Forrás: 168 Óra

2007.08.13., 2007. évfolyam, 32. szám

szerző: Nagy József forrás: 168ra

cimke: Popper Péter

Ott hagytuk félbe a múlt héten, hogy „a ma politikájában a kommunikáció pusztán a félrevezetés technikája: azért mondok valamit, hogy ne jöjj rá az igazságra”. Alább a beszélgetés második részét olvashatják.

Fotó: Bazánth Ivola Sokan vélik úgy, nem az a politikus dolga, hogy igazat mondjon, hanem hogy elérje politikai céljait.

Az erkölcs nélküli politika szörnyű gazemberségek melegágya. A középkor bomlása után az európai kultúra nagy lépést tett az autonóm erkölcs felé, amelyben az egyén dönti el – pontosabban: neki kell eldöntenie -, mi helyes. Onnan zuhanhatunk vissza oda, hogy a hatalom – a központi bizottság, a fasiszta párt, a főorvos – diktál erkölcsi kérdésekben. Ma az a jó ember, aki engedelmeskedik a hatalomnak. Nyugaton, például Hollandiában hamar levonult ez a fertőzés, ez a totális rendszerek okozta erkölcsi regresszió. Nálunk ma is tart. Kísérletek bizonyítják, ha egy tekintélyelvűen nevelt diákcsoportot demokratikus tanár vesz át, akkor az nem demokratizálódik, hanem megőrül. Elveszíti orientációs pontjait, úgy érzi, mindent lehet, semminek nincs konzekvenciája. Ezt Anglia az ipari forradalom után élte meg, úgy hívták, pálinkakorszak: az emberek ittak, mint a kefekötő, kriminalizálódtak. Aztán ismét a polgári erkölcs irányába fordultak. Mi még jó darabig éljük a megőrülési korszakot. Thomas Mann írja: a viselkedés alfája és ómegája a tízparancsolat, amely nemcsak kőtáblába vésetett, hanem az ember szívébe is; és hidegség fogja körül az embert, ha kilép Isten korlátai közül. A baj ott kezdődik, ha nem lesz hideg a szíve, ha nem lesz bűntudata, ha mosolyogva követi el a disznóságokat. Ha a hatalom birtokosa nem érzi a határt szabad és tilos között. Fájdalmasan rossz a létnek ez az elviselhetetlen bizonytalansága. Elillant a hitelesség. Kinek hisz ma a magyar polgár? Senkinek. Nem valaki mellett, hanem valaki ellen szavaz.

Ugye azt nem várja el a politikusoktól, hogy folyton igazat mondjanak?

De. Különösen a magyar politikustól. Egy angliai pszichológus, tanár, kazánkovács mindennapjaira alig hat a konzervatívok és a munkáspártiak vitája. De Kelet-Európában a politika bejön a szobámba, az ágyamhoz, a magánéletembe, belerondít az egzisztenciámba, még abba is, hogy megkereszteltetem-e a gyerekemet.

Kérdeztem, mi a válasza a jelen helyzetre. Azt mondta: abbahagyta a politikai publicisztikát. Ezzel nem vagyunk előrébb.

Két történettel válaszolok. Az első mellékszereplője Molnár Erik egykori ideológiai pártvezér, aki akadémiai ülésen támadta a klinikánkat, személy szerint Gegesi Kiss Pál igazgatót azzal, hogy freudista. Gegesi, az öreg farkas fölállt: „Kedves barátom, ha Marx vagy Engels megmondja, miként szüntethető meg a gyerekek éjszakai bepisilése, követem az utasításait. De amíg nem ad választ a problémára, maradok Freudnál.” Szóval, tudom, kevés az, ha ítéletet mond az ember, a megoldást is illik fölvillantani. A másik történet egykori barátomról, Pilinszky Jánosról szól, aki – velem ellentétben – jó katolikus volt. Mondta egyszer, hogy utál minket, pszivel kezdődő foglalkozásúakat. „János, miért utálsz?” „Mert olyan hülyék vagytok, mint Brecht.” „Ennél erősebb szidalmakkal is illettek már, de mi is a baj Brechttel?” „Képes színdarabot írni arról, hogy az emberek éheznek. Miközben évezredek óta tudjuk, hogy az éhes embernek kenyeret kell adni. Ez a megoldás. Én arra a problémára, hogy mit kell kezdeni az éhes emberrel, nem ülök be négy felvonásra.” „Hogy jövünk ehhez mi, pszivel kezdődő foglalkozásúak?” „Rettenetes kárt okoztok a társadalomnak, mert azt hirdetitek, minden probléma megoldható. Honnét veszitek ezt a marhaságot? Az élet problémáinak zöme nem oldható meg, Péter, csak elviselhető. De ti mindenkiben létrehozzátok az érzést: csak ő olyan seggfej, hogy képtelen úrrá lenni a szexuális problémáin, a feleségével, az anyjával való konfliktusain. És személyes kudarcnak éli meg azt, ami természetes, és rohan hozzátok, és vagyonokat fizet, hogy tegyétek képessé a lehetetlenre, a problémák megoldására. Tudod, mi a különbség köztünk? Számotokra az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Számomra az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség…” Hogy így megöregedtem, egyre inkább igazat adok Pilinszkynek. Nem tudok megoldásokat. Azt látom, hogy a történelem ismétli a konfliktusokat: Magyarországon mindörökre megmarad a cigánykérdés, a zsidókérdés, Spanyolországban a baszkkérdés, Franciaországban a mit tudom én milyen kérdés. Egyre kevésbé hiszek a megoldásokban. A toleranciában igen, az elfogadásban igen, az irgalomban igen.

