Forrás: Híradó
2007. szeptember 5.
Egy higgadtan, de szigorúan érvelő politikus arról beszél, hogy a különösen vallásos katonák között (a legvallásosabbak nem is katonáskodnak!) gyakori, hogy a parancsnok helyett a rabbijuk szavát követik
Jelentem, van New York – Budapest – Tel Aviv tengely. Én magam vagyok ezúttal beteljesítője. Eddig az első két vonalról, most a harmadikról is készülök tapasztalataim, tűnődéseim tudósítani. Leszállt a magyar repülőgép a Ben Gurionon, és már olyan elveszettnek éreztem magam, mint otthon szoktam. (Az én „gemütlich” melankóliám! Hiába minden, amerikai felhőkarcolók, pazar mediterrán tájak, a neurotikus bárhol hűséges szorongásaihoz.)
Meglepően könnyen jutottam át a biztonsági szűrőkön, valójában több időt szerencsétlenkedtem el a vasútállomás megkeresésével, mint az útlevél és a csomag ellenőrzéssel. (Mert úgy emlékeztem, hogy autóbusszal lehet Bnei Brak-ba, a Tel Avivval összenőtt városkába jutni, és statikus világképemet csak nehézkesen korrigáltam.)
Bliccelni nem lehet. Olyan, hogy ellenőr, nem létezik az izraeli közlekedésben, sem autóbuszos járatokon, sem vonatokon. Mágneskártyás jegy nélkül nem lehet bejutni a vasútállomásra, sőt kifelé is kell használni. A buszon pedig csak elől lehet felszállni, ott kell fizetni a sofőrnek, vagy felmutatni a bérletet.
Jegyellenőrök helyett az állomásoknál csomag kontroll működik, fegyvert, robbanószert érzékelő detektoros kapu. (Hamar megszoktam, hogy az áruházak, nagyobb boltok bejáratánál az őr kinyittatja hátizsákom, végighúz hátamon egy csipogással jelző szerkezetet. Aggodalmasan néző szemükbe pillantva viszont nem tudtam megszokni, hogy milyen lehet folyamatosan potenciális célpontnak lenni.)
„Látványosan megritkultak az öngyilkos merényletek” – mondta H. Laci, Izraelben élő újságíró kollégám, miközben helyet foglaltunk egy zsúfolt kávézóban, ami a nyugati világ trendjének megfelelően ott is igen divatos. Számosan vitatják a palesztin területektől elválasztó magas betonfalak jogszerűségét, a gyakorlat mégis azt mutatja, hogy eredményesen szűri a merénylők bejutását. Tökéletes védővonal persze nem létezik, a falon is próbáltak már átmászni, alatta is kísérleteztek titkos járat vájásával. Azt errefelé zokon veszik, hogy a világsajtó hajlamos úgy beszámolni ilyen eseményekről, hogy azt hangsúlyozzák: „izraeli katonák agyonlőttek egy palesztint”, aki egyébként robbanószerrel és gépfegyverrel közeledett feléjük.
Miről ad hírt az izraeli televízió, és hogyan, ez is nagyon érdekelt. Kicsit sokallottam egyik nap, ahogy egy több áldozatot követelő közúti baleset részleteit taglalták, természetesen nem vitatva az eset tragikumát, de én jobban arányítottam volna a nap egyéb fő híreihez. „Kondi játékszerként lenyomja Olmertet” – vélekedik Laci az amerikai külügyminiszter és az izraeli vezető tárgyalásairól, hozzáfűzvén, hogy itt, ebben az országban valójában nem a kormányfő, nem is legnagyobb ellenzéki vetélytársa, a Likud-vezér Netanjahu dönt a politikában, hanem Stanley Fisher, az izraeli jegybank elnöke. „Az IMF-ből, a Világbankból jött. Egy amerikai, akinek van érzelmi kötődése Izraelhez, de bank-ember, a pénzvilág érdekei motiválják.” Megnyugtatásként hozzáteszi, hogy ez persze csak az ő magánvéleménye. Abban nincs vita köztünk, hogy itt sem éri meg szegénynek lenni.
A Tel Aviv-i gyémánttőzsde New Yorkot idéző, csillogó üvegű, markánsan geometrikus épületének falán szelíden tükröződtek az alkony fényei. A kávézó nyüzsgése olyan életteli, békés, ha nem tudnám, hogy az aktuális iráni vezetés ezt is le akarná törülni a térképről, nyugodtan berendezhetnénk itt egy irodalmi szerkesztőséget, a békés egymás mellett élés jegyében. (Milyen kár, hogy ezt a szóhasználatot a hajdani „béketábor” már erősen kompromittálta…) A Tel Aviv-i kávézóban – hála a wifi-nek, és a Teremtőnek – mindenesetre egy tucat szerkesztőség is működhetne a laptopokat és a remek koffein felhozatalt tekintve, a szürkeállományról nem is szólva.
A békevágy errefelé mindazonáltal erős. (Sajnos a történelmi tapasztalat azt tanítja, hogy a békéhez erő is kell, nem elég a szelíd óhaj.) „A tavalyi libanoni háborút elvesztettük” – summázza Laci a tényeket. Egy Hezbollah vezető készségesen telefon interjút adott az egyik vezető izraeli újságnak, s elárulta, hogyha még négy napig tart az izraeli offenzíva, akkor összeomlottak volna. „Vagy igaz, vagy nem” – vélekedik kollégám, lehet, hogy csak tovább akartak packázni, de realitás is lehet. Mindenesetre Izraelben komoly vizsgálatok zajlanak, hogy ki és mennyiben felelős a kudarcért.
Az egyik televíziós csatornán kemény vitaműsor zajlik. Kiderül belőle, hogy a legendásan hősies izraeli hadsereg is számos belső válsággal küzd, elképedten értesültem róla, hogy itt is van számos eset, amikor a felettes rangban lévő visszaél hatalmával, katonalányok ellen követnek el erőszakot, gyakori a drog-használat.
Egy higgadtan, de szigorúan érvelő politikus arról beszél, hogy a különösen vallásos katonák között (a legvallásosabbak nem is katonáskodnak!) gyakori, hogy a parancsnok helyett a rabbijuk szavát követik. (A következmények beláthatatlanok, pontosabban: beláthatóak.) Élő demokrácia van, a katonai szolgálatból felmentett arabok egyik parlamenti képviselője is szót kap a vitaműsorban, persze saját választóinak érdekeit védve.
A késő esti híradó előtt a reklámok, akárha a magyar tévéből jöttek volna, csodálatosan fehérítő mosószer, új csoda autó, szerencsejáték hirdetés, ahogy az a globalizmusban rendjén való. De mintha tampon és lábgomba elleni szer reklámja nem lett volna. Vagy az én Bnei Brak-i – igen vallásos negyedben lévő – szálláshelyem parabola-antennája szűrne? Mielőtt beleálmodnám magam a szentföldi éjbe, még ez a valószínű képtelenség is eszembe jut…
