmi. Legutóbb egyébként huszonhét éve futballoztam. Történetesen Esterházyval Nyugat-Berlinben, a Reichstag előtt. Még romokban volt, előtte grund. Ösztöndíjasként kerültünk ki, az NDK-ból meglépett ultrabalos vitt oda minket játszani. Péter még ma is rúgja a tönkrekopott térdeivel. Én már aligha fogom, túl vagyok egy gerinctörésen.
Fotó: Riskó Gáspár
Tavaly baleset érte: leesett vidéki háza tetejéről. Mit keresett ott?
Mindenki ezt a hülyeséget kérdezi. Pedig világos: föntről más a perspektíva.
Olvastam: a templomtorony keresztjét is megmászta ott. Onnan nem esett le. Akkor ügyelt önre a jóisten. Általában jóban vannak?
Úgy látszik, igen. A bécsi Ringen egy állvány ötödik emeletéről is kiestem egyszer, de a negyediken fenn-akadtam. Zuhanásokról akar beszélgetni?
Inkább csúcsokról. Mondta egyszer: az emberi alkotásnak olyan magas szintűnek kell lennie, hogy csak Isten értse. Nem túl közönségbarát.
Persze a művészetnek is van e világi aspektusa. A sportoló olimpiai bajnok akar lenni, a politikus miniszterelnök, a pap pápa, de legalább püspök. A művész biennálékon szeretne részt venni, Kossuth-díjat akar. Ez megfelel az értékorientált európai kultúrának – hogy Amerikáról ne is beszéljünk. De mi van akkor, ha valaki kimarad a szórásból? Az értéktelen? A minőség tekintetében létezik a keleti megközelítés – például a buddhista filozófia hatására -, amely azt mondja: az ember önmagában keresse az értéket. Ha az ember önmagával elégedett, s úgy érzi, megszolgált valamilyen díjat, akkor jó. Teljesen más kérdés: meg is kapja-e. Én szégyelltem magam a Kossuth-díjamnál, mert például Tandori Dezső akkor még nem kapta meg. És volt olyan, hogy az egyik legjobban díjazott hazai elismerést nem fogadtam el, mert arra érdemtelenek átvették. Viszonylag fiatalon megértettem: mi jelent valódi minőséget.
A „műértő Isten” hogyan kerül a képbe?
Idézett mondásom arra utal: mennyire más lehetne minden, ha mindenki csak önmagának és a jóistennek tartozna felelősséggel. És Isten itt nem vallási értelemben van jelen, hanem abszolútumként, transzcendenciaként, filozófiai gondolatként. Vannak művészek, akik ezzel kapcsolatban – kikerülve a politikai vonatkozásokat, a vallási bigottság problémáit vagy a keleti filozófiákat – úgy szoktak profánul fogalmazni: akkor vagyunk a helyünkön, ha kizárólagosan a minőséget szolgáljuk.
Mondta egyszer: patafizikus, olyan mozgalom tagja, amelyet még Alfred Jarry, Marcel Duchamp hozott létre. Neves emberek „akcióznak” inkognitóban. Ilyen eset volt, amikor helyesírási hibát csempésztek a kanadai alkotmány szövegébe. A céljuk: világossá tenni a világ tökéletlenségét, anélkül hogy javítani akarnának azon.
Az is patafizika, hogy egyszer átveszek egy díjat, máskor megtagadom. Vagy nyilatkozom egy lapnak, miközben egyszer már megfogadtam: nem teszem többé, mert interjút közölt az általam át nem vett díj másik, borzalmas kitüntetettjével. Ha kell, magammal is kiszúrok. Lassan úgy érzem, hogy a nyomor fenyeget, míg mások száguldanak előre. Mindegy, nemigen engedek a stratégiámból. A mostani díjat családom ösztönzésére vettem át. Mondták, mégiscsak az ország kultúrájához tartozom, és hogy venné ki magát, ha Esterházy Péter, Nádas Péter elfogadja, én meg nem.
Kattintson a képre!
A „nyomor” kapcsán jut eszembe: ön volt az első, aki a nyolcvanas években úgy jött haza az NSZK-ból, hogy szerződése volt egy külföldi galériával.
