2007.08.27., 2007. évfolyam, 34. szám
szerző: Bokor László forrás: 168ra
cimke: Sacco-Vanzetti-ügy
A hajdani justizmordokat párosan elszenvedetteknek már a keresztneveit is felejti az utókor. A mindent tömörítő sajtónyelv ugyanis azok nélkül szokott tudósítani. Ezúttal is így történt, hét éven át. A nagy dráma most nyolcvan éve, 1927. augusztus 23-án ért véget – villamosszékben.
Sacco és Vanzetti, még perbe fogásuk előtt egy városi nagygyűlésen A sors akarhatta, hogy ők ketten – Nicola Sacco és Bartolomeo Vanzetti – sem a kivándorlógőzösön, sem Ellis Island szűrőállomásán, de még később, a talján gettók népkonyháin se ismerkedjenek meg egymással. Holott mindketten a húszas éveiket élték a századelőn, abban a hiedelemben, hogy az Újvilág feledteti majd a régit, Villafalettót s a még délebbi szegénynegyedeket. Vágyták a tisztes megélhetést, és meszsze elkerülték honfitársaik gyors meggazdagodást ígérő maffiáit. Egymásra találásuk a „szindikátusban” történt, ahol gyámolították az új kivándorlókat, angolra tanították őket, ugyanakkor élesztgették bennük lángját az anarchizmusnak, mely Itáliában már megperzselte őket.
Szolidaritásról beszéltek, de ebbe beleértették nemcsak a röpcédulás tüntetéseket, hanem a megütközéseket is, hol a Ku-Klux-Klannal, hol a rendőrséggel, de a sárga szakszervezetekkel és a vörös szélsőségesekkel is. A hatalom szívesen egybemosta a mozgalmakat, lett légyen az vörös vagy fekete zászlós anarchoszindikalista. A háttérből az irányítást az FBI végezte, amelyből Coolidge főnök épp kiparancsolta a színes, a latin és a zsidó származásúakat, és apparátusát a közjogi perek áthangolására utasította. A mccarthyzmus előfutárai pedig szívesen tettek azonossági jelet a politikai anarchizmus és a rokon hangzású – de csak zűrzavart és felfordulást jelentő – anarchia közé.
A munkátlanság évei után Sacco kikötői halárus lett, Vanzettit pedig egy bostoni cipőgyárban állították futószalag mellé a „modern idők”. De viszonylagos révbe érésük hirtelen megtorpant. Egy „gyanús külföldiekre” vadászó éjszakai razzián előállították őket, mert fegyver volt a zsebükben. Conollynak, a bridgewateri rendőrfelügyelőnek felcsillant a szeme a 32-es Colt láttán. Ezt az egyszerű típust sokan vásárolták az utcai banditák ellen, ám nekik nem volt engedélyük hozzá. Honosítás előtt ez nem is lett volna egyszerű. De az erre való hivatkozás is nehézkes volt, mint minden válaszuk a jogi kifejezésekkel megtűzdelt kihallgatáson. Stewart, a kerületi rendőrfőnök már ezt diktálta az őrizetbe vételi jegyzőkönyvbe: „A cipőgyári jártasság és a fegyverfajta azonossága valószínűsíti, hogy részük volt a South Braintree-i cipőgyár pénztárosának és vagyonőrének április 15-i meggyilkolásában.” Katzmann, a norfolk-plymouthi ügyész, alibiigazolásaikat figyelembe sem véve emelt vádat: „Kétrendbeli, előre megfontolt emberölés és fegyveres rablás.” A Sacco- Vanzetti-ügy megkezdődött.
