2007.08.30., 2007. évfolyam, 35. szám
szerző: Trencséni Dávid forrás: 168ra
cimkék: Jobbik, Magyar Gárda, Pörzse Sándor, Usztics Mátyás, Vona Gábor, Wittner Mária
Nemzetmegmentő ifjú harcosok, avagy neofasiszta pribékek hordája – e két álláspont váltja egymást a Magyar Gárdával kapcsolatban a honi médiában, vérmérséklettől és politikai hovatartozástól függően. Munkatársunk a gárdisták avatásán járt, hogy testközelből lássa őket.
Hallgassa meg!
Podcast
Hitvallás ez, nem pszeudo tisztavatás – tudja mindenki, aki kellőképpen elmélyült a hazai újnyilas szubkultúra mélyrétegeiben. Felhívások özöne buzdított a gárdaalakulás helyszíni szemlélésére, oknak pedig elég volt annyi: az ellenség szemét csípi a gárdázás, tehát a „magunkfajtának” (copyright: Morvai Krisztina) nem kell félnie, jó lesz.
Hatott a nyugatról átvett marketing is (10+1 ok, amiért elmegyek a Magyar Gárda megalakulására), a tavaly őszi zavargások óta egy helyütt ennyi eszmetesó – a csúcsponton vagy kétezer-ötszáz szimpatizáns – egyszer sem gyűlt még össze.
A nemzeti érzelmű jugendesek várbeli diplomaosztójára sietve azonban nehezen teszünk különbséget a turulisták és a turisták csoportjai között. Itt-ott tar tarkó villan, ám a jelek szerint e hajviselet a skandináv látogatók között is divatos. A zászlók még összecsavarva, lábnál. Lobogni csak a Sándor-palota előtt látunk sok tucatnyit. Zömük árpádsávos, néhány nemzeti, alig egy-két jobbikos pártlogós. Az arcok ismerősek (Kossuth tér, MTV-székház stb.), akárcsak az indulat. Avatni jöttek, nem dicsérni.
Kattintson a képre!
Híreket hoz a suttogó propaganda: az utolsó pillanatig „biztos helyen” rejtegetik az avatandó gárdistákat, nehogy… A második info: a Vár tövében állomásozó antifasiszták kezdenek „beszivárogni” a fenti tömegbe. Balhétól tartva pillantunk körbe, de ellenlobogónak (milyen is lehetne az?), tiltakozó transzparensnek nyomát sem látjuk. Csak egy-két ijedt arc, de azok is inkább külföldiek, mint „idegenszívűek”. A magyar ifjakat azonban tényleg jól elrejthették, a környéken nyomát sem leljük egyenruhás gárdistának.
A szeánsz kezdetén az alapító atyák perdülnek színpadra. Jeles társaság a pódiumon: jól megfér ott a magántévé plakátarca, Pörzse Sándor, a köztévés bakaszerepekből kikopott Magor-boltos Usztics Mátyás, a vezénylő tábornok kultúrosa, Bencsik András és a mostanság katonásdit játszó Jobbik-elnök, Vona Gábor. A szót Pörzse viszi, aki azonmód kijelenti: aki mások érzékenységét sértő kijelentést vagy mozdulatot tesz, annak nincs keresnivalója köztük. Hallgatnak rá. Mégis mindenki a helyén marad.
A gyors bevezető után dobszó perdül, masírozó bakancsok csattannak macskakövön. Jönnek! – sóhajtanak sokan, majd üdvrivalgás fogadja az egyenruhásokat, amint a nézelődők sorfala közt – ajkukon a „Horthy Miklós katonája vagyok…” kezdetű örökzölddel – bemasíroznak a pódium előtti, eleddig üres térre. Egyenruhájuk SA-barna, árpádsávos karszalagjuk közepén zöld rombusz, benne krikszkraksz. (Leginkább két, egymásba csúszott relációs jelre – „kacsacsőr” – emlékeztet. Utóbb egyiküknél érdeklődünk: mit is jelent a szimbólum, de választ nem kapunk. Végül kutatásunk eredménye: hőseink hűek maradtak a Szálasi-féle hungarista hagyományokhoz, ám rovásírással biggyesztették magukra a H betűt.)
A bevonulást nézve Dumas-duma ugrik be a Három testőrből: Maguk a bíboros katonái vagy a gárdisták? Egyik sem. A tömeg sem érti. Pörzse is csak az avatás után árulja el, hogy e deli legények (akik keretezik az eseményt) a Szabolcs megyei Nemzeti Őrsereg tagjai. A nap fénypontjai, a Magyar Gárda ifjai pár perccel később bemasíroznak a felvonulási területre. Egyenruhájuk inkább a kínai piacos beszerzés könnyűségét, mint a hagyományőrzést testesíti meg. A fekete surranóhoz színben harmonizáló pantalló, hószín ing és ugyancsak fekete taktikai mellény dukál, a hátakon távol-keleti oroszlán pucsít, szívtájék fölött (a „magunkfajta” rögvest felismeri) Szent Imre herceg címere: árpádsávban tizenegy arany oroszlán.
