2007.08.06., 2007. évfolyam, 31. szám
szerző: Koltai Tamás forrás: 168ra
cimke: vélemény
Mostanában Hollandiában voltunk egy hétig a párommal. Jártam ott többször, tudtam, hogy jó ország, de tartottam is tőle, tapasztaltam már, hogy a régi jó dolgok néha elromlanak. Hát Hollandia nem. Delft a régi, tavirózsák nyílnak a csatornákban, egy kis gracht mentén leültünk a padra a kora esti napsütésben, tíz percre elfogott az időtlenség érzete, mintha egy Vermeer-képben ülnénk. Apropó, festmény, a Rijksmúzeumot tatarozzák, de nyitva van, az Éjjeli őrjárat melletti falon kiállították a Cocq kapitánynak készült kis méretű másolatot. Azon még a teljes festmény látható.
Fotó: MTI Az eredeti vászonból ugyanis később levágtak egy nagyobb meg egy kisebb sávot, hogy ráférjen a királyi palota falára. Erről eszembe jutott, hogy nálunk… nem, amíg Hollandiában vagyunk, nem fogunk arra gondolni, mi van nálunk.
A hetvenes évek végén egy színházi fesztiválra mentünk, Garas Dezső megállt a Schiphol repülétér futószőnyegén, és amikor mögé torlódtunk, körbenézve azt mondta: „Ők győztek.” Azóta is győzelemre állnak. Próbáltunk koldust, hajléktalant vagy részeget találni, nem sikerült. Az amszterdami Musikteatret előtt odajött hozzánk egy borostás férfi (ha Dávid Ibolya ott lett volna, azonnal megállapítja, hogy nem a „középosztályból” való), ő itt született, mondta – angolul persze -, megmutatná a várost, köszöntük szépen, magunk is elboldogulunk, semmi baj, szó nélkül elment. A villamosmegállóban a szerelvény üvegkalickájában trónoló kalauzig tart a sor, a sor vége még a járdán, az ajtó nyitva, a kalauz az utasok bemondására pecsételi a bérleteket a megfelelő helyen, addig nincs indulás, amíg a sor el nem fogy, és föl nem szállt az utolsó várakozó is. Autóztunk vagy ezer kilométert holland rendszámú bérelt kocsival a hihetetlen mennyiségű és minőségű sztrádákon. Ezalatt egyszer találkoztunk kétszáz méternyi sávszűkülettel. Csúcsforgalomban megnyitják a széles leállósávot, a nagy dugót pedig sztrádasorompó leengedésével előzik meg. Állandó az autófolyam, a följárókról mindenkit automatikusan beengednek, az előzéseknél türelmesek – egyszer percekig mentük hosszú sorban egy kamiont (alig) előző kamion mögött, senki nem idegeskedett, dudált vagy villogott. Megpróbáltam „manőverekkel” elérni, hogy rám villogjanak, nem sikerült. Megpróbáltam a helyzetjelző bekapcsolásával megköszönni az előzékenységet, nem sikerült, nem ismerik ezt a jelet, náluk nem jár köszönet azért, ami természetes. Megpróbáltam szabályt szegni – százharminccal mentem százhúsz helyett -, sikerült, itthonra megérkezett a húszeurós büntetés, oké, eszerint rendben van ez is.
Utrecht központjában, pár lépésre a Domtorentól beültünk egy „drogkávézóba”. Nem dohányzom, nem iszom, soha nem kóstoltam drogot, nem vagyok és nem leszek rá kíváncsi, de erről (vagy az ellenkezőjéről) szabad ország szabad polgáraként, szabad akaratomból kívánok dönteni. Most, hogy szabad országban voltunk, beültünk a drogkávézóba. Először csináljuk, valami könnyűt kérünk, mondtuk a pasasnak a pult mögött.
Javasolta, vegyek egy slukkot abból, amit éppen szív, meri ajánlani. Slukkoltam egyet, semmi különös. Hasis, mondta. Jó lesz, mondtuk. Ketten kértünk egyet. Kinyitotta a sorompót, lementük a bárszerű pincébe, többen voltak lent, kisvártatva egy fekete férfi megkérdezte, leülhet-e az asztalunkhoz, hogyne, mondtuk, sodort magának egy jointot, később még egyet, végig mosolygott. Elszívtuk a hasist, cappuccinót ittunk hozzá. Még egy kicsit üldögéltünk, aztán kisétáltunk a csatornához, nyugodtnak és zártnak éreztem magam, mintha valami burkot vontak volna körém, ez az én világom, senkit nem engedek be, csak akit akarok, gondoltam. Később elmúlt az érzés. Néztük az embereket, ez itt nyilván mind drogfüggő, ezért épít annyi sztrádát, bicikliutat, hódítja vissza a tengertől négyzetméterenként a földet, tartja tisztán a szelektív hulladékgyűjtők környékét, mer nagyot álmodni a gyarmatbirodalom visszasírása nélkül.
