Jiøi Menzelnek kifejezetten jól áll, ha Bohumil Hrabal írásait viszi filmre. Ahogy általában a cseh rendezőknek, ha a kisemberek sorsán keresztül mutatják be a világot. Az Őfelsége pincérét sem véletlenül ünnepli a sajtó.
2007.09.06 14:00 Sz. Ábrahám József, ma.hu
A hatvanas évek második felétől létező cseh újhullám a humanizmus legjobb filmes kifejezési eszköze. Bocsánat, ez a közhely megkerülhetetlen, túl kellett rajta esni.
A recept egyszerű: végy egy forgatókönyvet, ami arról szól, hogy az emberek minden gyarlóságukkal együtt szerethetők, és keríts hozzá egy rendezőt, aki ugyanezt képekben is képes elmesélni. Szerencsés ötlet Bohumil Hrabal írásaihoz nyúlni: a sört, a jó ételeket és a nőket egyformán imádó, huncut író soraiból süt az élet szeretete. És az igazságé, ha a második világháború idején játszódik valamelyik történet – mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok, vagy az Őfelsége pincére. Mindkettő felvet fontos kérdéseket a náci megszállás és az ellenállás témaköréből, és nem ítélkezik.
De aki ismeri ezt a világot, mindezt nélkülünk is pontosan tudja. Ebbe a világba illeszkedik ez a film is. Főhőse egy apró termetű pikolófiú, aki szép lassan araszol felfelé a vendéglátószakma ranglétráján, milliomossá válik, majd a szocializmus kitörése után 15 évre börtönbe küldik. Amnesztia miatt csak 14 és háromnegyed évet kell leülnie, majd a némettelenített Szudéta-vidékre száműzve kipofoz magának egy kis kocsmát, és megtalálja nyugalmát.
Merthogy az első percektől a film végéig ezt (illetve a vélt boldogságát) keresi, míg a börtönben rá nem döbben, hogy az annyira vágyott milliomos-életformához nem elég a sok pénz (aminek eredete nem is kifejezetten komilfó: elhurcolt zsidók bélyeggyűjteményeinek kincseit teszi pénzzé a háború után).
A történet tulajdonképp a kedélyes, apró termetű cseh legény (akit egy bolgár színész játszik, újabb piacokon növelve a film esélyeit; kapitalizmus van már a KK-európai filmművészetben is, de a színész tényleg jó) karrier- és élettörténete: hogyan lesz egyszerű pályaudvari virsliárusból rövid időre szállodaigazgató. Szerencsével, leginkább, más apró termetű emberek jóindulatával megtámogatva (édes jelenet, amikor az abesszin császár egy ebéd után őt tünteti ki, mert az ő nyakát éri csak fel…). És persze rengeteg gyönyörű nővel, mert Dite (így nevezik a főhőst, ha jól vettem ki a filmből, kisfiút jelent, míg eredeti neve Diti) a nők nagy rajongója, és remek szerető, ahogy a reakciókból kitűnik. A ranglétra mozzanatai is érdekesek: egy kiskocsmából egy szürreális szexpanzión keresztül eljut Prága legelőkelőbb éttermébe – rengeteg színes karakter környezetében mozogva, ahogy azt a cseh filmekből megszokhattuk. Parádés szereplőgárda (Szabó István rendező epizódvillanásával megtámogatva, ha már Koltai Róbertet nem engedték a producerek), akik egy-egy pillantásával élettörténeteket mesél el a film. Julia Jentschről Dite egyetlen szerelmének, a lelkes hitlerista német nőnek szerepében már nem is beszélve: briliáns a férjébe és Hitlerbe gyakorlatilag egyszerre szerelmes csehországi német nő szerepében. A film különleges értékeit (talán vannak ilyenek, az egész remek, legfeljebb még remekebb elemeket lehet kiemelni) mégis azok a pillanatok adják, amikor azt látjuk, a főszereplő nem gonosz, amiért beszáll a hitleráj szolgálatába – egyszerűen buta látni azt, ami körülötte zajlik, és nem érti a világot. És jókat mulat azon, amikor milliomosok is hajlonganak néhány földre pottyant fillér után.
Ezért szerethető a film: a hangulatért és látásmódért, ami a cseh filmek sajátja. Amiért a cseh filmeket általában szeretni szoktuk, hogy ne fárasszam Önöket tovább. Humor, érzelmek, étel, sör, és nők, akármilyen hülyeség is történik az ember feje felett.
Bűn kihagyni.
