A brit titkosszolgálat lehallgatta a hadifogoly német főtisztek beszélgetéseit, és ezekből a titkos felvételekből most 167-et nyilvánosságra hoztak. A Múlt-kor történelmi hírportál szerint ez is bizonyítja, hogy a Wehrmacht tisztjei igenis tudtak a népirtásról.
„Megtiltom, hogy a kivégzéseket olyan helyen tartsák, ahol az emberek láthatják. Hogyha az embereket olyan helyen lövik le, ahol nem látja senki, az a maguk dolga, de megtiltom, hogy még egyszer itt lőjék le őket. Az ivóvizet innen vesszük, és nem lesz más, csak romlott vizünk.” – Ezt Heinrich Kittel altábornagy mesélte el 1944. decemberében angliai hadifogsága idején.
Az ilyen jellegű iratok nyilvánvalóan eddig nem álltak a történészek rendelkezésére. Amiről ezek a jegyzőkönyvek, illetve felvételek szólhatnak, azt viszont jól dokumentáltan, hosszú-hosszú évtizedek óta ismerjük. Már a nürnbergi perben idéztek olyan, német tisztektől, sőt főtisztektől származó tiltakozó leveleket, táviratokat, amelyekből kiderült, hogy volt olyan főtiszt, aki lemondott éppen a lengyelországi, majd a Szovjetunió megszállt területein elkövetett atrocitások miatt, és voltak, akik magánál Hitlernél, vagy Himmlernél tiltakoztak. Megtiltották alárendeltjeiknek, hogy részt vegyenek ezekben a tömeggyilkosságokban. Más főtisztek viszont önként kéjjel, lelkesen bocsátották a hadsereg eszközeit, teherautóit, a katonákat a tömeggyilkosok rendelkezésére, hogy lezárjanak bizonyos területeket – mondta el Karsai László történész. A leghírhedtebbek az úgynevezett Einsatzgruppe, a különleges akciócsoportok tömeggyilkosságai. Ezek a különböző litván, ukrán, belorusz, és más segélycsapatokkal, tartalékos rendőrökkel együtt körülbelül egy, másfél millió embert gyilkoltak meg. Ennyi embernek – elsősorban zsidókról van szó – a legyilkolása, ennek a megszervezése, egyáltalán a logisztikája a hadsereg aktív együttműködése nélkül elképzelhetetlen volt. Ezt nagyon jól dokumentálták annak idején az Einsatzgruppe vezetői, parancsnokai, akik minden egyes esetben jelentették, hogy mely tábornokok mutattak némi vonakodást, mely tábornokok zárkóztak el az együttműködéstől, és kik voltak azok a főtisztek, illetve tisztek, akik nagyon lelkesen, hogy úgy mondjam kezdeményezőkészségről tanúbizonyságot téve vettek részt a tömeggyilkosságokban.
Fiatal diákként nekem is volt egy nagyon érdekes élményem. 1968-ban, tehát még tizenéves diák voltam, amikor jó szerencsém Lausanne-ba vetett egy francia nyelvtanfolyamra, ahol volt 20 nyugatnémet diák, meg én. És ott pillanatok alatt kiderült persze, hogy ezek a diákok nem nagyon akartak, és nem is nagyon tudtak akkor még szembenézni a saját szüleik, vagy nagyszüleik múltjával. Az általános reagálás az volt, hogy harcoltak, mint mindenki, mert harcolni kellett. Körülbelül 10 évvel ezelőtt nyílt meg egy kiállítás Németországban, amelyet sok helyütt bemutattak, és két okból vált botrányossá. Egyrészt azért, mert voltak, akik megpróbáltak ragaszkodni ahhoz a mítoszhoz, hogy a Wehrmacht maga nem csinált semmit, nem tudott semmiről. Nyilvánvalóan ezeket az embereket sokként érte az a rengeteg bizonyító anyag. A másik dolog, és ez nagyon sajnálatos, és ebben Ungvári Krisztián kollégámnak is volt szerepe, kiderült, hogy buzgalmukban, vagy hozzá nem értésükben, bizonyos fotókat és dokumentumokat úgy állítottak be, mintha ezek bizonyítékok lennének további olyan tömeggyilkosságokra, amelyeket a Wehrmacht követett el. Ezeknek a fotóknak egy részéről kiderült, hogy nem német, hanem magyar, vagy szerb, vagy más katonákat ábrázolnak.
