AZ UTOLSÓ DEMOKRATA PÁRT LESZALÁMIZÁSA
Hatvan éve indult be a kommunista gőzhenger a kékcédulás választásokon váratlanul jól szerepelt Magyar Függetlenségi Párt és vezetője, Pfeiffer Zoltán ellen, akinek egykori szerepében máig vannak tisztáznivalók.
Szabályos autós üldözés játszódott le Budapesten 1947. november 4-én este. Az Apponyi téren (a mai Ferenciek terén) aztán hirtelen fékezett a menekülő taxi, és utasa befutott egy csemegeboltba. Az üldözők két kocsijából civil államvédelmisek szálltak ki, és mosolyogva várták, mihez kezd a csapdába esett férfi. Túl későn vették csak észre, hogy az a korábbról ismert hátsó kijáraton keresztül egy másik utcába távozott. Legalábbis így írta le tíz évvel később Pfeiffer Zoltán, hogyan sikerült üldözőit lerázva eljutnia az őt külföldre csempészőkhöz.
A rámenősnek és ravasznak ismert, jómódú fővárosi ügyvéd még az 1930-as években szerzett nevet, amikor a Horthy-éra kormányainak választási csalásaival szemben a bíróságokhoz benyújtott fellebbezéseket szerkesztett, főleg kisgazda képviselőjelöltek védelmében. 1931-ben, 31 évesen be is lépett a pártba, és annak ügyésze lett, publicisztikáiban pedig élesen támadta mások mellett Gömbös Gyula miniszterelnök tekintélyuralmi próbálkozásait. A német megszállás idején szoros kapcsolatban állt a katonai ellenállást is szervező Bajcsy-Zsilinszky Endrével, aki a nyilasok börtönéből hozzá csempészte ki utasításait, és akinek halálos ítéletében egy teljes oldal foglalkozott „a szökésben lévő Pfeiffer Zoltán” nyilas állam elleni tevékenységével.
Az 1945 novemberében igazságügyi államtitkárrá kinevezett kisgazdapárti Pfeiffer hamarosan a hatalmat kisajátítani igyekvő Magyar Kommunista Párttal (MKP) való összetűzéseivel hívta fel magára a figyelmet. Az egyik komolyabb pengeváltás az volt, amikor – kihasználva szociáldemokrata főnöke (Ries István igazságügy-miniszter) betegszabadságát – az ügyészséggel letartóztattatta a Gyömrőn 1945 februárja és májusa között több tucat ártatlan emberrel kegyetlenül leszámoló helyi kommunista „rendőröket”. Hiába fenyegette meg személyesen az MKP főtitkára, Rákosi Mátyás, hogy tettét „a demokrácia aláaknázásának” tekinti, ő hajthatatlan maradt. A konfliktust felépülő főnöke „simította el”: a foglyokat kiadta a kommunista irányítású belügyminisztériumnak, Nagy Imre belügyminiszter pedig szabadon engedte őket. Pfeiffer egy másik nevezetes húzása az 1946. május 21-ei kunmadarasi, két halálos áldozattal és 16 súlyos sebesülttel járó zsidóellenes pogrom ügyéhez kötődik. Bár a véres cselekmények nyolc végrehajtója mind kommunista volt, Rákosi a parlament folyosóján szólította fel az igazságügyi államtitkárt, hogy vádoljanak meg kisgazdákat is, mire ő felháborodva utasította el, hogy „a vádlottak padján teremtsen koalíciót”. A kommunista főügyésznek sikerült ugyan pár kisgazda „felbujtót” kreálni, ám a fellebbviteli bíróság végül szinte kizárólag a valódi bűnösöket ítélte el.
