2007. szeptember 1. (6. oldal)
„A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
(József Attila: Reménytelenül)
Bele fogunk halni az időbe. S nem úgy, hogy az idő múlik, s majd meg kell halni; nem ilyen egyszerűen. Hanem majd megöl bennünket az idő…
Úgy öl meg, hogy kívül kerülünk belőle végképp.
Nem is olyan régen még volt közünk az időhöz.
Talán soha sem szerettük – s egészen biztosan nem értettük. Az idő végtelensége éppúgy felfoghatatlan, mint a világmindenségé vagy Istené. Ezért aztán a világmindenséggel már nem gondolunk. Istent meggyűlöltük és kiröhögjük, mint rút kamasz az oktatót, az öregebbet.
De az idővel nem tudunk semmit tenni. Az idő önálló életre kelt. Pontosabban: az idő rajtunk kívül és tőlünk függetlenül volt létező mindig is, de mi önmagunkon át érzékeltük és fogtuk fel. Most az idő a legfelfoghatatlanabb.
Marinetti még ódát írt a versenyautóhoz, hiszen a futuristák a jövőt és a sebességet ültették Isten helyébe. S nyomukban jöttek a fasiszták (nem a nácik, ó, nem, bosszant, ahogy a felkent ostobák zagyválják e két huszadik századi „izmust”), s aztán a második világháború jeges csöndjében még egyszer, utoljára megállt az idő az iszonyattól.
Olyasmiket művelt az ember a huszadik században, hogy eliszonyodott és megállt az idő.
Azután a század közepétől olyasmiket kezdtünk művelni, hogy elkergettük magunk mellől az időt.
Így kerültünk oda mindnyájan József Attila mellé, a semmi ágára. S ez nem magányosság, és semmiképpen sem sorstalanság, hiszen sorstalanság nincsen, a sorstalanság csupán kegyesnek vélt hazugság.
Ahogy ülünk a semmi ágán: az az időtlenség.
Rosszféle időtlenség.
Mert hát Krúdy időtlensége az életbe zárt végtelen. A miénk meg a ponttá zsugorodás.
„Kórosan rövidül a civilizáció figyelmének időbeni kiterjedése. Ezt az irányzatot eredményezheti a műszaki fejlődés felgyorsulása, a piac vezérelte gazdaság szűklátókörűsége, a demokráciáknak a következő választások időpontjával behatárolt szemlélete vagy éppen a személyes lekötöttségek sokirányúságának elterelő hatása, s mindez egyre jellemzőbben. Valamiféle kiegyensúlyozó tényezőre volna szükség a rövid távú gondolkodás mellett – egyfajta mechanizmus vagy mítosz, ami a hosszú távú szemléletet és a hosszú távú felelősség vállalását támogatja, és ez a hosszú táv legalább évszázadokat jelent” – írja Stewart Brand az Amíg világ a világ című munkájában.
S mi máris mosolyra húzzuk a szánkat: évszázadok? Ugyan…
Pedig… Pedig azért csapdába lehet ám csalni az időt. Például úgy, hogy nevesítjük. Vagy valamiféle elképzelhetőt, valamihez köthetőt társítunk hozzá.
Ha azt mondjuk, ezer év – nem mondtunk semmit. Ma már a tavaly is örök, sosem létezett múlt. De ha azt mondjuk, hogy egy generációnak adjunk csak ötven esztendőt, s akkor ezer év mindössze húsz generáció – nos, így talán elképzelhető.
Húsz generáció – húsz emberöltő. Húsz ember. Ennyi osztálytársa van (jó esetben) a gyerekünknek. Húsz ember, húsz név, húsz sors, húsz öröm és bánat. Ennyit talán korunk hőse is el tud még képzelni, s talán még időben visszafelé is. Ahogy legkisebb fiam kérdezgette a minap, hogy a nagymamának ki a mamája, és a dédikének ki a mamája, és annak ki, és így tovább. Szégyen, de én is csak a dédike mamájáig tudtam a választ. Azután elütöttem annyival, hogy a többiek már rég halottak. De a gyerek az gyerek, elviszi a dolgot ad absurdum, így azután legutolsó válaszom annyi volt, hogy „akit most kérdeztél, az Australopithecus volt, és az ő dédikéje pedig még egysejtű”. Középső fiam hallgatta és mosolyogta ezt a párbeszédet, majd összefoglalt mindent, imigyen: – Értem, papa. Tehát először voltak az egysejtűek, aztán blablabla, és utána jött a Bayer dédi…
Ennél tökéletesebben soha senki sem fogja már összefoglalni az idő leglényegét.