Az „83-ban volt. Munkáim ma is hasonlóak, csak a berlini galériák kultúrvilága magasabb rendű volt. A honi galeristák egészen mások. Műveim nehezen kezelhetők és kiállíthatók, a gyűjtők nem értik. Berlinben pedig egy év alatt elértem, hogy befogadjanak. Nyilván itt is megvívhattam volna ezt a harcot, de a tanítás fontosabb volt. Ráadásul nem három óra alatt készítek el egy munkát, mint sokan azok közül, akiknek a képeivel tele vannak a galériák, hanem olykor hónapokig is dolgozom rajtuk. Egy „vasárnapi” művészettörténész szerint – aki nem éppen elmélyült, mégis nagy név – az alkotás sorsa nem a műteremben, hanem a „nagypályán” dől el. Vagyis nem a műtermi koncentráció a lényeg, hanem a piaci küzdelem. Ezt az idiótaságot kellene a tanítványaimmal elhitetni? Nádas Péter tizennyolc évig ír egy könyvet. Ő akkor nem „up to date”? Mindegy, bízom benne: azoknak a munkáimnak is megvan az értékük, amelyek itt porosodnak tizennyolc éve a műtermemben, s csak a jóisten érti őket. Amúgy persze nem nyomorgok, hiszen egyetemi tanár vagyok. Meg tudom csinálni a műveimet, és ki tudom fizetni a gázszámlát, hiszen spórolok…
Csepelen nőtt föl, édesapja szocdem munkásember volt.
Aztán kommunista munkásember, miután azok bekebelezték a szocdemeket. Apja, anyja mindenkinek van.
Az átkosban ön a tiltott, jobb esetben a tűrt kategóriába tartozott. Az ember gyerekkorában kezd formálódni.
Hatéves voltam a második világháború végén, és súlyos beteg. Szovjet katonaorvosok mentettek meg. Ez nem azt jelenti, hogy „56-ban nem mentem harcolni ellenük. Ötvenhatig nem volt bajom a rendszerrel, de tizenhét évesen megtudtam, mi az ávó, és hogy verik az embereket. Az már nem volt oké. Ezzel együtt 1945 nekem felszabadulás volt, míg a szélsőjobbos Csurka Istvánnak – aki jó barátom volt, hat évig zuhanyoztunk együtt a focicsapatunkban – „45 a véres kommunista terror megvalósulását jelentette – miközben remekül megvoltunk. Csurkát időszakosan be-betiltották, míg engem, a kommunista, proli szülők gyerekét végig tiltottak vagy tűrtek. De nem végletes náci módon. Azzal senki nem foglalkozott, mit csinálok a műtermemben. A nácik azt is nézték annak idején, van-e ecset a házban. Az kemény.
A család hogyan értékelte sajátos „pozícióját”?
Bátyám vezető lapoknál volt főszerkesztő, írószövetségi főtitkár. A család úgy vélte: megérdemlem a B-listát. Nem is kértem számon rajtuk. Sőt figyelembe véve az akkori status quót, egyet is értettem velük. A szilencium alatt legalább volt időm kialakítani a művészetemet.
1964-ben kéthetes vízumot kapott Párizsba. Két év után jött vissza, amiért kilenc év szilenciumot kapott. Öt évvel később, 1971-ben ismét Nyugaton volt, Essenben.
Miután Willy Brandt és Kádár János felvette a hivatalos kapcsolatot, a németek Dieter Honischt, a berlini Neue Nationalgalerie későbbi igazgatóját küldték Magyarországra: térképezze fel képzőművészetünket. A hivatalos kultúrától elborzadt, de eljutott a betiltott Iparterv-kiállításra. Megzsarolta a magyar vezetést: vagy közülünk visz ki alkotókat, vagy senkit. Végül Bak Imrével kettőnket engedtek ki. Behívtak a belügybe, és közölték: ha kint maradunk, magyar avantgárd művész innen soha ki nem teszi a lábát. Bak közölte: most született a gyereke. Én pedig akkor nősültem.
Fotó: Riskó Gáspár
Pár évre rá ösztöndíjjal jutott ki újra – Hivatal elvtárs engedélyével.
Abszurd, de tényleg így hívták az osztályvezetőt, aki az útlevelet intézte. Akkor a németek írókat is meghívtak. Úgy emlékszem, Hivatal elvtárs Nádas Péternek kora reggeli találkozót ajánlott a Várban. Péter rájött, hogy be akarják szervezni. Visszament Hivatalhoz a hivatalba. Mondta: neki a reggel hét nem jó. Hivatal akkor kivette a
fiókból az útlevelét, és odaadta. Velem nem próbálkoztak.
Mindig mindenhonnan hazajött. Miért?
Máig él bennem a kép, ahogy Puskás Öcsiék állnak a pályán meccs előtt a Himnusz alatt. Igaz, Öcsi aztán disszidált, de ő a Real Madridhoz. Ha Párizsban, egész fiatalon úgy értékeltem volna önmagam, hogy új Picasso vagyok, akkor talán másként döntök. De ebben nem lehettem biztos. Azt pedig nem tartottam tisztességesnek, hogy az esetleges középszerűséget ráoktrojáljam a francia adófizetőkre.
Később kapott bizonyosságot is a képességeiről.
De nem vagyok új Picasso, s itthon legalább otthon vagyok. Sok minden van, ami miatt rohadt dolog itt élni. De hát a szerb nevemmel mégis magyarnak születtem. Bármilyen furcsa ez
a mai világ, az sem lehetetlen, hogy az ember a saját hazájában élje le az életét.