Hamarosan viharfelhők gyülekeztek Pfeiffer feje fölött: Vlagyimir Szviridov altábornagy, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese 1946 júniusában levélben követelte a kormánytól eltávolítását, a kommunista főideológus, Révai József pedig a Szabad Népben arról értekezett, hogy „nem igazi demokrácia az, amelyben nem állítják bíróság elé (…) a demokrácia ellenségeivel összejátszó államtitkárt”. Ám a kisgazdák és a szociáldemokraták támogatásával az államtitkár még decemberig maradhatott, mígnem a szovjetek ismételten távozását követelték, és naponta többször pár száz fős, „spontánul” összeverődött „munkásküldöttség” skandálta kórusban a minisztériumban, hogy „drága a káposzta, vesszen Pfeiffer!”
Az exállamtitkár 1947 februárjában vétette újra észre magát – tudható meg Földesi Margit és Szerencsés Károly A megbélyegzés hatalma című, 2003-as monográfiájából. Akkor Kovács Béla, az összeesküvéssel vádolt kisgazdapárti főtitkár ügyvédjeként még a politikai rendőrségre is védence után ment az Andrássy út 60.-ba, és határozott fellépésével elérte a vallatástól megtört ember kiengedését. Mindhiába: Kovácsot pár óra múlva szovjet tisztek letartóztatták, a Kisgazdapárt pedig márciusban az okvetetlenkedő Pfeiffert ötödmagával kizárta a pártból.
A kiszorított Pfeiffer azonban nem adta fel, egy hónappal az 1947. augusztus 31-ei választások előtt megalapította a Magyar Függetlenségi Pártot (MFP). Mivel az új pártok minden jelöltjének 3 ezer ajánlást kellett gyűjtenie – ami az ajánló részéről az adott politikai légkörben felért egy önfeljelentéssel -, a magát az „istenfélő, hazafias, demokratikusan gondolkodó” polgárok képviselőjeként meghatározó, az államosítások leállításáért küzdő MFP nem tudott minden választókörzetben listát állítani. Ráadásul a kommunista többségű összeíró bizottságok a választók névjegyzékét is törvényellenesen manipulálták, kihúzva belőle közel félmillió „demokráciaellenes” polgár nevét. De Rákosiék sikeresen akadályozták meg azt is, hogy az MFP papírhoz jusson, így a választások előtti napig nem tudott lapot indítani (miközben az MKP 56 újsággal rendelkezett), a párt gyűléseit pedig a belügyminisztérium államvédelmi osztálya (ÁVO) által felbérelt verekedők rendre szétdúlták. Augusztus 25-én, a Csongrád városi gyűlésen magát Pfeiffert is biciklilánccal brutálisan összeverték.
A lejáratókampány azonban feltehetően még javára is vált az MFP-nek, hisz sokan éppen ebből értesülhettek az antikommunista párt létezéséről. Augusztus végén Budapesten a választók negyede, országosan 13,4 százaléka szavazott rá. A meglepetésből felocsúdó Rákosi szeptember 6-án, a Hősök terén rendezett tömeggyűlésen „a legkíméletlenebb harcot” helyezte kilátásba az MFP-vel szemben, melynek tagjait szerinte „egyetlen vágy tölti el: újra rabbilincsbe verni a magyar népet”. A következő napokban, mintha zsilip nyílt volna ki: a magyar sajtót (az ÁVO vádjainak felült polgári ellenzéki lapokat is) cikkek és gúnyrajzok özöne árasztotta el, melyek az MFP-t „sötét lovagok, közéleti kalandorok, elvetemült ügynökök” pártjaként, „az egész magyar demokrácia minden ellenségének”, „a régi rend legelvakultabb, okulásra képtelen híveinek” gyűlhelyeként mutatták be. Pár hét múlva Rákosi jelentette a szovjet pártvezetőknek, hogy készülnek az MFP mandátumainak megsemmisítésére, minek során „nem ragaszkodhatunk túlságosan a formális demokrácia szabályaihoz”.
