HAT ÉVVEL A SZEPTEMBER 11-EI TERRORTÁMADÁS UTÁN
A többség a muszlim országokban is elutasítja ugyan a terrorizmust, és az al-Káida is meggyengült, ám a dzsihádista ideológiát az utóbbi időben több helyi csoport is a magáévá tette.
Elmaradt a világméretű Nyugat-ellenes szent háború, a dzsihád a New York-i ikertornyokat romba döntő 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta, így – legalábbis egyelőre – nem valósult meg az Oszama bin Laden vezette al-Káida terrorhálózat deklarált célja. A militáns iszlám általános népszerűtlenségét mutatja, hogy a világ 1,2 milliárd muszlimjának mintegy felét képviselő országokban az utóbbi négy-öt évben tartott választásokon – a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász kivételével – mindenhol gyengén szerepeltek a szélsőséges iszlamisták.
A muszlim országok többségében az utóbbi években csökkent a terrorizmus támogatottsága. A Pew amerikai kutatóközpont 2002-es és 2007-es adatai alapján az öngyilkos merényletek elfogadottsága a legnagyobb mértékben éppen ott – Libanonban és Pakisztánban – esett vissza, ahol a leginkább elszaporodtak a terrorcselekmények. A közvélemény-kutatásból ugyanakkor az is kitűnt, hogy a muszlimok többsége tart egy esetleges amerikai katonai beavatkozástól, és az USA-val szemben legalább annyian viseltetnek ellenérzéssel, mint amennyien elutasítják a terrorizmust.
Egyes délkelet-ázsiai országokban e kettősség alapján változtattak is a terror elleni stratégián. A nyugati országok, az USA-val az élen, jelentős pénzügyi, technológiai és kiképzési támogatást nyújtanak a háttérből, de egyetlen katonával sem vesznek részt a felgöngyölítő akciókban. A helyi erők a nagyszabású, brutális offenzívák helyett kisebb, összehangolt rajtaütéseket hajtanak végre, amivel nem idegenítik el a lakosságot. Az elfogott terroristákat pedig erőszakmentes módszerekkel igyekeznek vallomásra bírni, hogy ne radikalizálják őket tovább.
Indonéziában például – jelentette be nemrég Anszjad Mbai, a terrorelhárítás vezetője – úgy kapták el júniusban a 2002-es bali merényletért felelős Dzsamáa Iszlámija vezetőjét, Abu Dudzsanát és katonai parancsnokát, hogy elfogott társaik feladták őket. A Fülöp-szigeteken a keresett terroristák fele rács mögé került, az Abu Szajjaf csoport vezetőjét, Abu Szulejmánt januárban megölték, főbb bázisait felszámolták. A szervezet tagjainak létszáma a hat évvel ezelőtti 2 ezerről néhány százra csökkent. E két terrormozgalom volt a legerősebb a térségben, mindkettő az al-Káidához köthető. Hasonló előrelépést értek el Malajziában és Szingapúrban is, ahol terrorista sejteket számoltak fel, és merényleteket hiúsítottak meg.
Korai lenne a győzelem kihirdetése azonban még Délkelet-Ázsiában is, a Fülöp-szigeteken ugyanis a militánsok több tucat tengerészt öltek meg az utóbbi hetekben, az ausztrál hatóságok pedig továbbra sem javasolják állampolgáraiknak az Indonéziába utazást. Eközben Thaiföldön kezd kezelhetetlenné válni az ország déli részén harcoló muszlim szeparatisták lázadása, de az erőszak hátterében ott inkább a muszlim terület függetlenségi harca áll, keveredve a buddhisták ellen hirdetett dzsiháddal.
Elejét vették a komolyabb merényleteknek Egyiptomban és Szaúd-Arábiában is, ahonnan az al-Káida két első számú vezetője származik, és amelyek a hálózat fő célpontjai voltak. A 2004-es madridi vonat-, illetve a 2005-ös londoni metrórobbantások ellenére – legalábbis egyelőre – Európában sem váltak valóra azok a félelmek, hogy a muszlim kisebbségekből toborzott fanatikusok lángba borítják a vén kontinenst. Igaz, a német, a brit és a francia rendőrség többször is terrorakciók meghiúsítását jelentette be. Az USA-ban néha eluralkodó pánikhangulat is alaptalannak bizonyult.
