A poézis és politikusság alkotásai · Kasselban 1955 óta tizenkettedszer rendezték meg a documentát
2007. július 28. (15. oldal)
A nagy kortárs kiállítások heteit éljük. 2007 nyár elején szinte egyszerre nyílt meg a velencei biennále, a bázeli Kunstmesse, a prágai biennále, a münsteri szabadtéri szobortárlat és a kasseli documenta. Utóbbit 1955 óta tizenkettedik alkalommal rendezték meg, száznál több művész mintegy ötszáz alkotásából.
Zsiráf a pipacsmezőben. Ha a hosszú nyakú, rokonszenves állat Dalí valamelyik képén jelenne meg, lángok vennék körül, s az égő zsiráf a lélek mélységeiről, a szürrealista képzettársítás merészségéről beszélne. A Brownie nevű derék zsiráf azonban kitömött formában Peter Friedl Állatkerti történetének a hőse, s mint ilyen, a napjaink erőszakhulláma elleni tiltakozás fogalmazódik meg benne. Míg élt, a palesztinai Qualqiliyah állatkertjében töltötte napjait hitvesével együtt; 2002. augusztus 19-én pusztult el, amikor az izraeliek lőni kezdték a várost. A légnyomás a rácsnak lökte, majd elesett, s a zsiráf számára a fekvés szó szerint a halált jelenti: a szív nem tudja többé a magasba pumpálni a vért, szétrobban.
Nehéz lenne poétikusabb módon tiltakozni a világot elöntő erőszakhullám ellen, mint hogy Brownie a világ legrangosabb kortárs képzőművészeti eseményén idézi fel jelenlétével a történteket. Ennél talán csak egy költőibb munka látható a tárlaton, az a hatalmas pipacsmező, amely Sanja Ivekovic jóvoltából betölti az egész kasseli főteret. Azt a teret, ahol százötven éve porosz csizmák masíroztak, hetven éve a nácik könyvet égettek, s ahol negyedszázada Joseph Beuys megszervezte a nyolcezer tölgyfa akciót, amely mérföldkövet jelentett a környezetbarát gondolkodás történetében.
A documenta már indulásakor, 1955-ben világsikerré vált. Mégpedig azért, mert a második világháborúban nyolcvan százalékban megsemmisült, az újjáépítésnek éppen a kezdetét tartó Kasselban Arnold Bode nemzetközi összefüggésekbe ágyazva mutatta be a fiatal német művészetet. Azóta is mindig történik ott valami, művészek, érdeklődők százezrei látogatják minden alkalommal, hogy érzékeljék, merre fordul a kortárs művészet szekere. Az 1972-es rendezvényen Harald Szeemann a világ változó képét idézte meg különböző vizuális világok, a giccs, a képregények, a hirdetések segítségével, Manfred Schneckenburger pedig 1977-ben az új médiumokra, a köztereken megjelenő monumentális művekre és a keleti blokk művészeinek műveire alapozta koncepcióját. 1982-ben Beuys az emlékezetes 7000 tölgyfa akcióval félreérthetetlenné tette, hogy Kasselban és Kasselen kívül végleg felszámolódtak a határok a művészet és a világ más szférái között. A festmény, a rajz, a szobor helyett egyre inkább az installáció, a film, a videó került a középpontba, a képek bemutatását szolgáló „fehér négyzetek” helyét a „fekete boxok” foglalták, foglalják el.
A documenta pedig újabb és újabb helyszíneket foglalt el a városban: a Fridericianum és az Orangerie után a documenta Halle, majd a Kulturbanhof épületét, most pedig a Wilhelmshöhét, az ott lévő múzeummal, illetve az egykori vágóhídból kialakított kulturális központot. A biennále igazgatója, Roger M. Buergel és segítőtársa, Ruth Noack pedig azzal lepte meg a látogatókat, hogy nem kíván trendeket bemutatni, lehetséges csapásokat kijelölni. Sőt, a jelenből távolra kalandozik, sok száz éves műveket is kiállít, illetve sok olyan munkát a közelmúltból, amelyek a formák fejlődésének sajátos logikáját mutatják.
Nehéz, gyakran lehetetlen követni ezt a logikát, az azonban kétségtelen, hogy már az is túlnőné egy cikk kereteit, ha minden figyelmet keltő mű címét fölsorolnánk. Változatokat látunk a poétikus politikusságra vagy éppen a politizáló poézisre. A kínai Ai Wiwei 1001 Ming-korabeli széket hozott, hogy leültesse azt az 1001 kínai honfitársát, akik június-júliusban csoportosan érkeztek a documentára. Installáció az AIDS-ről, fotósorozat a Niger deltáját szennyező olajról, teraszos rizsföldek a Wilhelmshöhe oldalában, kortárs művek a régi képtár remekművei között, önmagukban zengő gitárok a félhomályban… Ha nem is a fejlődés, de a formák párbeszédének a legkülönösebb változatait kínálja a documenta. Artur Zmijewski Ők című műve pedig kifejezetten e párbeszéd lehetőségeit-lehetetlenségét vizsgálja. Négy csoportot kért meg – katolikusok, liberálisok, szocialisták, ifjúnacionalisták -, hogy a többi csoport művein megjelenő formák kiegészítésével, átalakításával, illetve megsemmisítésével fejezzék ki a véleményüket a többiek álláspontjáról Isten, haza, hatalom, szabadság, szex, erkölcs kérdéseiben. Az eredmény? A harmadik találkozás során a résztvevők jóvoltából minden a tűz martaléka lett.
