2007.08.29., 2007. évfolyam, 34. szám
szerző: Békés Pál forrás: 168ra
cimke: vélemény
Mostanában gyakran jut eszembe a nagyanyám. Ez óvatosságra int. Ugyanis általában az aggasztó pillanatok, a balsejtelmes idők idézik elém.
Nem volt művelt asszony. Dolgozott gyerekkorától, így hát csak elemit végezhetett, és nemigen jutott ideje arra, hogy úgymond képezze magát. Ám hosszú élete során a műveltségnél bizonyos helyzetekben jobban kamatoztatható tapasztalatokra és zsigeri tudomásokra tett szert.
Alapjában véve borúlátó alkat volt – nem minden ok nélkül. Ritkán járt az élet napos oldalán, és ha mégis rávetült egy fénysugár, az árnyékba húzódott, hogy kevésbé látszszék. Ha reggel betűzött a nap a lakótelepi félszoba ablakán, és fölfénylett a szemközti panelház, a nagymama azt mondta, „meglesz ennek még a böjtje”, és behúzta a függönyt. Végső soron mindig igaza lett, mert hát a fényre sötét jön, a nyárra tél, és ő e változásokban rendre saját komor jóslatainak igazolását látta.
A múlt előtti század végén, 1890-ben született Szentendrén, és gyakran emlegette, mennyire megrémült, amikor az első automobil benzinbűzt pöfögve végigzörömbölt a főutcán. Talán akkor hallotta először valamelyik babonás szomszédtól, és kezdte hajtogatni: „Meglesz ennek még a böjtje!” És persze ebben is volt valami, mert a bátyját a
Monarchia teherautós utánpótlás-szállító csapataihoz sorozták, és hiába várták haza a fegyverletétel után, helyette csak egy értesítés érkezett, hogy autóbalesetben hunyt el a háború utolsó napjaiban – mintha nem lett volna maga a háború balesetnek épp elég.
És amikor Magyarország egy világháborúval később ismét hadat üzent, és megint felvirágozott katonavonatok indultak a Keletiből, ugyanezt mondta: „Meglesz ennek még a böjtje…” És persze igaza lett, mert három fiából kettőt hiába várt haza a munkaszolgálatból.
Nagyanyám az első automobiltól az első holdra szállásig követte a világ eseményeit – ez utóbbiban erősen kételkedett, noha együtt néztük a tévén. Ő azonban csak a majdani böjtre gondolt, pedig a csillagháborús tervek még meg sem fogalmazódtak. Nem tudomása volt a dolgokról, hanem érzülete: az űrrakéta vagy szemfényvesztés, akkor pedig minek is beszélni róla, vagy pedig valóság, tehát használható, akkor pedig használni fogják, és mérget vehetünk rá, hogy nem jóra.
A rá mért nyolcvan év alatt két világháború, úgy három hol forradalomnak, hol ellenforradalomnak minősített vihar és az időközben harmadára csökkent ország négy államformaváltása vonult el a feje fölött, az el- és visszacsatolások következtében hisztérikusan változó térkép sokkhatásait nem is számítva. A harmadik köztársaságot már nem érte meg, de ha netán megéri, nyilván szokott kommentárjával intézi el a rendszerváltást.
Gyerek- és kamaszkoromban, együttélésünk idején, nem estek mifelénk komolyabb változások, de a nagyanyám mindig készen állt. A bukszájában fenntartott egy rekeszt a szigorúan zárolt vastartaléknak. A vastartalék arra szolgált, hogy bárhol, bármikor megvehesse a túlélőminimumot: kenyér-só-gyufa-gyertya. Elismételtette velem százszor, hogy ha baj van, akkor kenyér-só-gyufa-gyertya. És amint büszkén masírozó, indulóra bakancsot csattogtató katonát látok, tudjam, mi a dolgom: kenyér-só-gyufa-gyertya.
Megmutatta a szekrényben az ágynemű alá rejtett hamis iratait, amelyeket egy vésnök ismerős készített számára negyvennégyben, tökéletes pecsétekkel és hibátlan aláírásokkal. Annak idején minden járőr elfogadta, még a fekete egyenruhások is. Úgy kezelte a dokumentumokat, mint rejtett kincset, titkos csodafegyvert, és büszkén pöccintette a körmével a sárguló igazolvány kartonfedelét: „Príma papír.”
A család elbeszéléseiből tudom, hogy valahányszor fokozódott a helyzet, jegesre váltak a hidegháborús szelek, vagy tüntetés érlelődött az utcán, ő elővette a szekrényből a príma papírt, és a párnája alá tette, a bukszájával együtt. Álmában se érje semmi készületlenül.
Arra gondolok, mit tenne most, értesülvén róla, hogy fekete egyenruhás, árpádsávos alakulatot avatnak a Várban egy volt hadügyminiszter közreműködésével. Bár élete utolsó éveiben ritkán reagált a külvilág eseményeire, leginkább focit nézett a tévében, most nyilván mégis felütné a fejét. Igyekezne megérteni, mi történik. De nem jutnának el hozzá a politológusviták árnyalatai, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságáról szóló alkotmányjogi eszmefuttatások, leperegnének róla a szubtilis értelmiségi gondolatmenetek, az eseményeket fölényes iróniával lesöprő publicisztikák. Hát hiszen nem képezte magát szegény. Így azután csak azt látná, amit lát. Hogy újjáalakul a nyilas pártszolgálat. Hogy újra erjed a kátrányból és más mérgekből rottyantott fekete leves, amit Magyarország egyszer már megivott, és kis híján belepusztult. Azt látná, hogy mindez lehetséges. És megtörténik újra, mindannyiunk szeme láttára. Bizony mondom, nem nyugtatná meg a közlés, hogy a titkosszolgálatok figyelnek.
Csak toporogna az én képzetlen, a jogállami normák útvesztőjében járatlan nagyanyám a lakótelepi félszobában, és elővenné a szekrényből a negyvennégyben jól bevált iratokat, hogy a párna alá dugja a buksza mellé, és villanyoltás után sem engedné ki a kezéből a príma papírt.