Azok az országok nyújtanak kiváló terepet az al-Káida számára , ahol amúgy is ingatag a helyzet, és a muszlimok egymással is harcban állnak. Algériában a kormány és az iszlamista ellenzék között az 1990-es évek elején kirobbant fegyveres konfliktus enyhült ugyan, de a Felhívás és Harc Szalafista Csoportja tavaly csatlakozott az al-Káidához, és jelenlétét azóta több merénylettel is tudatta. Hasonló a helyzet Libanonban, ahol az al-Káida az évtizedek óta ott lévő palesztin menekülttáborokat igyekszik feltüzelni a bejrúti kormány ellen (lásd Erőpróbák Libanonban című cikkünket a 28. oldalon).
Kudarcnak tűnik viszont az USA által a 2001-es merényletek után lerohant Afganisztán stabilizálása, ahol nem alakul a nemzetépítés, az idén minden korábbi rekordot megdönt az ópiumtermelés, a NATO pedig egyre ádázabb küzdelemre kényszerül az újjászülető tálib mozgalommal szemben. A szomszédos Pakisztán ráadásul tavaly felmondta az afgán határ mentén élő, a tálibokkal szimpatizáló pastu törzsekkel kötött békemegállapodást, lényegében beismerve a vereséget, és lemondva a félautonóm területek ellenőrzéséről.
Mindebből az következhet, hogy bővül az al-Káida afgán-pakisztáni határvidéken bujkáló magjának – köztük feltehetően Bin Laden és helyettese, Ajman Zavahri – mozgástere. Első számú célpontjuk lehet az általuk többször megfenyegetett Pervez Musaraf pakisztáni elnök, az USA terror elleni globális harcának egyik legfontosabb szövetségese. A pakisztáni iszlamisták megerősödése és politikai hibák révén Musaraf hatalma oly mértékben megingott az idén, hogy két volt kormányfő, Benazir Bhutto és Navaz Sarif is hazatérni készül, holott évekkel ezelőtt korrupciós vádak miatt menekültek külföldi száműzetésbe.
Az USA terrorellenes globális harcának legnagyobb fiaskója kétségtelenül Irak, ahol az al-Káida csak a 2003-as invázió után vert gyökeret. Az arab országban egyszerre dúló polgárháború és a megszállás elleni harc kiváló emberforrás a szervezetnek, a volt iraki hadsereg tisztjei pedig magas szintű kiképzést nyújtanak. Az arab ország így a terrorhálózat olyan új bázisa lett, amilyen Afganisztán volt 2001 előtt.
Az iraki háború azonban az al-Káidát is átalakította. Mezopotámiai szárnya egy szunnita csoporttá zsugorodott, amely leginkább síitákat gyilkol, jelentősen hozzájárulva az Irakban dúló vallásháborúhoz. Az a szervezet, amely hat éve elsősorban a „keresztesek és a zsidók” ellen uszított, hogy megdöntse a Nyugat-barát arab diktatúrákat, és egy kalifátusban egyesítse a muszlimokat, inkább az iszlámon belüli konfliktust élezte ki.
Az al-Káidával szembeni kíméletlen globális harc, a vezetők elleni hajtóvadászat és a szervezet pénzügyi forrásainak a szűkítése meggyengítette a hálózatot. Míg hat évvel ezelőtt aktívabb volt a merényletek végrehajtásában, mára inkább egyfajta renddé vált, amely elsősorban ideológiai útmutatást ad többé vagy kevésbé önálló szervezeteknek. Arab biztonsági szakértők szerint ráadásul már nem is feltétlenül a mecseteken és a medreszéknek nevezett vallási iskolákon keresztül, hanem az internet révén, önképzés formájában.
KERESZTES IMRE
