2007.08.21., 2007. évfolyam, 33. szám
szerző: Buják Attila forrás: 168ra
cimke: Fradi
Nemrégiben szolid puccsal a másodosztályban vergődő Fradi elnökévé választották Rieb György üzletembert, az Aprilia nevű cég vezetőjét, aki korábban a vízilabdacsapat konszolidációja körül jeleskedett. Az ő feladata lesz szanálni az elődei által felhalmozott kétmilliárdos adósságot, amely ebédszámláktól autóbuszok bérleti díján, a játékosok munkabérén és a köztartozásokon át az OTP 600 milliós gyorshiteléig ível. Az FTC több mint százéves történetében persze mindig akadtak legendás figurák, akik jól-rosszul, de menedzselték a klubot. Portréjuk révén az egyesület felemelkedése és bukása is megrajzolható.
A Fradit komoly emberek alapították 1899-ben, május 3-án, egy Bakáts téri házban. Nem messze lakott a kerület ismert ügyvédje, Springer Ferenc. Jótékonysági bál bevételéből építették az első pályát a Külső Soroksári úton. Decemberben alakult meg „a Torna Club football szakosztálya”. Ötszáz, névre szóló meghívót küldtek szét az első meccsre. Az „alávető nyilatkozatot” tízen írták alá, köztük Mensáros színművész nagyapja.
A hőskor Springer elnöké. A játékosok, tagok és a szurkolók a Tompa utca és a Ferenc körút sarkán fekvő Gebauerben (a Gebiben) biliárdoztak. Innen intézték péntek esténként a football club ügyeit. 1909 januárjától jelentős változás a költözés: a tagság a Ferenc körúti, a „célnak jobban megfelelő” Széchenyi kávéházba települ át.
Akármint volt, az 1921-ben elhunyt Springer halhatatlan érdeme, hogy a Fradi biliárdkörét a Rapiddal, az Austriával, a Spartával, a Slaviával, az AS Romával és a Lazióval (na és az MTK-val) párhuzamosan a köztes-Európa egyik legnagyobb sportvállalkozásává emelte. Az ő nevéhez fűződik Budapest első, a korabeli angol szabvány szerint tervezett, tízezrek befogadására alkalmas, fedett lelátós stadionjának építése 1912-ben. Springert idézi a korai aranykor nyolc bajnoki címe s az első európai túrák lebonyolítása, köztük az 1912-es németországié, melynek során Brémától Berlinig félholtra verték a birodalmi futballvilágot. Valószínű, hogy a sajtó által növekvő szenvedéllyel kommentált diadalmas túra s az azt követő Keleti pályaudvari tömegfogadtatás alapozta meg a Ferencváros népszerűségét. Azon a csillagórán dőlt el az egyesület sorsa.
Springer és Brüll (az MTK alapítója) vívta meg 1915-ben az első magyar futballháborút, amely a hőskor klasszisának, a karikalába miatt utóbb „magyar Garrinchának” kinevezett Schlosser-Slózinak az átigazolásával végződött, s később a „testgyakorlók” tíz évig tartó primátusához, a Shaffer-Orth- korszakhoz vezetett. A felindult ferencvárosi vezetők – horribile dictu – „profizmussal” vádolták a riválist, amit az hevesen tagadott. 1926 után viszont nem lehetett húzni a dolgot: megalakult a magyar profiliga. Aki eztán is amatőr akart maradni, az az FTC és az MTK fedőnév alatt rúghatta a bőrt, míg a profik Ferencváros és Hungária néven szerepeltek. A Fradi akkor vette vissza a kezdeményezést. (Százszázalékos bajnokság, az olimpiai és világbajnok Uruguay legyőzése, KK-győzelmek, T betűs csatársor.) Beköszöntött a magyar futball első aranykora. Klubelnöknek lenni komoly presztízs volt.
A Ferencvárosnál az új idolt a GYOSZ és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatósági tagja, a szesz-, élesztő-, likőr- és rumgyártással is foglalkozó Gschwindt Ernő testesítette meg. Korai halála után, 1931-ben az odaadó Mailinger Béla vette át a stafétabotot. A Ferencvárosnak voltak anyagi nehézségei, de a kiugróan magas nézőszám jól ellensúlyozta az átmeneti pénzhiányt.