S innen fölfejtve az időből még nem teljesen kizuhant ember kínját, megint csak igaza van Stewart Brand barátunknak:
„A legkártékonyabb önzés nem az ÉN!, hanem az ÉN! EBBEN A PILLANATBAN! A nagylelkű ellentét a MINDANNYIAN MINDENKOR formában fogalmazható meg.”
Kérdés persze, vajon ebbe a „mindannyian” fogalomba beleérthetőek-e a szép, régi emberek is… Mindazok, akik elballagtak már az idő országútján… Tisztelhető-e mindenkor ezer- esztendőnyi magyar múlt húsz embere, húsz sorsa, húsz öröme és bánata?
Talán azért igen, mert máskülönben hogyan remélhetnénk mi a jövendő nemzedékek tiszteletét?
S kérdés persze az is, vajon vágyunk-e még a jövendő nemzedékek tiszteletére?
Ez a nehezebb kérdés.
Látszólag persze egyszerű ez is: hiszen – mondtam már sokszor -, a „nem akarok meghalni” elérhetetlen vágy csupán. Míg az „örökké akarok élni” – hát az bizony a jelet hagyás kényszere. A jelet hagyás kényszere pedig ezerféle módon megnyilvánulhat. Az utódok nemzésében, az alkotásban, amely a saját magamon túlmutató időnek készül, de még a pénz akarásában is.
Ám mindez csak akkor igaz, ha az ember nincsen a pillanat börtönébe zárva.
És az ember most a pillanat börtönébe van zárva.
Utódot nem nemz, mert a megannyi kötelesség és lemondás ellentmond a pillanat nagyszerűségének. Azután meg pillanataink virtuális nagyszerűsége is csak megöl bennünket. Nem is tehet mást… Hiszen ára az örökös hajsza.
„Pontosan ilyen hajsza az érmék csengő-bongó áradása is a félkarú rablók perselyébe. Ilyen hajsza a véráramba juttatott kokain általi édes felszabadulás is. Izgalmas kor. De a rutinszerű hajsza ára a személyes és üzleti élet kilátástalan melodrámája. Nincs kifelé nyíló távlat, nincs másféle nézet, nincs nagyobb szabású történet, csak a »most mit? « és az önbírálat (»elvadult és őrült pasas vagyok«).” (Stewart Brand: id. mű.)
És a pénz, ó, a pénz!
Szerb Antal még így ír a pénzről az Utas és holdvilágban – bocsánat, nem is a pénzről, hanem az Ulpius testvérek pénzhez való viszonyáról: az Ulpiusoknak fogalma sem volt a pénzről, csak azt tudták, hogy nem is különösebben szép papírfecnikért sok kellemes dolgot lehet kapni.
Istenem, mennyi költészet lapul még ebben a léhaságban! Pedig Szerb Antal nem ezer esztendeje élt ám… S ez is a pénz akarása.
A pénz akarása ma már csak öncél.
És csupa szörnyszülöttet csinál belőlünk. Orkok és zombik és uruk-hajok lettünk tőle.
„Oly túláradóan nagyszámúak a rövid távú lehetőségek újabb és újabb változatai, és oly sok meglepetéssel téríti ide-oda figyelmünket az események tempója, hogy monológgá egyszerűsödött a lehetőségekre kihegyezett kairosz és a rendíthetetlen kronosz közötti régi párbeszéd, hoszszú örömsikollyá a szabadesés szelében.” (Stewart Brand: id. mű.)
S hogy mi a kairosz és mi a kronosz? Rendben van, elmondom utoljára. A régi görögök még ismerték az időt, ezért megkülönböztették a csak bennünk létező kairoszt (ő a pillanat és az alkalom), valamint az örökkévaló kronoszt, aki mirajtunk kívül és tőlünk függetlenül létezik. Odüsszeusz és Próteszilaosz a kairosz, vagyis a leleményesség gyermeke. Az istenek meg mind a kronoszban élnek, és csak mosolyognak mirajtunk.
