2007.09.10., 2007. évfolyam, 36. szám
szerző: Sztankay Ádám forrás: 168ra
cimkék: Erdő Péter, Mártonffy Marcell, Várszegi Asztrik
Mártonffy Marcell (1955) irodalomtörténész és teológus. Pannonhalmán és Rómában katolikus teológiai tanulmányokat folytatott, Budapesten magyar és német szakot végzett (ELTE). Irodalomtudományból doktorált, a Mérleg című, negyedévenként megjelenő szemle főszerkesztője, a győri Műhely munkatársa, egyetemi oktató.
A történelmi egyházakban egyre meghatározóbb antimodernista irányzat kapcsán Buda Péter vallásfilozófus lapunkban nemrég Umberto Ecót idézte: „Úgy tűnik, megyünk vissza a középkorba.” Nem sokkal később Várszegi Asztrik a Népszabadságban úgy fogalmazott: „Magunkban hordozzuk a középkort.” A pannonhalmi főapát megszólalása kapcsán kértük helyzetértékelésre a Mérleg című folyóirat főszerkesztőjét. A lapot azzal a céllal alapították a hatvanas években, hogy közvetítője legyen a II. Vatikáni Zsinaton megújult nyugati katolikus gondolkodásnak.
Mártonffy Marcell (1955) irodalomtörténész és teológus. Pannonhalmán és Rómában katolikus teológiai tanulmányokat folytatott, Budapesten magyar és német szakot végzett (ELTE). Irodalomtudományból doktorált, a Mérleg című, negyedévenként megjelenő szemle főszerkesztője, a győri Műhely munkatársa, egyetemi oktató. (Fotó: Riskó Gáspár)
Visszaindul az egyház a múltba, vagy el sem mozdult onnan?
Várszegi Asztrik megfontoltan használta a középkor kifejezést, amely bizonyos egyházi igényekre és víziókra vonatkozik. A katolicizmus legerősebb formai öröksége az abszolút igazság monologikus képviselete, e képviselet hierarchikus szerkezetének középkori mintázata és „természetes” szövetsége a tekintélyelvű politikai törekvésekkel. Olyasfajta ambíció, amely a demokráciák kialakulása után, a kereszténységtől korántsem idegen modernitás pozitív értékelését szorgalmazó belső egyházi kritikák közepette is fennmaradt. Holott maga a hierarchia is többféleképpen értelmezhető és gyakorolható.
Várszegi Asztrik interjújában Ratzinger teológusprofesszorra – a jelenlegi XVI. Benedek pápára – hivatkozott, aki a II. Vatikáni Zsinat előtt azt írta: a kereszténység nemcsak Ázsiában és Afrikában idegen, hanem Európában is, mert történetéből kimaradt a középkorból az újkorba átvezető lépés. A II. Vatikáni Zsinat előtt még ő is az egyház korszerűsítését szorgalmazta. Utána az egyházi progresszió átmenetileg meg is erősödött. Mára viszont a pápává szentelt Ratzinger másként vélekedik. Célja az egyházon belüli két irányzat, a modernizáció és az antimodernizmus közötti küzdelem lezárása. Nem az előbbi javára. Várszegi Asztrik úgy látja: Magyarországot is elérte a konzervatív hullám, amely fundamentalizmussal párosul. Ön hogyan értelmezi a fogalmat?
Várszegi Asztrik nem állítja, hogy az egyház úgy, ahogy van, fundamentalista volna. Fundamentalistának eredetileg az a harcos észak-amerikai protestáns mozgalom nevezte magát a 20. század elején, amely a kritikai ésszerűség és az értelmet meghaladó hitbeli meggyőződés együttműködését a kötelező hittartalmak iránti, minden kritikus megfontolást nélkülöző engedelmesség jegyében borította fel. A Biblia szó szerinti értelmezését tartották helyesnek. Aztán, körübelül a múlt század hetvenes éveitől a fundamentalizmus fogalma más vallásokra és felekezetekre is kiterjedt. A hithűség neurotikus, önmagába zárkózó, ellenségképet gyártó, zárt és elitista csoportidentitásra összpontosító és nem utolsósorban erőszakos megnyilvánulásai kapcsán kezdték újra használni. Sajnálatos, hogy az ilyen gondolkodásmódot ritkábban bírálja az egyházi vezetés, mint a nyílt belső dialógus és például a szabad teológiai kutatás sürgetőit.
A főapát azt mondja: a fundamentalizmus a hitetlenség bizonyítéka.
Mély meglátás. Aki annyira ragaszkodik egy bizonyos végső igazsághoz, és úgy akarja bizonyítani ahhoz való hűségét, hogy közben elveszíti a másokra való figyelem képességét – az a hit két alapvető elemét küszöböli ki a saját vallásából. Az egyik a transzcendens Istenbe vetett bizalom. Hiszen az ilyen ember magához ragadja az ítélkezés jogát. A dialógusképtelenség pedig azt az etikai viszonyt függeszti fel a másik emberrel, amelyet a kereszténység szeretetnek nevez.
Várszegi Asztrik beszélt arról is, hogy miközben a modern korban az egyház és az állam egymástól szétválasztva működik, Magyarországon mégsem egészen tiszta a képlet. Szerinte nem szabad azon ábrándozni: milyen remek lenne, ha újra megvalósulna a Trón és az Oltár egysége. El kell szakadni a Szent István-i korszaktól. Erdő Péter bíboros-érsek augusztus huszadikán a szószékről válaszolt, tévesnek nevezve a hatvanas évek „haladásra váró ideologikus szemléletét”. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek pedig az ünnepi misén lényegében a Szent István-i modell másolását szorgalmazta. Kettő-egy. Véletlen eredmény?
