Nem tagadom, van manapság nagyobb gondom is, mégsem hagy nyugodni a feladvány: megáldódtak-e múlt vasárnap odafönn a Várban a magát – egyebek mellett – parlagfűirtásra elhivatottnak mondó Magyar Gárda zászlai, avagy sem? Tényszerűen persze végbement egy aktus: két pap és egy papnő egyértelműen bejelentették, hogy a maguk részéről, aktív közreműködésük által, megtörténtnek tekintik a rítust. E tekintetben tehát akár nyugodt is lehetett volna az éjszakai álmom.
Csakhogy másnap sűrű kommunikációs ködre ébredtem. Az érintett római katolikus, evangélikus és református egyházak teljes keresztényi egyetértésben hozták tudomásomra, hogy ők voltaképpen ott sem voltak az áldást osztó ceremónián. Mármint testületileg, egyházként. Azt persze nem állították, hogy az áldást osztók az egyházuktól független papi személyek, a kegyes haknit szerény javadalmazásért elvállaló, jelmezes hajléktalanok lettek volna. Így aztán törheti a fejét a szertartásprotokollok tekintetében hozzám hasonlóan hiányosan tájékozott polgár: vajon most érvényes-e az áldás így, a hivatalos megerősítés pecsétje nélkül is? És én még csak nem is számítok, de mit idegeskedhetnek az érintettek? Akik számára bizonyára nem mindegy, hogy áldott avagy áldatlan zászló alatt verik-e talpukat díszlépésben a flaszterre, majd némi kispuskás lőgyakorlat és hagyományőrzés után a legmagasabb szinten felkentek által is hitelesített zászlók alatt radírozzák-e le a magyar föld színéről a – jól tudjuk, idegen földről behurcolt, ám a magyar immunrendszert különösképp próbára tévő – parlagfüvet.
Mondhatnók persze, legyen ez az ő dolguk, az egyenruhák, a szimbólumok és a kinyilatkoztatások üzenetén pedig zaklassa fel magát mindenki történelmi tapasztalatai, ismeretei és reflexei szerint. Csak hát nem mindig, mindenben és mindenkinek van elegendő tapasztalata, ismerete, önvédelmi reflexe. Sebaj, ennek támogatására találta ki a társadalom az általa (ezért is) eltartott iskolát, a tudományt – és az egyházakat. Sok más feladatuk mellett ezeknek kellene megmondaniuk erkölcsi, emberiességi ügyekben, ha nem is a tutit, de legalább a közösen vallott erkölcsi értékrend szerint vállalhatót az ezt igénylőknek.
Ehhez a tudás és a hit felszentelt papjaival a megfelelő intézményekben megismertetik a közösen vállalt értékrendet, és megtanítják őket az ezekről való érthető beszéd művészetére. A Várban közreműködő papok felerészben jelesre vizsgáztak: amit mondtak, közérthető volt. Bizonyítványuk másik felét egyházaik dolga lenne kiállítani. A „mi ott sem voltunk” alapállás ugyanis tán épp azokat gondolkodtatja el, akiknek már éppen elegük volt a sok sumákolásból: az adócsaló cégek eltüntetése végett mímelt hülyeséghez való állampolgári jogról értekezőkből, a pártpénzsimlikben rendet tenni nem akarókból, az uszító beszédeket smafunak deklaráló, csak a belőlük születő gyűlölettetteket minősíteni hajlandó törvényhozókból, -értelmezőkből és -alkalmazókból.
Talán jó lenne, ha az egyházak kármentőnek remélt semmitmondásban reménykedő stratégái nem csupán azt mondanák, hogy egy papjuk aktív jelenléte, szakszerű szertartása nem azonos az egyház képviseletével, hanem – tájékozódva, hogy embereik mire is kívánták adni vallásuk áldását – világosan és mértékadóan döntenének, és kinyilatkoztatnának. Akár azt, hogy áldásukat adják az áldásra. Esetleg – történelmi tapasztalataik okán is – kijelentenék: azokon a zászlókon nincsen, nem lehet áldás.
HORVÁTH ZOLTÁN
(A szerző a HVG munkatársa)