Az ám, az egykori gyarmatok. Onnan áramlott be az országba a nagy létszámú színes bőrű lakosság, volt idő megtanulni az együttélést. Épp most próbálják korlátozni a tömeges bevándorlást, elsősorban a muzulmánokét.
Ez nem könnyű egy demokratikus országban, ahol pár éve fölszították a rasszizmust, az egyik párt átmenetileg még profitált is belőle, miután a pártvezért meggyilkolták. Ennek vége, de a bevándorlásnak korlátot kell szabni. Hogyan? Trükkel. Tesztelik, hogy a kérelmezők mennyire toleránsak a holland liberalizmus iránt. Filmet mutatnak nekik. Az egyik jelenetben nudistastrand, a másikon csókolózó meleg férfiak láthatók. A „természetjogi alapokon nyugvó” párkapcsolatok kizárólagosságát hirdető Semjén Zsolt vagy a Leonardót lebuzizó Kósa Lajos gondolja meg kétszer, mielőtt holland bevándorlásért folyamodik; attól tartok, ők örökre megmaradnak nekünk. Ezt már itthon gondolom, úgyhogy fölmentve érzem magam az összehasonlítások elkerülésére a cikk elején tett ígéretem alól. Hazaérve nemcsak a szelektív hulladékgyűjtők körül bűzlő szeméthegyekkel találkoztunk, hanem más szemétségekkel is, amelyektől odakint egy hét alatt elszoktunk. Itt volt mindjárt a melegfelvonulást végigkövető rasszista csürhe, a homofób-antiszemita-náci meggyőződést egyetlen rövid rigmusba sűrítő verselőkkel, a mellékutcákban szerveződő embervadászokkal és az eseményeket – legjobb esetben – demonstratív hallgatásukkal kísérő úgynevezett keresztény politikusokkal, egészen a legmagasabb körökig. Ezek a legmagasabb körök ugyanebben az időben azzal voltak elfoglalva, hogy egy mai úr adhat-e állami plecsnit egy tegnapi elvtársnak, és ha igen, akkor miért nem. Ez volt az a pillanat, amikor nagy kísértést éreztem, hogy betérjek egy drogkávéházba, de mivel nálunk ilyen nincs, törvényt szegni pedig nem szeretnék, joint nélkül próbáltam magam köré vonni azt a bizonyos burkot, amely nem enged be semmi baromságot a privát szférámba.
És még ezután jött az Alkotmánybíróság népszavazási trükközése. Eszembe jutott, mi lenne, ha a képviseleti intézményrendszer rendeltetése szerint működne, mint Hollandiában, mondjuk, ahol Balkenende miniszterelnök egymás után két, „ellentétes érdekeltségű” pártokból álló koalíció miniszterelnöke. Úgy látszik, hasis nélkül is delirálok. No de, emberek – rémes, már olyan szavakat használok, mint egy politikus -, Hollandiában nem volt sem fasizmus, sem kommunizmus, nálunk viszont mindkettő mélyen beleivódott a mindennapi közösségi normákba, amibe bizony egyformán beletartozik a szemetelés és a gyűlölködés, a sírrablás és a nacionalizmus, az adócsalás és a rasszizmus. A politikusok pedig a rendszerváltás óta képtelenek közös akarattal gyógyítani ezeket a fekélyeket, sőt, sokan közülük populista céljaik érdekében elmérgesítették őket. A civil közösségi kultúra hiánya és az intézmények demokratikus működésének hiánya összefügg. Ne tessék folyamatosan agresszívan villogni az autópályán, ne tessék folyamatosan megcsúfolni a demokratikus intézményrendszer védelmére szánt alakulatokat!
Még jó, hogy van egy Kálmán Lászlónk, akinek helyén az esze és a szíve. Ha egy párt népszavazási akciója a népszavazás intézményének paródiája, akkor az övé a paródia paródiája. Valódi civil bölcsesség. Kálmán László a holland kapcsolat. Az év embere.