Nem is ragaszkodtak. Először az ajánlási íveket próbálták utólagosan érvényteleníteni (az ÁVO több ezer emberrel „beszélgetett” el ez ügyben), ám a dolog nehézkessége miatt október végén – a már szokásos koreográfia szerint – összeesküvési vádat emeltek Pfeiffer ellen, melyet letartóztatott függetlenségiek kínzással nyert vallomásaira alapoztak, ő azonban nem várta meg képviselői mentelmi jogának felfüggesztését, hanem a bevezetőben részletezett módon lerázva üldözőit, eltűnt Budapestről. Két héttel később a választási ügyekben illetékes Országos Nemzeti Bizottság kimondta, hogy az MFP-nek adott egykori engedélyét „mint megtévesztésen alapulót, tehát eredetileg is érvénytelent, semmisnek nyilvánítja”, hiszen a megszökött „hazaáruló” az „egész pártra rányomta bélyegét”. Ennek alapján a párt mind a 49 képviselői mandátumát érvénytelenítették, a pártot a belügyminiszter betiltotta, számos volt képviselőjét pedig letartóztatták. (Ezzel 670 ezer szavazatot – a „kékcédulás” csalás többszörösét – semmisített meg az MKP.)
A pártvezér szökését egy 27 éves amerikai diplomata, James McCargar szervezte meg, aki 1946 áprilisában érkezett Budapestre, és valójában az Egyesült Államok hírszerzésének tisztje volt, mint erről 1963-ban (magyarul harminc évvel később) megjelent, A titkos háború című könyvében beszámolt. Az abban fedőneveken említett magyar informátorai közül többen felismerhetők, így például a kisgazda „Paul”-ról adott leírása alapján szinte bizonyosan beazonosítható Pfeiffer. A politikai meggyőződésből, anyagi ellenszolgáltatás nélkül vele együttműködő „Paul”-tól McCargar – állítása szerint – 1946-ban például megkapta „valamennyi kabinetülés jegyzőkönyvének másolatát”. De az is kiderül, hogy „Paul”-nak, aki McCargar elődjének is informátora volt, „nyilvánvalóan magas támogatói voltak” Washingtonban, mivel már 1947 elejétől többször utasították, hogy őt „az elsők között” juttassa ki az országból, amiről jó ideig hallani sem akart a harc folytatására elszánt magyar. Ugyanezt a mozzanatot McCargar egy 2000-ben megjelent, Földesi Margitnak adott Magyar Nemzet-interjúban szóról szóra Pfeiffer Zoltánról mesélte el. A HVG-nek Földesi elárulta, hogy arra a kérdésre, Pfeiffer az ügynöke volt-e, a felderítőtiszt mosolyogva kitért, jelezve, hogy az ügynököket haláluk után sem lehet kiadni.
Pfeiffert egyes források szerint McCargar egy teherautóval vitte ki az országból családostul, ládába rejtve, míg más beszámolók úgy tudják, hogy ládában csak a nej és elkábított 5 éves kislányuk menekült, maga a politikus pedig pár nappal később a zöld határon át távozott, szintén McCargar szervezésében. Utóbbi saját emlékei szerint 1947. júliustól decemberig összesen 75 embert menekített ki az országból, köztük például a szociáldemokrata Peyer Károlyt, valamint üzletembereket, saját ügynökeit és nem utolsósorban magyar szerelmét. Többségüket magánakcióban, mivel óvatoskodó washingtoni feletteseitől csak 25 személy kiszöktetésére kapott engedélyt. (1992-ben Budapesten mindezért a Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki.)
Az Amerikába szakadt Pfeifferre az addigiaknál jóval csendesebb évtizedek vártak: magyar lapokat szerkesztett és írt, részt vett a Szabad Európa Rádió munkájában és különböző emigráns szervezetek vezetőségében, miközben felesége egy ruha- és kalapkészítő műhelyben dolgozott. De ezekből és egyéb támogatásokból is csak szűkösen tudta fenntartani a családját és másfél szobás New York-i lakásukat. Az 1956-os forradalom leverése után úgy érezte, hogy „megszűnt a nyugati szolidaritás”, és fokozatosan visszavonult a politizálástól, ám ügyvédi irodát nem sikerült nyitnia. 1981-ben bekövetkezett haláláig már csak egy-két Magyarországról jött baráttal tartotta a kapcsolatot, köztük McCargarral.
LŐRINC LÁSZLÓ
