2007.09.06., 2007. évfolyam, 36. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168ra
cimkék: Csapody Miklós, Gyurcsány Ferenc, Magyar Gárda
Nem volt túl meggyőző az ötpárti sajtótájékoztató, melyen „legjobb erőink” közös asztalhoz ülve arról próbálták meggyőzni a nemzetközi sajtót, hogy a gárdaalapítási láz gyermekbetegség, a politika múló vörhenye. S amilyen erővel elhatárolódtak, azzal a lendülettel martak újra egymásba. A jelen lévő Csapody Miklós azt kutatta, miért. Kifizetődő-e a félelemkeltés politikája?
Fotó: Kovalovszky Dániel Az ötpárti egyeztetést követő sajtótájékoztatóról érkezik, amelynek az lett volna a feladata, hogy megnyugtassa a hazai és a nemzetközi közvéleményt: Budapest utcáin nem bomlik fel a rend. Nem fordulhat elő, hogy szabadcsapatok vonulásznak, fekete, barna s más egyenruhákban. Mire jutottak?
Apróbb nyár végi magánszámokat láttunk. Egyetlen kivétellel.
Mibe fogadjunk: Dávid Ibolya volt…
Ördöge van. Ebben a kavalkádban mi voltunk, akik fölismertük, miért fontos a világos beszéd. Persze az elmúlt 16-17 év hazai politikájában az embernek már a könyökén jött ki a zajongás: „határológgyon el, monnyon le.” De ez az eset rendhagyó. Vannak pillanatok a demokráciák életrajzában, amikor feltétel nélkül egyet kell érteni.
Milyen benyomást tett a két szövetséges ellenzéki párt? Végül is az ő szerepüket vitatták.
Komoly erőket vontak össze. Kiterjedt kommunikációs stábok dolgoztak az „anyagon”. Pedig ilyenkor elég két egyértelmű, világos mondat. Ezért nem volt igaza a miniszterelnök úrnak sem. Itt ugyanis nem fasiszták, nácik stb. tobzódnak, bokáig vérben, a Magyar Köztársaság sírásóiként. De a jelképrendszer, az asszociációs mező, amelyben mozognak, arra int: nem árt vigyázni. Nemet kell mondani. Erre egy higgadt konzervatív erő, anélkül, hogy fölemelné a hangját, azt mondja, hogy nem, és kész.
És nemet mondtak?
Formálisan mindenki.
Merthogy a gárda „nem jó a Fidesznek”, nem jó az „embereknek”, csak Gyurcsánynak?
Pontosan. De kit érdekel, mi jó a Fidesznek? A fő argumentum az volt, hogy a gárda megalakulása nem jó az ellenzéknek, ezért jó a kormánynak. És ami ennyire nem jó…, az ugye, hát nem jó. E ponton eltöpreng az ember: vajon az ügyhöz méltó nemzetközi sajtótájékoztatón voltunk-e, vagy a „szakértők” által kidolgozott vezérmondatokat gyakorolták?
Miért tartja „ügynek” a gárda témáját? A magyar társadalom zöme – a felmérések szerint – nem fél.
Nem arra kell figyelni, mit mondanak fönn a (Vár)hegyen, s mit lenn, a hegy alatt. A társadalomlélektani szituáció természetes. Megjelenik egy politikai háttérudvarból vezérelt, zavaros csoport… Kibontakozik az ellenmozgalom. Megmozdul a sajtó. Sokatmondó a köztársasági elnök úr reagálása is…
Miért? Ő mit tett?
Semmit sem tett. Semmit. Majdhogynem hallgatott. Későn, bonyolult áttétellel dünnyögött valamit. Olyasfélét, hogy „majd a párbajsegédem, osztályvezetőm”, kellő időben… A mai politikából hiányzik a készség (tehetség), hogy lehántsa a tárgyról a természetes indulatokat, és meglássa, miről van szó. Olyan nevetséges érvekkel hozakodnak elő, hogy „Amerikában is van Nemzeti Gárda”. Nézze: nem félek attól, hogy jön a Magyar Gárda, és átveszi a hatalmat. Arra viszont alkalmas, a maga törpeségében is, hogy az unió közvéleménye megdöbbenjen. És arra is kiválóan megfelel, hogy határon túli kisebbségeinket kínos helyzetbe hozza.
Jól ki lett ez találva, írja blogjában Bencsik főszerkesztő, minden gárdák barátja. Az időpont, a pillanat, a riadalom. Végre! A gárda megmutatja erejét. Megmutatta?
Biztos, bár csak ötvenöten voltak. Így 1956 szellemét nem sikerült (újra) megszentségteleníteni. A betelefonáló, politizáló közönség volt a leggunyorosabb. Pedig nyilvánvaló, hogy itt a csendes többség megfélemlítésére tettek kísérletet.
Végül is, hajlama szerint ez antimilitáris ország. Nem biztos, hogy ízlése szerint való a feketeruhás elő-SS-parádé.
