2007.09.06., 2007. évfolyam, 36. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168ra
cimkék: Gyurcsány Ferenc, Magyar Gárda, Navracsics Tibor
Minden szavával egyet kell értenünk, mert amit mondott, igaz. De nem ott, nem akkor kellett volna elmondania. Nem azon az ötpárti sajtótájékoztatón, amelyet azért tartottak, hogy a magyar demokrácia parlamenti letéteményesei egységesen kinyilatkoztassák: elutasítják a fasizmus minden megjelenési formáját.
Gyurcsány Ferenc politikai hibát követett el múlt pénteken. Nem egyedül, de alighanem ő a legnagyobbat. Mert rosszul időzített Fidesz elleni vádbeszédével éppenséggel felkínálta a „nemes” felháborodás lehetőségét Navracsics Tibornak, és megoldotta a frakcióvezető súlyos problémáját. Navracsics ugyanis kutyaszorítóba került ezzel az ötpárti állásfoglalás-demonstrációval, aminek szükségességét Dávid Ibolya jó politikai érzékkel úgy vetette fel, hogy a Fidesz sem tudhatott kihátrálni belőle. Hiszen ahhoz kétség nem férhet, hogy a Magyarország jó hírét és becsületét, mondhatni „személyiségi jogait” a külvilág előtt is súlyosan sértő Magyar Gárda létrejöttére a demokratikus pártoknak egyértelmű választ kell(ene) adniuk.
A Fidesz ezt a kötelezettséget eddig sem teljesítette maradéktalanul, és parlamenti frakciójának vezetője nyilván most is igyekezett volna olyan szófordulatokat használni, amelyek fanyalogva nyilatkoznak ugyan a gárdásdiról (ismerjük a Pokorni-féle formulát: „rossz a Fidesznek, rossz az országnak”), ám soha nem mennek el odáig, hogy egyértelműen minősítsék. Ha azonban a kormányfő nem azzal nyitja a tájékoztatót, hogy azonnal nekiront a legnagyobb ellenzéki pártnak, és keményen felelőssé teszi a fokozódó „fasiszta veszély” kialakulásáért, Navracsics Tibornak nem adatik meg a legkényelmesebb kiút: nem válaszolhat a méltánytalanul megvádolt, a sértett demokrata pozíciójából. Így viszont természetesen ezt tette – és ettől kezdve, a helyzet logikájából következően, az egybegyűlt külföldi tudósítók egy heves politikai purparléban találták magukat, amelyben már nem az volt a kérdés, hogy kinek van igaza. Hiába, hogy a jelenlévők döntő többsége – köztük jó néhány magas rangú diplomata – persze pontosan ismeri a magyar viszonyokat, a pártok retorikájának, viselkedésének mozgatórugóit: ott és akkor legkevésbé az egyébként korántsem érdektelen felelősségkompetenciáról akartak szóváltást hallani, s abban netán állást foglalni. Őket ezúttal azért hívták oda a parlamentbe, hogy meghallgassák az öt párt közös nyilatkozatát a Magyar Gárda ügyében. Ehelyett szem- és fültanúi lettek a jobb és a baloldal kevéssé emelkedett, kölcsönös tetemrehívásának, ami még akkor is kínos szolgálati kötelezettséggé vált számukra, ha megint egyszer világossá lett, hogy a Fidesznek nincs érdemi válasza mindazokra a konkrét adalékokra, amelyek a szélsőségesekkel való kooperációjára vallanak. A Gyurcsány által csokorba szedett argumentumok bár egyértelműek voltak, az egész szcéna mégis elhibázottnak bizonyult.
Nem utolsósorban persze azért is, mert nemhogy az öt párt, de még a két koalíciós partner egységes fellépését sem sikerült demonstrálni. Azért az nem kis abszurditás, hogy a szabad demokrata Eörsi Mátyás mondandója jobban összecseng a kereszténydemokrata Harrach Péterével (aki egyébként a szánalmas sumákolás iskolapéldáját adta), mint a miniszterelnök megfogalmazásaival. Az SZDSZ frakcióvezetője – úgymond – csak árnyaltabbá akarta tenni pártja helyzetértékelését, s ezért nem hagyta jóvá Gyurcsány kifejezését, a „fasiszta veszélyt”. Hosszan elmélkedett hát arról, hogy nácik vannak ugyan, de fasizmus azért mégse, és különben is legyünk büszkék arra, hogy Közép-Európában egyedül minálunk nincs radikális párt a parlamentben.
Ez a politológiai ambíciótól fűtött kiselőadás megint olyan részletszépsége volt a rendezvénynek, amely igazán ámulatba ejtette a publikumot. Nem azért, mintha Eörsi eddig ne adta volna jó néhány tanújelét annak, hogyan lehet porcelánbolti elefántként rongálni a koalíciós viszonyt, hanem azért, mert ebből az alkalomból nem az volt a feladat, hogy az SZDSZ kinyilvánítsa a szocialistáktól való különállását a magyarországi posztnyilas mozgalmak társadalmi veszélyességének megítélésében. Hanem, mint az egybegyűltek jól sejtették, éppen az ellenkezője.
Ezért nem értette az úgynevezett nemzetközi sajtó, miért itt kell a frakcióvezető úrnak értelmezési vitát nyitnia a kormányfő kifejezésmódjáról.
A sajtótájékoztatón egyedül Dávid Ibolya viselkedett helyénvalóan. Ő tartotta magát ahhoz, amiért odament. Világosan és saját, az utóbbi hetekben kifejtett nézeteivel tökéletes összhangban beszélt, anélkül, hogy alkalmat keresett volna a többi párt gesztusainak vagy kommunikációjának véleményezésére. Ha rajta múlik, ennek az ország-világ figyelmére számot tartó, közös felvonulásnak lett volna értelme. Ha hozzá hasonlóan mindenki megértette és elfogadta volna, hogy a parlamenti patkó légkörét és hangvételét nem szabad beengedni ebbe a terembe, mert itt csakugyan az ország presztízse a tét, itt valóban azt kell megmutatni, hol húzódik a határ demokraták és fasiszták között.
Ehelyett a magyar politikai elit leszerepelt. Megmutatta, hogy sem eszményeiben, sem praxisában nem képes megtalálni a demokrácia legkisebb közös nevezőjét. Megmutatta, hogy diplomáciai érzéke rossz, viselkedéskultúrája fejletlen, prominens tagjai – tisztelet a kivételnek – jobbára nélkülözik a kellő politikai intelligenciát.
Kollektív blamázs.