1940-ben jött el az ideje, hogy a politika „megjelenítse magát” a sportban is. A zsidótörvények nyomán az MTK-t kizárták a ligából, a Ferencvárost is „arra ösztönözték”, hogy bontson szerződést „foltos származású” játékosaival (például a „37-es KK-győztes Hámorival). A volt játékos és legendás edző, Tóth-Potya belekeveredett az ellenállási mozgalomba, s 1945 februárjában kivégezték a nyilasok. A korra jellemző, hogy a negyvenes évek reprezentatív csapata a hadiipar gyors felfutását élvező Weiss Manfréd-klub, a WMF Csepel volt. A visszacsúszó Fradi élén pedig a végnapokban megjelent egy kétes figura, a „44. március 22-e óta a Sztójay-kormány belügyminisztereként ügyködő (a deportálások első számú felelősének tekinthető háborús bűnös) Jaross Andor. Ő 1944. augusztus 2-án lett a klub elnöke, s 7-én távozott a kormányból. De az ötnapos átfedés nem múló szégyen a klubtörténet lapjain.
A „44-es „hadibajnokság” utolsó mérkőzését félbeszakította egy légiriadó.
A koalíciós időkben, 1945 szeptemberétől – a halhatatlan Dalnoki Jenő szavával élve – „egy derék zoknigyáros”, az áldozatkész Nádas Adolf vette gondjaiba az erkölcsileg és játékában is megroppant Fradit. Fociban sikerült az újjáépítés, a háború után tolongtak a pályákon a tehetséges srácok. A politika azonban sötét árnyékot vetett a Fradira. Nádas elnök többször is összehívta a sportolókat. Figyelmeztette őket: legyenek óvatosak, s jelezte, „alakulhat úgy”, hogy az élelmiszer-ipari dolgozók szakszervezete, az Édosz veszi át az egyesületet. Mit szólnának hozzá? A sportolók vállukat vonogatták: nem baj, főnök, legalább kaja lesz.
A konfliktus 1948. november 18-án eszkalálódott. Egy Üllői úti Fradi-Vasason „a szurkolók egy részének magatartása” kívánnivalót hagyott maga után. Szó, mi szó, a zilált légkörben lezajlott egy heveny kis antikommunista tüntetés. Ezért az MLSZ a hátralévő négy mérkőzésre megvonta a szereplés jogát a csapattól, s a pontokat játék nélkül az ellenfél javára írta. Rákosi a büntetést visszavonta, a Fradi pedig hozta a meccseket, s 11 ponttal nyerte a bajnokságot.
Ám félő volt, hogy a Ferencváros áldozatául esik a sport szovjet típusú átalakításának. 1950 tavaszán vészes átigazolási hírek keringtek. Czibor már elmenekült a Csepelbe, hogy elkerülje a Bástya SE (és Péter Gábor) ölelő karjait. A jobbszárny (Budai és Kocsis) a Honvédba távozott, Henni kapust elvitte a (Budapesti) Dózsa, Deák gólkirály pedig Siófokon produkált szolid magánszámot. Rendelt egy üveg vöröset, s az őt figyelő titkosrendőrök jelenlétében fennhangon énekelni kezdte a „Horthy Miklós katonája vagyok” kezdetű hondalt. Vitte is a Dózsa. Rudas soha nem heverte ki a lábtörését. A fiatalok közül csak Dalnoki nem igazolt el, akit aztán be is rántottak katonának.
Albert fejel. Fradi-Újpest 2:0 (1963) A Fradi (Édosz-Kinizsi) élete egyetlen éjszakán múlott. Este még úgy volt, hogy a nagy átszervező, Sebes Gusztáv javaslatára kimondják a klubfeloszlatást, de reggelre Rákosi meggondolta és megvétózta a dolgot. Maradt a pálya, bár elvesztek a színek, fehér-pirosban állt ki a Kinizsi. „Végre rendes mezben látom, Sanyikám” – kiabálta Kocsisnak első honvédos edzésén Sebes.
Az Üllői úton ledöntötték s a klubház elé vonszolták a Springer-szobrot. Éveken át egy ismeretlen szurkoló rejtegette. Az új vezetők, elnökök a szakszervezeti mozgalom kiérdemesült véglényei voltak, akik a játékosokat – Dalnoki szerint – menetrendszerűen fasisztázták. Az első elnök Münnich Ferenc: nemzetközi ügynök, Budapest volt rendőrfőkapitánya, utóbb moszkvai nagykövet, majd államminiszter a Kádár-puccs idején. A kedélyesen brutális Münnich feladata lett volna a rendcsinálás „az Üllői úti viperafészekben”. De nem hagyott mély nyomot Száraz István, Komorettó Béla, Weidemann Károly vagy Bédi János működése sem. Rettegő bürokraták voltak, számukra a Fradi felért egy büntetőtáborral.