Megkezdődött a nyomozás a 32-es colt után Thayer bíró céltudatosan szemezgetett életrajzuk ismertetésénél, s az amúgy is megdolgozott esküdtek felé fordulva hangsúlyozta, hogy az 1917-es sorozási felhívásnak nem akarván eleget tenni, mindketten Mexikóba szöktek. Ezért a hazaárulás vádját is meglebegtette. „A Monterey-ötvenekhez csatlakoztak egy szövetkezeti gazdaság létrehozására” – érvelt Moore ügyvéd, akit barátjuk, Felicani nyomdász kért fel jogi képviseletükre. Tapasztalt ember volt, de mint az anarchista Védelmi Bizottság tagja a tárgyalóteremben is politizált. Ezúttal is sietett hozzátenni ugyanis: kérem, sok ezer amerikaihoz hasonlóan védenceim sem tartották népszerűnek az európai hadviselést. Mivel pedig honosításuk azóta sem történt meg, behívásra aligha számíthattak.
Aztán megkezdődött a vád tanúinak felvonultatása, amely nem sok örömet szerzett a bíróságnak. Volt, aki csak egy napbarnított arcra emlékezett a vérbe fagyott pénztáros mellől autóval menekülők közül. Egy Splaine nevű vénkisasszonyról – aki húsz méterről vélte felismerni a ketrecbe zárt vádlottakat – kiderült, hogy teljességgel rövidlátó. Kelley tanú egy helyszínen maradt sapkáról kijelentette, hogy az Saccóé, de egyikük fejére sem illett.
Két férfi a szomszéd ház ablakából látta állítólag a lövöldözést, de Moore keresztkérdéseire bevallották, hogy csak a versenyautó-szerű csikorgásra lettek figyelmesek. Megjelent viszont Giuseppe Advewer olasz konzul, aki igazolta, hogy a kérdéses időben nála járt Sacco úr, akivel hosszan tárgyalt útlevele meghosszabbíthatóságáról. Két helyen egyszerre nem lehetett.
Jött aztán Lewis Wade, a benzinkutas, aki szerint a Buick sofőrjének Vanzetti-féle bajsza volt. De néhány nap múlva ezt is visszavonta. Erre aztán egy éjszaka néhány ismeretlen tört rá, és félholtra verte. Még különösebb volt Proctor kapitány ballisztikai szakvéleménye. Miután hosszan magyarázta a 32-es Colt csöveinek balra történt huzagolását, a bevizsgált fegyverrel való gyilkosság esélyét „nem bizonyítható, de nem kizárt” szavakkal minősítette. A bíró új vizsgálatra utasította, de erre már nem került sor a szakértő hirtelen halála miatt.
A vásári hangulatú tárgyalóteremben hirtelen felizzott a levegő. „Automata fegyveres anarchisták érkeztek New Yorkból – lopakodott a hír -, hogy kiszabadítsák elvtársaikat!” Riadóztatták a nemzeti gárdát is, amely szuronyaival kezdte oszlatni a bíróság előtti tömeget. Ezalatt a börtönben ígéretes közjáték kezdődött. Egy Celestnio Madeiros nevű Puerto Ricó-i zárkaszomszéd, aki a két olasztól éjszakákon át hallotta meghurcolásuk történetét, hirtelen megszólalt. Előbb nekik, majd Thompson professzornak, a Védelmi Bizottság vezetőjének vallotta be, hogy a cipőgyári „dolgot” ő és bandája „csinálta”.
Az ítélethirdetés pillanata – Giuliano Montaldo filmjében A beismerés motivációja többféle lehetett. Az őszinteség sem kizárt, hiszen Madeirost többszöri gyilkosság okán már halálra ítélték, s talán könnyíteni akart a lelkén. De számolhatott az időnyerésre is egy új tárgyalás révén, s akkor szökésre vagy túszszedésre is nyílhatott volna alkalma, hisz neki már minden mindegy. Viszont bosszút állhat bandatársain, akik nélküle léptek le a tizenötezres zsákmánnyal. Neveikről hallgatott a halálraítélt, csak búvóhelyükről tudott, a Kék Madárról.
Thompson azonnal a felkutatásukra indult, de a providence-i Kék Madár fogadót, mire odaért, „renoválás” címén zárva találta. Connors, a providence-i rendőrfelügyelő segítőkésznek mutatkozott. Hajlandó volt nevekre is viszszaemlékezni, „Hentes Guszti, aztán Mancini, a lengyel Benkowski és Morelli”. Tehervonatok fosztogatására specializálták magukat, de a kérdéses időben máson „dolgoztak”. Kihallgatták őket, de szabadlábon védekeztek.