Nem hiszem, hogy Erdő Péter bíboros célzott válasznak szánta volna szavait. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az egész világon érzékelhető, az egyházban pedig látványosan valósul meg a neokonzervatizmus térnyerése. Ebben sokan – katolikus teológusok is – a posztmodern korszak adta új esély megragadását látják. A hagyományos egyházak, s főként az elkötelezett hívők lélekszáma Európában és Amerikában is fogyatkozni kezdett, és előtérbe kerültek azok a nézetek, amelyek szerint ennek egyik fő oka az egyházi gondolkodás tagoltsága. A modernitás nagy keresztény mozgalma, az ökumenizmus úgy vélte: jobb lenne a közös pontokat keresni, együtt és egységben támaszkodni a jézusi tanítás néhány alappillérére, s nem azt hangsúlyozni, ami elválaszt. Mára viszont az az ellentmondásos helyzet alakult ki, hogy a magát egyetemesnek valló katolikus egyház épp a sokféle hagyomány posztmodern egyenrangúságára alapozhatja és ezek önazonosságot megszilárdító biztonságával indokolhatja belső kötelékeinek szorosabbra húzását. Bizonyos értelemben a védett részlegességben erősítheti meg egyetemes voltának felekezeties értelmezését. Ami fából vaskarika, de mégis így működik. Több évtizedes folyamat után uralkodott el újra egy olyan ideologikus intézményi konzervatizmus, amely a hagyományőrzés kiváltságának tudatában igyekszik politikai pozíciókat találni, és nem azonos az értékek áthagyományozásának a vallásokra jellemző és egyben humanista igényével.
Ebbe minden belefér? Három egyház képviselője is részt vett a Magyar Gárda zászlóavatásán. Egyházaik részéről egyetlen karakán, elutasító mondat nem hangzott el. A reformátusok mondandójának az volt a lényege, hogy a kormány az eset körüli habveréssel saját balfogásairól akarja elterelni a figyelmet. A neokonzervatív törekvéseket értem. De a lényeg, a krisztusi tanítás mintha feledve lenne.
Az egyházak híveinek többsége nem vonzódik a Magyar Gárdához és a hasonló, rossz emlékeket ébresztő kezdeményezésekhez. Az elhatárolódás kérdése viszont kényes. Kelet-Közép-Európában erős érdekközösség alakult ki a történelmi egyházak és a nemzeti múlt értelmezésének privilégiumát kisajátító politikai erők között. Holott az éles, azonnali elhatárolódás és intés úgyszólván a folyamatos reflexió természetes eleme, az emlékezet működésének mozzanata lehetne.
Mi indokolja a szövetséget?
Történelmi okok. A történelmi identitás keresésének megoldatlan problémái. A rendszerváltást megelőző évtizedek tényleges és feldolgozatlan traumái. Súlyos gond, hogy az egyházak nem tudták, és nem is igazán akarták megteremteni azokat az intellektuális kereteket, az érdemi eszmecsere sokféle intézményét és fórumát, ahol megtörténhetett volna történelmi szerepük újragondolása. Az egyházaknak minden irányban függetlennek és kritikusnak kellene lenniük, ha hűségesek küldetésükhöz. Az önkritika – hagyományos szóval az egyéni és a közösségi lelkiismeret-vizsgálat folytonossága – a legfontosabb. Mert hiába akarunk az igazság szószólójaként fellépni, ha egyszer tagadhatatlan, hogy igazságunk erőtlennek bizonyult a történelem sodrában. A hit ismeri Isten gyengeségét, sőt távolmaradását katasztrófák idején – ami nem hittétel, hanem ösztönző kérdés. Ugyanígy eleven kérdés a kereszténység történelmi felelőssége, és az is, hogy a keresztény korszak utáni egyházak miért nem tudták oly mélyen áthatni a társadalmat, hogy abban hatékony ellenállás alakult volna ki például a genocídiumokkal, a népirtásokkal szemben.
Van-e kiút ebből a helyzetből?
Szerencsésebb országokban a történelemre való hivatkozás nem az emlékezet ellenében működik. Például a holokauszt kibeszélése a múltfeldolgozás része, amelyben a teológia sem kerüli meg Auschwitz szimbólumát. Az egyházi gondolkodás nem tekinthet el a minden emberrel való szolidaritástól, illetve a felelősség vállalásától mindenütt, ahol a szolidaritás megtörik. Nem túlzó önmarcangolásról van szó, hanem arról a spirituális hagyományról, amely szerint a másik emberrel történő rossz akkor is a saját ügyem, ha történetesen nem én vagyok az elkövetője. Ahol ezt felismerik, ott a lényeg: a tanítás sem tűnik elfeledettnek. Ott nem azon fognak rágódni, hogy mit veszíthet esetleges változások esetén az egyház a társadalmi pozícióiból. Az evangélium egyszerű igazságaira kerülhet a hangsúly: a megértésre, a szegények és általában a marginalizálódott emberek segítésére, a társadalmi béke, a kiengesztelődés szolgálatára.
Hívő és nem hívő gondolkodóktól is hallottam már hasonlót. Várszegi Asztrik viszont mintha egyedül lenne az egyháziak között a hasonló megszólalásaival.
Magánvéleményem lehet csupán. Olyan szerzetesi közösség főapátja, amely nincs alárendelve a magyarországi egyházi hierarchiának. Emberi nyitottságán és személyes töprengésén túl bencés kolostorok, műhelyek világhálózatának tapasztalata is alakítja szemléletét. Ebben a dimenzióban egész más megközelítésben folyhat a gondolkodás a kereszténység lényegéről…