A stadion omladozott, „64-ben le is kellett bontani. A közepesnél gyengébb, rakkolós csapatban olyan eposzi hősök tartották a lelket, mint Dalnoki vagy Kispéter Mihály, akit a Honvéd ellen kivívott hősies döntetlen után injekcióval kellett magához téríteni. A Kinizsi-Fradi nem igazolhatott klasszist. Ez a hátrány vált előnnyé a következő másfél évtizedben. A kiérdemesült, öreg edzők, akik az ifikkel foglalkoztak, tudták, hogy kezükben az egyesület sorsa. A jövő Fradija Alberttől Nyilasiig ebből az iskolából nőtt ki.
Végh Aladárnak hívták az elnököt, amikor 1963 tavaszán egy kínkeservesen megnyert Bányász-meccs után Salgótarjánból hazaindult a győztesek Ikarusa. Tizennégy év telt el két bajnoki cím között. „Le van szarva Kádár János, bajnok lett a Ferencváros” – kiabálták a szurkolók az Üllői úton. Más verzió szerint a rigmus fordítva hangzott: „Éljen, éljen Kádár János, bajnok lett a Ferencváros.” Gyanítjuk, mindkettő igaz. Kádárban, aki gondos és lelkiismeretes zsarnok volt, valóban nyomot hagyott, hogy a forradalom az Üllői úton a várhatónál passzívabb volt. A Fradi nála megkapta az esélyt, a régi klubszíneket, s a rendőri felügyelet néhány Verseny utcai lovasrohamban, népnevelő gumibotozásban manifesztálódott.
Politikai ügy csupán egy akadt a hatvanas évek Ferencvárosánál: az 1965. április 4-én, ünnepi alkalomból a Dinamo Moszkvával játszott meccs „barátságos” pankrációba torkollott. Albert csaknem letépte a földön fekvő Csiszlenko fülét, Havasi belelépett Ponyegyelnyik vádlijába, három kiállítás esett. Az MLSZ elsikálta volna az ügyet, ha közbe nem lép a buzgó IX. kerületi pártbizottság, fejeket követelve. Oroszt egy évre eltiltották.
Kalmár István (1966- 1970) volt az első Fradi-elnök, aki liberálisabb ember hírében állt. Nemcsak azért, mert akkor nyerte meg a klub a Vásárvárosok Kupáját (európai kupában máig ez az egyetlen magyar győzelem), s került újra döntőbe két év múlva. Ő volt az első elnök, akinek egyáltalán ismertük a nevét. Igaz, már nem az elnök számított, hanem (hiába, az Aranylabda megtette hatását) az Albert-klán körül bokázó országos sportvezetők napi hangulata. De a hanyatlás vészjósló jele volt Varga disszidálása s az egyre inkább elharapózó bundázás. A Fradi (és a magyar futball) elindult máig tartó, végzetes útján.
1971. október 16-án savanyú képű elvtárs téblábolt a klubházban, rosszkedvűen nézegetve a letarolt pálya körül emelkedő betonelemeket. Harót János, az FTC újonnan kinevezett ügyvezető elnöke, a párt és a szakszervezet delegáltja. Rosszkedvűen mormogta a sajtónak: ő, sajna, Honvéd-drukker, nem is bírja a Fradit, idetette a párt. De ha már így történt, mindent megtesz.
Ilyen persze csak „abban a világban” létezik, de Harót mester igazat mondott. Hosszú idő után először akadt gazdája a klubnak. Tíz év alatt – 1980-ig – bizonyította, hogy az FTC majdhogy szívügye. Felépült végre a stadion, és a csapat is tettre kész, ambiciózus edzőt kapott Dalnoki Jenő személyében. Visszavonultatták a kiégett, intrikáló klasszisokat, Nyilasiék pedig megszakították a Dózsa hatéves bajnoki sorozatát. Mellesleg KEK-döntőt is játszottak. Meg a Springer-szobrot is felkutatták, s a kapu mögé állították.