A tolerancia, az elfogadás, az irgalom összeforrasztaná az országot?

Összeforrasztani? A kuruc-labanc időkben nem szakadt ketté az ország? A tatárjárás nem válságkorszak? És a kereszténység felvétele? A török hódoltság és a Rákóczi-szabadságharc? A válság a történelem létezési formája. Nem a válság a baj, hanem hogy ugyanaz ismétlődik. Ez a félelmetes. Évekkel ezelőtt kaptam föl először a fejem, hogy Jézusom, gyerekkoromban, a harmincas években már hallottam a mostani szlogeneket. Hallottam a zsidózást, a „csonka Magyarország nem ország”-ot. És megint itt van. Nincs új ötlet, csak régi lózungok ismétlése mitikus alapon. Nem szeretem, hogy állandóan figyelnem kell, honnét vernek fejbe bunkóval, hamis ideológiával, népbolondítással… A Luxor kávéházban egykor irodalmi kör működött, néhány egyetemistát, köztük engem is beengedtek azzal a feltétellel, hogy kussolunk. Zelk Zoltán, amikor kijött a börtönből, leült az asztalához, és azt mondta: korunk tragédiája, hogy két, történelmileg elavult világrendszer küzd egymással, az elavult kapitalizmus és az elavult szocializmus. Ma hasonló a helyzet. Mit csináljon az ember? Nem tud csatlakozni. Nincs kihez. Baloldal meg jobboldal – elavult ideológiák. Nincs koncepció. Csak megy az átszervezés, nő a zűr, és nő a jogos társadalmi elégedetlenség. Magyarország a káosz felé halad, egyre zavarosabb a politika, egyre jelentősebb tér nyílik a blöffölőknek. De a blöffölés nem hoz igazi megoldásokat. Azt mutatja a történelem: amikor túl nagyra nő az anarchia, mindig fölbukkan egy erős ember, aki rendet tesz. A túlduzzadó energia a diktatúra irányába fordul. A fene se akarja. Na, de mi legyen helyette? Mi a gyógyír? Nehéz ügy, ugye?

Az egyén hogyan viselkedjék, ha már ideszületett?

Amikor az erkölcsi fejlődést tanítom, mindig feláll egy egyetemista: „Tanár úr, a tisztességes embernek jobb sora van az életben?” „Nem, fiam, azt tapasztalatom, rosszabb sora van. Tisztességesnek lenni nem jutalmazott magatartás, hanem rizikó.” „Akkor miért tetszik bennünket tisztességre tanítani?” „Fiam, én nem azt tanítom, hogy tisztességesnek lenni jó üzlet. Az ember nem azért tisztességes, mert azzal jól jár, hanem annak ellenére tisztességes, hogy el kell szenvednie a tisztességesség negatív következményeit.” Sokan kérdik tőlem mostanában, mire neveljék a gyereküket. Mondván, ha tudomásul veszik a társadalmi realitásokat, akkor hagyni kell simlissé válni, pillanatnyi hasznok szerint tevékenykedni, és sikeres ember lesz belőle. Aminek az az ára, hogy morálisan és érzelmileg is iszonyú messze kerül a szülőktől. Vagy lehet a saját erkölcsi normák szerint nevelni – baleknek. És én nem tudok mit tanácsolni.

Hogyhogy?