Most szétnézünk a világban, látjuk, hogy Bábel tornya mindjárt felépül. A legutolsó simításokat végezzük az örök bűn főművén. A bennünk élő kairosz legyőzte az örök kronoszt.
Ám ilyenkor már készülődnek az istenek is. Készülődik az az egyetlen isten is, aki akkor is van, ha – ne adj” Isten! – nincsen Isten…
S így, pillanatba zárva ülünk József Attila mellett a semmi ágán.
S mert nincsen ma írás napi aktualitás nélkül (kairosz rátelepedett a gondolkodásunkra is), hát elmondom azt is, minek kapcsán jutott mindez most eszembe.
„A nemzeti tradíciók tehát a népek lelke. Mondhatnám a tradíciót a lelkek vérrokonságának. Míg a tradíciók élnek, addig élnek a nemzetek; mert hisz csak addig van meg a lélek vérrokonsága. Mihelyt pedig a tradíciók érzésben, gondolkodásban, szellemben, erkölcsben megváltoznak: idegenen állnak egymással szemben ugyanazon népnek fiai. A norvég nép tradíciói mások, mint a magyaroké; a közös, nagy gondolatok is máskép vannak színezve; a századok évei és az évek napjai másképp vannak megjelölve kalendáriumaikban; itt piros betűs ez a nap, ott meg sötétfekete; imáik másképp hangzanak, a szép fjordok színei s a meredek, szétroncsolt sziklafalak rémei vegyülnek beléjük; emlékeik szent koronáról, hármas bércről, vészt hozó félholdról semmit sem tudnak; tradícióik mások, más a nép. (…)
A magyar nép nemzeti tradícióinak egyik hordozója, mondhatnám, szinte orgánuma a magyar Szent Korona. Ez az abroncs, mely szorosabban köti össze a nemzetet, mint a vámfák, határkövek és fegyveres seregek; ez az aranyfoglalat, melybe bele van foglalva a népnek alkotmánya, s oldalaira rá van zománcozva a történet minden nevesebb jelenete. A magyar Szent Korona egy szimbólum, melyhez a nemzet alkotmányos életének valamennyi emléke fűződik; árnyában életre ébred az egész történet, s a magyar népnek ez a korona beszél egy ezredéves nemzeti létről. Beszél különösen arról, hogy a koronás király azt a törekvést jelképezi, mely a nemzetet Szent István óta az európai népcsaládnak méltó és egyenjogú tagjává emeli, s a kereszténység s a nyugati civilizáció áldásaiból neki e földön részt követel.”
Prohászka Ottokár szavai ezek.
Prohászka Ottokárt kihullajtotta kronosz rostáján a beteg és sivár kairosz. De jórészt tudjuk ma már, hogy akit és amit ez a kor felejtésre ítél, csak az valódi érték és nagyság.
Mert a mi korunknak nem lehet igaza, még azokban a dolgokban sem, amelyekben amúgy igaza van.
S az ilyesféle koroknak is vannak papjai, igazi hamis papok, igazi farizeusok. A pillanat rabjai ők, bármennyi pénzük rabszolgái, akik szájából minden igazság hazugságként hull alá.
Nincsen közük a kronoszhoz éppúgy, mint a nemzeti tradícióhoz, a koronához, a nemzethez magához, és a nemzet bármely bújához-bajához. Autonómiához, bölcsességhez, örökkévalósághoz. Még a semmi ágára sem ülnek ki mivelünk, hiszen nincsen szívük, hogy hangtalan vacogjon.
Mibennünk meg csak nő, nőttön-nő a keserű gyűlölet.
Nem baj ez, ha soha nem feledjük, hogy ez a keserű gyűlölet ki és mi ellen irányul. Ki és mi ellen kell hogy irányuljon. S ha mindig ott van mellette az örök szeretet. Örök szeretet egymás iránt. Minden iránt, ami nem ők. Ez a szeretet és ez a gyűlölet farag minket harcosokká. Kronosz harcosaivá.
P. S.:
„Látjátok, hogy nem hiába firkálok,
mert ha ezt a verset ki nem gondolom,
fölöttem folyna már régen az árok,
s csalán nőtt volna már a gyomromon.
Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak,
Az urak előtt ne fogd be a pofádat.”
(Francois Villon: A búcsú;
Faludy György átköltése)
