2007.09.03., 2007. évfolyam, 35. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168ra
cimkék: Gyurcsány Ferenc, Magyar Gárda, vélemény
A miniszterelnök láthatóan dilemma elé került az utóbbi napokban: el kellett döntenie, miként reagáljon a szélsőjobb Magyar Gárdájának megalakítására. Gyurcsány Ferenc nyilván számot vetett azzal, hogy kormányfői mivoltában nem volna helyes túlértékelnie egy mégiscsak marginális posztnyilas rendezvény jelentőségét, de a parlamenti baloldal vezetőjeként nem kerülheti meg a határozott állásfoglalást.
Fotó: Nehéz-Posony Kata „Nem várhatunk tovább a felháborodással” – fogalmazott a múlt hét végén, és ez a szóhasználat aligha véletlen, hiszen a szocialisták is jó ideig fontolgatták, mennyire keményítsék meg a hangjukat. A gárdaalapítás nemzetközi sajtóvisszhangja aztán feltehetően rásegített az elszántságra, hiszen az osztrák, a német és a svájci orgánumok nem haboztak az új magyarországi jelenség minősítésével, és arról is szinte kivétel nélkül említést tettek, hogy a Fidesz nem határolódott el egyértelműen a „nemzetmentő” szervezkedéstől.
„Minden erőmmel és politikai befolyásommal azon leszek, hogy a Jobbik és a Magyar Gárda által képviselt nézeteket visszaszorítsam” – mondta a kormányfő; és bár semmi okunk kételkedni szavai komolyságában, e vállalás lehetőségei mégis homályosak kissé. Vajon milyen eszközei vannak a miniszterelnöknek az ultraradikális „eszmeiség” visszaszorítására – különös tekintettel Varga Mihály Fidesz-alelnöknek arra a pártja mentalitását mélyen jellemző kijelentésére, miszerint voltaképpen ezúttal is Gyurcsány a felelős, mert az ő „magatartása, személyisége” váltotta ki a gárda megalakulását? Hiába tudjuk, hogy ez a gusztustalan retorika mennyire képtelen – mintha bizony a jó másfél évtizede randalírozó szélsőjobbnak efféle személyi ürügyekre volna szüksége! -, az ellenzék máris megtalálta saját radikálisai magamentségét. Ebben a megveszekedett jobboldali táborban nyilván lehetetlen a posztfasiszta vágyak bármiféle korlátozása; nagyobb baj azonban, hogy a Fidesz – miként azt az ominózus Varga-vélemény mutatja – még igyekszik is tágabb politikai legitimációt gyártani a parami-litáris akciózáshoz.
Ha Gyurcsány nem lenne, gárda sem volna. Erre telt a parlamenti jobboldaltól. Az egyházaktól meg arra, hogy közöljék ugyan, papjaik nem kértek engedélyt Usztics főkapitány seregének felszentelésére, ám attól már tartózkodtak, hogy elhatárolódjanak a ceremóniától. A köztársasági elnök hivatala útján „kiegyensúlyozott” üzenetet küldött: elítéli a félelemkeltést, meg persze a félelemmel való manipulációt is. Néhány civil szervezet pedig – meglehetősen béna szervezéssel – pár száz embert összeszedett némi nyilvános tiltakozásra. Nos, ebben a társadalmi-politikai közegben próbál majd a miniszterelnök „politikai befolyásával” küzdelmet folytatni a szélsőjobb térhódítása ellen.
Mielőtt azonban bárki szkeptikus megjegyzéseket tenne, szögezzük le, hogy ennek a szándéknak igenis látjuk a reális esélyeit. Tudniillik a kormányfő abban a – minden ellenkező híresztelés ellenére is – előnyös helyzetben van, hogy kormányozhat. És mondhatni, ez komoly lehetőség; mindenesetre sokkal komolyabb, mint bármiféle, mégoly kemény nyilatkozat. Egyedül a kormányzás keltheti ugyanis az állam polgáraiban annak az érzetét, hogy a dolgok alakulása egy valóban szebb jövő felé mutat – olyan felé, aminek nem lesz semmi köze a radikálisok „Szebb jövőt!”-vízió-jához. Csak a kormányzás adhat olyan biztonságtudatot az embereknek, hogy a különféle „nemzetvédő” milíciáknak ne legyen vonz-erejük.