Honnét a fenéből tudjam, hogyan kell ma gyereket nevelni?

Saját gyerekét mire nevelte?

Ő könyvtár-pedagógia szakot végzett, most már „vénember”, negyvennemtudomhány éves. Egy napon elém állt: „Apa, nagyon fogsz haragudni, ha otthagyom az értelmiségi pályát?” Mondom: „Dehogy fogok haragudni, fiam, miért, mi van?” „Nézd, nem tudok megélni. A feleségem középiskolai tanár, én is az vagyok. Ég a pofám, hogy harminc múltam, és te dugdosod a pénzt a zsebembe. Apa, felnőtt szeretnék lenni.” És fogta magát az én derék fiam, kitanulta először a fürdőmasszázst, aztán a gyógymasszázst, aztán a kínai talpmasszázst, az eszkimó orrmasszázst, mindenféle hülyeségeket, és soha többé pénzt tőlem nem kért. Én pedig elgondolkodtam: bizony nem arról álmodoztam, hogy a fiamból nagyszerű masszőr lesz, aki úgy, de úgy nyomogatja a nők fenekét, hogy az csoda. Ugyanakkor az mégiscsak pozitív, hogy elege lett az infantilizmusból. Elfogadtam. Tizenöt éven át masszírozott, aztán visszajött. A gyerekek már nagyok, most megint értelmiségi, könyvtáros, osztályfőnök egy gimnáziumban, s ha megszorul anyagilag, elmegy lakásra, van három-négy kuncsaftja, és egyensúlyba hozza a családi büdzsét.

Rendben van ez így?

Nem tudom. Kusza. Még azt sem tudom: tényleg így kell-e lennie. A minap egy nemzetközi kriminalisztikai kongresszuson azzal állt fel egy kanadai, hogy a 21. század emberének meg kell tanulnia együtt élni a bűnözéssel. Annyira bedühödtem, hogy fölszólaltam: „Drága uram, mesélje már el, hogyan kell együtt élni a kriminalitással!” Megosztottam a közönséggel, hogy egy éjszakai műsor után hajnali negyed kettő tájban indultam haza a Magyar Rádióból. A Bródy Sándor utcában parkoltam, beültem a kocsimba, szöszmösz, mire felnéztem, öt-hat fiatalember vett körül, mindegyik kezében féltégla. A góré udvariasan bekopogott, én leengedtem az ablakot, azt mondta: „Elfogyott a szívni- és piálnivalónk, segítsen már ki minket.” „Ezres jó lesz?” „Jó.” Adok egy ezrest, eltűnnek. Pár hónap múlva ugyanott ugyanaz a társaság, megismertük egymást. Mondom: egy ezres? Mondták, infláció van. „Kettő.” Mire hagy választást nekem ez a társadalom? Lehetek áldozat: elveszik a pénzemet, s ha nem adom önként, szétverik a kocsimat, szétvernek engem. A másik lehetőség, hogy beszerzek egy pisztolyt, és ha odajönnek hozzám, puff-puff, lelövöm őket. Tehát én is kriminális leszek.

Melyiket válasszuk?

Mesélek tovább. Mondja egyik kollégám, hogy baj van a tizenhét éves fiával, depressziós, képtelen kiszedni belőle, mi a gond, foglalkozzam kicsit vele. Kiderült, a srác villamosra várt a barátnőjével, amikor a megállóban beléjük kötött három bőrfejű szörnyeteg. Lekurvázták a lányt, leköpték őket. A srác sokkot kapott, mukkanni sem bírt. Amikor látták, hogy nem mozdul, még egyszer leköpték, hogy ez dinka, és otthagyták. A lány szerint a lehető legokosabban viselkedett, hiszen ha ellenáll, leütik, de a fiú képtelen volt megbocsátani magának a gyávaságot. Amúgy a megállóban állt még hat-nyolc ember, egyik sem segített. Mondja a gyerek: „Ott értettem meg, Péter bácsi, mi az a fasizmus.”

Mit tanácsolt? Pisztolyt vagy balekséget?

