Egy börtöncenzor, aki Mandelának köszönhetően megtanulja gyűlölni az apartheidet
2007. augusztus 16. (14. oldal)
Muray Gábor
Felvonulnak megint jók és rosszak, ezúttal Bille August dán rendező új filmjében, amely Nelson Mandela előtt tiszteleg. A Goodbye Bafana spielbergi modorban szónokol rasszizmusról, toleranciáról és arról, hogy egy diktatúrában nem a rabtartó, hanem a rab az igazán szabad. Díszliberális tanmese Dél-Afrika három évtizedéről és arról, hogy azért a víz az úr.
Afrika Gandhija. Nelson Mandela az a személyiség, aki néha bizony ellentmondásos politikai lépései ellenére is általában igen népszerű világszerte. A Nobel-békedíjjal kitüntetett korábbi elnök valóban megvalósította azt, mint nagy példaképe, Mahatma Gandhi Indiában. A különbség talán csak a lelki háttérben és az eszközökben volt. Míg Gandhi mozgalma elutasította az erőszakot, a harc az Afrikai Nemzeti Kongresszusra (ANC) már viszonylag korán jellemző volt. Mandela szerint az erőszakmentes küzdelem semmit sem ért el, s azt is beismerte, hogy az ANC bizony számos alkalommal megsértette az emberi jogokat, hogy elérje a társadalmi igazságosságot Dél-Afrikában. A jelenlegi állapotokat figyelembe véve ez bizonyos mértékben sikerült is. Az apartheidnek véget vető miniszterelnök, Fredrik Willem de Klerk hozta meg a neki és az országnak egyaránt hírnevet és prosperitást hozó döntéseket az ANC engedélyezéséről, a választások megrendezéséről, valamint Mandela szabadon engedéséről. Máig nem tudjuk, milyen szerepet játszott Mandela és felesége, valamint De Klerk az ország nyolcvanas-kilencvenes évekbeli mészárlásaiban. Mióta az elnök átadta a hatalmát Thabo Mbekinek, inkább jószolgálati tevékenységet folytat, a gyermekekért, a világbékéért, a környezetvédelemért és a szegény országokért küzd, elsősorban azzal, hogy jelenlétével emeli egy-egy rendezvény fényét. Az „új” Dél-Afrika igazi erőpróbája azonban a 2010-es futball-világbajnokság lesz, ahol kiderül, képes-e egy végletesen megosztott, máig kulturális apartheidben élő ország vendégül látni a világot.Miért szakították el azt az anyát a babájától? – kérdezi a gyermek az apját a Goodbye Bafanában.
– Nincs útlevelük. Ezért tartóztatták le őket – hangzik a válasz.
– Nekünk van útlevelünk?
– Nincs szükségünk rá.
– Miért?
– Mert fehérek vagyunk. Ez az apartheid.
Bille August nem vacakolt a történetmeséléssel. Nem volt kíváncsi okokra és következményekre, piacra dobott egy könnyen megrágható és emészthető, lineáris cselekményű s természetesen megható PC-filmet az apartheidrendszer bukásáról, azzal a meglepően új tanulsággal, hogy a rasszizmus rossz, s hogy az emberek egyenlők. Valós történelmi alapra (az apartheid- rendszer embertelensége, a kegyetlen börtönök, Mandela kitartása, a dél-afrikai szabadságharcosok elszántsága) épülő filmje javarészt fikció. Egy börtöncenzor története, aki Nelson Mandela karizmájának köszönhetően olyan személyiségváltozáson esik át, mint A mások élete megtört Stasi-tisztje: szinte átigazol a túloldalra, a kétlábúaktól a négylábúakhoz. A börtönőr visszaemlékezései alapján készült Goodbye Bafana a Mandela árnyékában tevékenykedő rendszerbábu portréja; a kisemberé, aki a nagy emberek fölötti hatalmát gyakorolva ébred rá kisemberségére.
Csakhogy a börtöncenzor, Gregory nem érdekes ember. Olykor esendő, olykor szeretni-, olykor megsiratnivaló, de unalmas. Meg sem közelíti A mások élete – a nemrég elhunyt Ulrich Mühe által játszott – csinovnyikját, Ulrich Mühének még az arcizma sem rezdült, mégis lehetett tudni (érezni), mikor fut át homloka felett a kiábrándultság fellege. A Joseph Fiennes megformálta börtöncenzorról viszont „üvölt”, hogyan/miért lehet a rossz ember jóvá (a film elején legszívesebben agyonveretné „a világ legelvetemültebb terroristájának” egész rokonságát, nem sokkal, úgy húsz évvel később viszont csodáló cselédjévé lép elő). Nála már csak a felesége, a vérbeli náci karaktere a szánalmasabb: a jéghideg gyűlölködőből a film végére szerelmetes Mandela-fan lesz. Gregory tehát kevés ahhoz, hogy lekössön (ráadásul a valóságban nem létezett), ellentétben Dennis Haysbert Mandelájával, akiről viszont csak annyit tudunk meg, hogy – miként az a politikai foglyok esetében lenni szokott – intelligensebb és tisztességesebb a teljes börtönszemélyzetnél, beleértve természetesen az egész politikai elitet.
A Goodbye Bafana Nelson Mandela börtönbe kerülésével nyit, szabadulásával zár. Nem beszél arról, kik beszélik a xhosa nyelvet, kik azok a kaffirok, hogyan élnek, s miért jött létre a kiirtásukra berendezkedett apartheidrendszer. Nem beszél arról, hogy a fordulat (Mandela szabadulása) után mi lett velük. Hogy Dél-Afrika olyan paradicsom lett-e, mint azt a Szabadság Charta szerzői remélték. Arról sem, hogy Dél-Afrika lakói az apartheid után egyenlők és szabadok lettek-e, és mi lett az apartheid kiszolgálóival.
A bafana xhosa nyelven fiút jelent. A börtöncenzor gyerekkorát egy fekete gyerekkel, egy bafanával töltötte. Egész élete arról szól, hogy visszataláljon hozzá. Végül Bafana, a békés természetű behemót bácsi, aki négy lábon mászott be, két lábon sétál ki a börtönből, ő meg ott marad őrizni a magányt – a rácsok mögött.
(Goodbye Bafana. Színes, feliratos, angol, dél-afrikai, német, belga, luxemburgi dráma. Rendezte Bille August. Forgalmazza a Budapest Film.)