Ha azonban a kormányzás megengedi magának azt a luxust, hogy időről időre éppenséggel a saját bizonytalanságát, fegyelmezetlenségét, átgondolatlanságát és – horribile dictu! – döntésképtelenségét tegye jól érzékelhetővé a társadalom számára, akkor nemcsak a demokratikus ellenzék, hanem a szélsőjobboldal ideológiában megrögzött kemény magja is természetszerűen talál utat újabb rétegekhez. Közhely bár, de igaz, hogy a rendpártiság iránti vonzalom mindig akkor erősödik fel egy társadalomban, amikor annak biztonságérzete megrendül.
Gyurcsány Ferencnek valóban „minden erejére és politikai befolyására” szüksége van ahhoz, hogy kormányzása mindennapi gyakorlatából kiküszöbölje az esetlegesség és a döntésképtelenség érzetét. Csak két példa a legutóbbi időkből arra, miként „érheti el” a kabinet azt, hogy egyébiránt konstruktív törekvései a lehető legkártékonyabb hatást keltsék a közvéleményben.
Miután az Államreform Bizottság – feltehetően még a megszűnése előtti percekben – megbízást adott bizonyos költségvetés-racionalizálási javaslatok számbavételére, a terjedelmes ötletlista, ahogy már az lenni szokott, kisvártatva kiszivárgott. Megint egyszer a sajtóból értesülhetett az ország, hogy a tervek szerint különféle újabb megszorítások várnak rá, nem is kicsik. Mire a Miniszterelnöki Hivatal illetékesei legott magyarázni kezdték, hogy itt csupán semmire sem kötelező szakértői anyagok készültek, ám a Fidesz máris pertraktálta az úgynevezett Draskovics-csomag fenyegetését. A tárca nélküli miniszter maga próbálta több fórumon is bagatellizálni a „kormány elé nem is kerülő” felvetéseket, amelyek csupán csapongó elmék szüleményei. Most talán nem magyaráznám el – mert talán elég nyilvánvaló -, hogy ennek az egész kommunikációs agyrémnek miért nem lett volna szabad kialakulnia, és mi mindenre utal, hogy mégis így esett.
Mint ahogy önsorsrontó az a mód is, ahogyan a kormány az egészségügy biztosítási rendszerének átalakítását éppen levezényli – ha egyáltalán lehet ezt a kifejezést használni. A nem kevésbé szappanoperaszerű előzményekre ezúttal nem térnék ki, legyen elég annyi, hogy most a koalíciós felek már minden elvi egyezséget megkötöttek – lesz verseny is, meg szolidaritás is -, csak épp arról nem képesek megállapodni, hogy az „egy biztosító, több regionális pénztár” konstrukciója valójában mi a fenét jelent. Hány régió lesz és mekkorák?
Hogyan oszlanak el az ország területén? Konkurálnak-e majd egymással vagy sem?
Az SZDSZ jól látja, hogy a szocialisták úgy szeretnék az átalakulást, hogy lényegében ne alakuljon át semmi; az MSZP meg érti, hogy a szabad demokraták mégiscsak menedzsmentjogosítványokat adnának a kisebbségi tulajdont birtokló magántőkének – mert az különben nem fog befektetni. Ez a róka fogta csuka esete. És tényleg úgy adják elő az egészet, mint egy népmesét. Mesét a népnek arról, amiről már maguk se tudják, micsoda.
Hát ezt kellene sürgősen abbahagyni. A kormányzás napi önlejáratását. Egyebek közt azokat a nagyon ravasznak hitt taktikai húzásokat a saját koalíciós partner ellen, amelyeket mindenki azonnal átlát, viszont… no, nem részletezem.
A kormányfő „minden ereje” pedig majd megméretik.