Bár igyekszünk, mégsem ragad magával a pillanat heve. Mosolyunk a villamos alól jövőével rokon, kezünk tapsra nem áll. Rögvest ki is szúrnak minket a körülöttünk állók, SZDSZ-es provokátort gyanítva bennünk, némi homoszexuális beütéssel. Egyikük – miután felmenőink feltételezett mondén életmódját veti szemünkre – feleségével fényképezteti korpuszunkat, majd fenyegetően tudtunkra adja: megörökíttette arcvonásainkat. Lelke rajta. Távoznánk a sűrűből – jobb a békesség -, ám emberünk sárga lapot érő bokán rúgással adja tudtunkra: ha rajta múlik, nem ússzuk meg ennyivel. Hosszú távon.
Az incidens miatt majdnem lemaradunk a Magyar Gárda zászlajának ünnepélyes felszenteléséről (azért valahogy csak odébb bicegünk). Az avatás remek ceremóniáját a katolikus, az evangélikus és a református egyház egy-egy képviselője sem hagyhatta ki. Nekik is lelkük rajta. A reformátusok igen prominens személyiséggel, dandártábornoki rangú tábori lelkészükkel készültek.
A csatára immár felszentelt lobogó anyukája is szólásra emelkedik. A csapatzászló felmenője a Pörzse által hivatásszerű „halálraítéltként” bemutatott fideszes képviselő, Wittner Mária. (A párt a rendezvény után annyit közölt: nem volt tudomásuk „amúgy önálló” honanyájuk vendégszerepléséről.) Wittner az igazság és szeretet kontra sátán kettősségben, élénk ecsetvonásokkal festi fel előttünk a jelent és a keresztényi jóság győzelmével kecsegtető jövőt. Ám amíg ez eljő, kénytelenek vagyunk végighallgatni, amint Usztics Mátyás, a gárda megbízott országos főkapitánya fokozott átéléssel előolvassa az eskü szövegét. „Fogadom…, Isten engem úgy segéljen.”
Kattintson a képre!
Majd Für Körkörös Lajos adja át a bordó bársonyba burkolt diplomákat ez egyenként elé járuló gárdnyikoknak. Villognak a vakuk, készül sok-sok családi fotó. Mosoly albumba lesz. Elvégre a nyilasokat is szereti az anyukájuk.
Önnön fontosságától meghatottan Für – bár a programban nem szerepelt – beszédre ragadtatja magát. A tempó Kádárt idézi, a stílust inkább hagyjuk. Lelkesít, buzdít, biztat, idéz, majd elcsoszog. Vona perdül a helyére, kettős szerepben: egyszerre elnöke a Jobbiknak és a gárdát életre hívó nagyon civil egyesületnek. Elemez, majd programot ad. Új megvilágításba helyezi a rendszerváltás óta eltelt idő politikatörténetét: magyarságvédelmi szempontból a lakitelki mozgalom, a Magyar Út Körök és a Polgári Körök voltak a magyarság három igazsága, a gárda pedig a ráadás. Mert aki a gárdát megkérdőjelezi, az a magyarságot kérdőjelezi meg, és aki a gárdát be akarja tiltani, az a magyarságot akarja betiltani. (Józan ész jobbra el.) A cél pedig nem kisebb, mint befejezni az elhazudott rendszerváltást. (Szép kép, ne bántsuk, elszállt már fölöttünk az idő vasfoga.)
Az elvonulás előtt oroszlánosok és krikszkrakszosok bajtársi szövetségre lépnek, majd le. Peckesen, katonásan.
Akár ostoba tesztoszteron-vir-csaft is lehetne az egész. Ha az lenne.
Titkon titkos rejtekükig kísérnénk a gárdistákat, ám csalódunk: egy sarokkal a Dísz tér után „állj!” és „oszolj!”
Egyenként szivárognak vissza a tömegbe, családi gratulációkat, honanyai öleléseket és honbarátnői honcsókokat fogadva. Ballagássá lágyul a hazafias tett.
Igyekszünk többet is megtudni a gárdáról, Vonát faggatjuk, hogyan is fogja a most felavatott 56 (értik!) gárdista befejezni a rendszerváltást. Választ nem kapunk, csak kirohanást a globális tőke ellen.
A kompánia lassan – külső ráhatás nélkül – oszlani kezd. Nem búcsúzunk tőlük hosszan. Szeptemberben úgyis találkozunk.