Harót után nem emlékszünk senkire. A végromlását élő Kádár-korban a legkisebb figyelem sem jutott a labdarúgásra. De a Fradival nagy tervei voltak valakinek.
Szívós István, a center 1991 után nyolc évig ült hivatalában, amíg Torgyán ki nem szekálta. A korszak első fele a politikai tapogatózás ideje volt. A reflexek lassan működtek. Időbe telt, míg a futball köré keveredett maradék sportbürokraták, vállalkozók, adócsalók, síberek, telek- és játékosügynökök felismerték: a politikát a sportban legföljebb néhány olimpiai érem motiválja. Ami könnyen összekalapálható néhány szakszerűen tuningolt, csekély pénzbefektetést igénylő célsportág révén. A labdarúgás túl bonyolult, túl korrupt, túl züllött, túl reménytelen s főleg túl drága ahhoz, hogy versenyben legyünk a sportág multinacionális futballvállalkozásaival. A foci legföljebb néhány helyi polgármestert, basáskodó vidéki szikvízgyárost motivál.
Általános meglepetésre az FTC enyhén borzalmas csapata 1995-ben beverekedte magát a BL csoportkörébe. Végzetes esemény volt. Az újságírók kiszámolták: mindez – ideális esetben – 600 millió forinttal gazdagíthatja a klubkasszát. S habár a csapat (lábon eladott fiataljaival, citromdíjas öregjeivel) leginkább a pofozógép szerepét játszotta a ligában, sokak fantáziáját megmozgatta a pénz, amelyet rövid úton fel is élt az adminisztráció. Szívós hiúságát legyezgette, hogy olyan hatalmasságokkal parolázhat, mint a Real Madrid elnöke. A gazdaság hazai nagyágyúi révülten keresték a Ferencváros kegyeit. Nagyívű tervek fogantak, tőzsdére akarták vinni a klubot, miközben a B-közép ultrái szégyenletesen lehuhogták az Ajax klaszszisait. Bebizonyosodott: nemcsak a magyar futball került mélyre. A közönség is vészesen deklasszálódik.
Hazai ellenségei is felismerték, hogy az FTC sebezhető. Amit Kádár, sőt Rákosi is kétszer meggondolt volna, azt könnyű kézzel hajtja végre néhány MLSZ-bürokrata. Előbb a pártpolitikában szórakozott vele Torgyán, aki 1999-ben menesztette Szívóst, majd elnökké kiáltatta ki magát. A Fradi vezetői – akik valaha az államosítástól rettegtek – egy percre újra elhitték: visszajöttek a régi, szép idők. Ömlik a pénz. „Azért hálásak lehetünk neki – nyilatkozta utólag egy Fradi-korifeus -, mert legalább kétmilliárdot pumpált át hozzánk.” Meglehet. Mégis szégyennel töltötte el a klub támogatóit. A csepűrágás, az operettkommunikáció, a szólamözön, amellyel a kisgazdák elnöke díszítette fel a klubot („a Fradi nemzeti kincs”), ma is stigmaként tapad a zöld-fehérekre. Abban az egyetlen, torgyáni idényben 2100 fővel csökkent az átlagnézőszám.
A Springer-szobor (Fotók: MTI) Torgyán aztán kikopott, rajta hagyva populizmusának bűzét a Fradin. Ahogy a 2003-as májusi botrány után lelépett a próbálkozó Várszegi Gábor is. Furulyás Jánosra maradt volna a megoldás. A vácszentlászlói téeszelnök évekig kísérletezhetett a Fradival. A végjátékban egy kikopott szélhámost, valaha híres gyógydiagnosztát nyilvánított tulajdonosnak, aki háromszor körbevezette a konyhában, a gyártósort jelképező mikrosütő körül, majd azzal hitegette, hogy találmányait megvette a Kínai Néphadsereg. Furulyás kétségbeesetten kapkodott ígéretek és levegő után, majd – hogy a gépezet forogjon – jelentősebb bankhitelt markolt fel. „Nekem elég. Én húsz évet elfradiztam az életemből” – mondta a mélabús téeszelnök, és sértődötten lelépett, ott hagyva Fradiját a senki földjén.
Nyolc hektár föld a stadion körül. Ebben bíznak az Üllői úton. Semmi másban. Se angolokban, se hongkongiakban. Ez a föld lesz a Ferencváros temetője? A Springer-szobor ott áll a ház előtt. Az azért megmarad, talán.