Mentek az irattárba, de az ügy dossziéját valaki már magához vette. Eltűnt továbbá Mancini 33.410.52-es leltári számú 32-es Coltja is a bűnjelek közül. Megkapta viszont Thompson a Morelli-banda arcképcsarnokát, vitte is a bűnügyi fotókat a tárgyalóterembe, ismét szólítva a vád tanúit egy új azonosításra.
„De hiszen ez Sacco” – mutatott Morelli képére Splaine kisasszony, akire most ráerőltették szemüvegét, és utána a többi tanú is felismerte a banda tagjaiban a cipőgyári gyilkosokat. A Moore helyébe lépő Thompson most már úgy érezte, elég munícióhoz jutott egy perújrafelvételhez. Csakhogy a titkon szervezett pogromhangulatnak nagyobb volt a nyomatéka. Thayer bíró előbb küldte villamosszékbe Madeirost, mielőtt koronatanúként beidézhető lehetett volna. A két olasz fejét követelte újra Katzmann ügyész, de érveit a – még elfogultsággal nem vádolható – springfieldi Republican is így kommentálta: „Még egy kutyát sem szabad megölni ilyen bizonyítékok alapján…”
Fuller kormányzó is olvasta ezt, és szokatlan gesztusra határozta el magát. A börtönigazgató irodájába rendelte a két olaszt, és fölajánlotta nekik a kegyelmet elveik nyilvános megtagadása esetére. De azok csak a fejüket ingatták, és tisztességes eljárást kértek. Ám a hivatalos Amerika ezt nem akarta. Pedig a tiltakozás hullámverése már a kormányzói hivatalt ostromolta. Minden rangos egyetem protestált, és nem kisebb személyiségek, mint H. G. Wells, John Dos Passos, G. B. Shaw, Upton Sinclair és Pierre Duchense később regényt is írtak a bűnperről.
A levélözön egy különös darabja Mussolinitól érkezett, annak bizonyságául, hogy nem lehet honfitársait maffiózóknak tartani, ami ellen ő is hadat visel.
A kivégzés ellen tiltakozók menete New Yorkban A megmentésükre mozgósító hírek hét éven át szűrődtek keresztül a börtönrácsokon. Az esküdtek is tépelődtek, végül „láthatatlan sugallatokra” kimondták a végzetes igent. „Urunk 1927. évének április 9-én – olvasható a korabeli lapokban Thayer bíró ítélethirdetése – a bíróság azt határozza és rendeli, hogy ön, Nicola Sacco, és ön, Bartolomeo Vanzetti halállal bűnhődjenek, villamos áramnak testükön való keresztülvezetése által, amint ezt ennek az államnak a törvényei előírják.” Ütött a kalapáccsal. Elvégeztetett.
Az ítéletet augusztus 23-án hajtották végre. Bostonban ostromállapotot kellett elrendelni a tömegzavargások miatt. Az óceán innenső partján a felháborodás hullámai öntötték el a munkás-Párizst. A genfi Népszövetség palotáját sok ezren ostromolták, a TransEurope expressz amerikai diplomatáknak fenntartott szalonkocsijára táblát erősítettek: „Saccovanzetti- szakasz” felirattal. Másnap kétszázötvenezer csöndes bostoni kísérte utolsó útjára a gyűlölet áldozatait.
Két esemény kívánkozik még említésre epilógus gyanánt. Az első az 1970-ben Cannes-ban bemutatott, Sacco és Vanzetti című filmballada, amelyet Giuliano Montaldo és a fesztivál legfigyelemreméltóbb alkotásának ítélt a kritika. A másik eseményre ettől számítva még hét évet kellett várni. Annyit, amennyit a lassan feledésbe merülő tragédia áldozatainak kellett börtönükben tölteniük. 1977. augusztus 23-án, a kivégzés ötvenedik évfordulóján Michael Dukakis kormányzó nyilatkozata minden vád alól felmentette őket.