Kértem, játsszuk azt, hogy megint jönnek a bőrfejűek, de van a zsebében egy pisztoly. Jó kis belga ismétlőpisztoly. „Előkapod, puff-puff-puff, lelövöd őket?” „Azt ugyan nem.” „Miért nem?” „Péter bácsi, képtelen vagyok belelőni egy másik emberbe.” „Jó. Most nem pisztoly van a zsebedben, hanem kétélű jávai tőr, és ki vagy képezve késharcra. Leszúrod őket?” „Nem.” „Miért nem?” „Hát ugyanazért, nem tudok beleszúrni egy másik emberbe, jaj, belegondolni is rossz, ugye az ropog, Péter bácsi, ha belevágom a mellkasába?” „Jó, Kelet-Magyarország ökölvívóbajnoka vagy. Leütöd őket?” Na, ez tetszett neki. „Igen, igen… De nem teljes erőből.” „Miért nem?” „Mert eszembe jut, hogy elesik, beveri a fejét a járdaszegélybe, koponyatörés, meghal.” „Baj van, hiszen a verekedés fő szabálya, hogy teljes erőből kell ütni, hogy az ellenfél ne üthessen vissza.” Hát ő arra képtelen. „Na, fiam, elárulom, mindig vereséget fogsz szenvedni a kriminalitással szemben, mert tisztességes ember mire olyan indulati állapotba jön, hogy cselekedjék, rég kinyírták.”

Mint a politikában?

– Úgy. A múlt század közepén egy politikai gengszter fél Európát elfoglalta, mire a demokratikus országok nagy keservesen rászánták magukat elindítani a repülőgépeiket.

ä Mi lett a sráccal?

Mondtam neki, hogy a kriminalitással szembeni vereség bele van kalkulálva a tisztességbe. Nézett rám: „Tényleg, Péter bácsi?” „Tényleg.” Kicsit jobban lett.

És ön?

Tisztesen megöregedtem. Sok kompromisszummal, sok erőszaktevéssel magamon. Már nem bosszankodom feleslegesen. Karácsony előtt valaki belehajtott az autómba. A rendőrség megállapította az ártatlanságomat, adtak róla jegyzőkönyvet. A baj csak az, hogy a vétkes nem annál a cégnél van biztosítva, ahol én. Az autóm elkészült, de a szerviz nem adja ki, előbb kéri a pénzét. Javasolták, adjam oda zsebből, aztán majd a biztosító egyszer csak utal nekem. Én viszont elvből nem fizetek más helyett. A feleségem lila lángot húz, hogy majd ő rájuk borítja az asztalt. „Nem mész te sehova! Magyarországon élsz. Itt ha egyetlen hónapot csúszol a csekkel, büntetnek. Fordítva nem így működik.” Fogok én harcolni? Nem bolondultam meg, másra kell a hátralévő kevés időm, nem ilyen baromságokra.

De nincs kocsija.

Nincs. És? Ez Magyarország, tessék megérteni. Én már értem. Hideg van Grönlandon? Hideg. Azzal sem foglalkozom. Taxizom. És helyesen teszem. Hát hogy jövök én ahhoz, hogy egy biztosítóval harcoljak?

Hogy jön ahhoz a világ, hogy Popper Péter a biztosítóval legyen kénytelen harcolni?

C”est tout – ez van. Átalakult a magyar társadalom. Egy szűk réteg meggazdagodott a privatizáción, egy másik – ügyvédként, butikosként, masszőrként – rászívta magát az előbbire, kiszolgálja. A harmadik csoport tagjai a régi rendszerben teremtették meg egzisztenciális stabilitásukat – például én -, halálukig eléldegélnek, legföljebb eladnak egy-két festményt. De a többség, a fix jövedelmesek, a nyugdíjasok elnyomorodnak, lefelé tartanak, halálosan kimerültek, mert többet dolgoznak, mint ami belefér az életükbe, s ha jön egy újabb terhelés, agyonnyomja őket. És még alattuk is van egy réteg, amelyet már kidobott a kerék, ők a kriminálisok, a drogosok, a lezüllöttek, a munkanélküliek, a feleslegesek. Nekik egyedül a kisközösségekben lehet némi reményük – na, azokban hiszek, mindegy, hogy Krisna-tudatúak vagy kecskeméti képzőművészek. Remélem, egy napon nőni kezdenek, és összeérnek. Kurázsi mama énekli Brecht darabjában, hogy a háború ezer veszéllyel eltarthat három századig. De: „Új tavasz jön, zsendül a lomb, új fű borul a hantra már, de aki még nincs föld alatt, kapcát cserél, és talpra áll.” Mindig eshet csoda, a történelemben mindig történik valami, amire senki sem számít, és kibontakozik a megoldás. Például föltalálják az autót, és megszűnik a veszély, hogy negyven centi vastag lószar borítja majd a földet. Most is kell csoda, mert így nem jó élni. Egy napon véget ért a tatárjárás és a török hódoltság is.