Csakhogy a gárda nem spontán szervezet. Inkább a Kossuth tér folytatása, más eszközökkel. A permanens forradalom szellemében a híveket foglalkoztatni kell. S mivel a negyedénél tart a ciklus, fel lehetünk készülve zavarosabb ötletekre is. A harci kedvet, a zűrzavart kell növelni, amely az előre hozott választásig elvezet. Ami persze nem következik be.
Bonyolult spekuláció.
De ez a logikája. Nehogy valaki félreértse: minden kampányhoz kell a harci kedv, csak nem mindegy, milyen.
Ha már kampány: hogy megy ez az MDF-ben? Az elnökségben bedobják: gyerekek, nagyot dobhatunk. Legyünk a legelszántabb antinácik.
Körmönfont kérdés, mert abból a feltételezésből indul ki, hogy a politika azonos a kommunikációval, és a legtöbb párt – ebben van igazság – tényleg a médiának játszik. Mi túlvagyunk ezen. Sem önmagunkat, sem a nagyközönséget nem kell meggyőzni arról, hogy következetesek vagyunk. A politika több a puszta píárnál. Mellesleg, nagyon pontosan látszik, hogy amit mondasz, te gondolod-e, vagy a sajtóosztály szerkeszti. Hogy hiszel-e benne?
És most látszik?
Tán elhiszi, nem azért viszolygunk az egyenruhás „izomegyletektől”, mert két hét múlva kezdődik a parlament.
Konzervatív, keresztény felfogású párt képviselőjétől kérdem: nincs olyan kétes zászló, ökölegylet, amelyet meg ne áldana legalább egy szerepelni vágyó plébános?
Akik ott voltak, akik megáldották, azokról az egyházaik nyilatkoztak: nyilván kissé hiányosak a történelmi ismereteik. És az is feltételezhető, hogy ezekben az emberekben indulat sűrűsödik. A megszentelés aktusa más: az az égi hatalom áldásáért való folyamodás és annak közvetítése. Ez azonban pusztán a harag kifejezésére, „törvényesítésére” szolgált. Bennem, mint vallását gyakorló katolikusban sokadszor keltenek visszatetszést az effajta „papi jelenések”.
1994 előtt sok baja volt az akkori kormánypártnak (önöknek) a tétova, félénk Göncz Árpáddal. Utódát sem ajnározta a baloldal. Most van egy hiperaktív elnökünk, aki „nem enged a nyomásnak”.
Annak idején Göncz és Antall közjogi felfogásbeli különbségek miatt vitázott, küzdelmeik keservesek voltak. A jelenlegi elnök urat alkotmányos jogállásánál fogva tisztelem…
Ezek a mondatok szoktak azzal folytatódni, hogy „de”…
„De” az elnök úr munkája önmagáért beszél. Az aggályos alkotmánytisztelet, amellyel (gyakori) föllépéseit indokolja, még rokonszenves is. Bírálói sem mindig igazságosak. Sokak szerint egy fennhéjázó, pökhendi emberről van szó, aki nem lát ki önmagából. Lehet, hogy csak egy – szerepének kínosan megfelelni akaró – aggályos férfiúról, aki vagy túlmegy a maga által megjelölt határon, vagy – mint most – el sem megy odáig. Az „eredendő bűn” azonban – megválasztásának furcsasága – máig árnyékot vet rá.
Úgy látom: sem zászlóban, sem pártban, sem koronában, sem intézményben kiegyezni nem tudunk. S miközben így vitázunk, beállít a „fekete sereg”, hogy szétverje e berendezést.
Ez túlzás. És nem is lesz rá módjuk.
De készek rá.
Tény: van valami demonstratív, fenyegető aurája az egésznek.
Gondolom, szellemét tekintve ez az a társaság, amely a múlt év szeptemberében lepattant a rohamrendőrség pajzsfaláról. Mi lesz, ha 18-án katonás léptekkel megindulnak? Van 55 rendőrünk?
Van, sőt jobban felszereltek. Persze, vezetni is tudni kéne őket. A gárdisták azt mondják magukról, hogy tűzoltásban, pinceszivattyúzásban kívánnak jeleskedni. „A dolgozó népet szolgálják.” Csakhogy az elmúlt években született egy újabb szókapcsolat is: „Együtt mozdulunk, ha mozdulni kell.” Egymás mellett látom a Kossuth teret, a tévészékház ostromát, és ami rákövetkezett, tankkal, Morvai Krisztinával és a közeledő „emléktüntetést”. És jönnek még a további, tömegfoglalkoztató akciók. Mindez olyan politikai klíma megteremtésére irányul, amire most én mondom, hogy „nem jó.” „Nem jó Magyarországnak, nem jó a Fidesznek, nem jó az embereknek.”
Marad a bibói vezérelv: nem félni?
A politikában a félelem sosem marad következmény nélkül. De kérdem: miért engedték bejegyezni ezt a gyanús kis egyesületet? Nem tűntek kicsit furcsának? Az átlagpolgár pedig joggal kérdi: miért nem tudnak a pártok megállapodni a gyülekezési törvény szigorításában? A locsogás elvonja a figyelmet a lényegről. Mert a kérdések jó része alapos jogalkotói munkával megoldható lenne. Erre találták ki a parlamentet. Erre való lenne. Ha munka is folyna benne.
