A Wiesenthal Központ igazgatója, Efraim Zuroff Magyarországon tárgyal két ember ügyében. Zentai Károlyt azzal gyanúsítják, hogy 1944-ben agyonvert egy zsidó fiatalembert, Képíró Sándor csendőr százados pedig az újvidéki vérengzésekben vett volna részt.
Nácivadásznak hívják, de mi mondjuk csak úgy, hogy a Wiesenthal Központ izraeli igazgatója, Efraim Zuroff, aki elindította az Utolsó esély nevű akciót egykori háborús bűnösök kézre kerítésére és aki most Magyarországon tárgyal, két ember ügyében is. Az egyik az Ausztráliában élő Zentai Károly, akit azzal gyanúsítanak, hogy 1944-ben agyonvert egy zsidó fiatalembert, a másik Képíró Sándor csendőr százados: ő az újvidéki vérengzésekben vett volna részt. Mind a két esetben nyomoznak.
– Nácivadász. Így nevezik Önt.
– Ez így igaz. Ez a munkám. Hogy őszinte legyek, bóknak veszem.
– Hány embert juttatott börtönbe az Ön munkája?
– Néhány tucatot összességében. Nincs listám róluk a falon és nem húzok strigulát minden alkalommal, ha elítélnek valakit. De mindig vannak partnereim a munkámban. Például amikor megtaláltuk Dinkosz Sakicsot, Jasenovac egykori parancsnokát Argentínában. Nem tudtuk elérni a felelősségre vonását, ezért kellett megoldani a kiadatását, hogy a horvát állam vádat emelhessen.
– Látszólag ezek a kiadatások jelentik a munkája legnehezebb részét.
– Igen. A munkám nagy része valójában politikai lobbizás. Nagyon kevés ország van a világon, amely azt és olyan gyorsasággal teszi, mint ahogy ez ilyen esetben elvárható.
– A munkája mindig megfelel, mindig összeegyeztethető az európai országok jogrendjével?
– Mindig a jog keretein maradunk, mert nem bosszúban utazunk. Nem támadunk emberekre, hanem bíróság elé akarjuk őket állítani. Ellenezzük a bosszút. Ebben az egész vállalkozásban a kulcselem a politikai akarat megléte. Hogy ezek az emberek az igazságszolgáltatás elé kerüljenek. Magyarországon most a következő a helyzet: van három fontos ügy, az „utolsó esély akció” keretein belül. Azt kell mondanom, hogy az első két esetben a Polgár- és a Zentai-ügyekben Magyarország nagyon jó munkát végzett. Ami viszont aggaszt, az a Képíró-ügy. Tegnap múlt egy éve, hogy informáltam a magyar hatóságokat, hogy Képíró Sándor Budapesten él. 1944-ben bíróság ítélte el, de nem töltötte le büntetését, és a mai napig meg sem gyanúsították, és nem is látom azt a határozottságot, amely a sikeres bizonyításhoz szükséges volna.
– Lehet, de sok a kritika, miszerint a Képíró ügyben született 1944-es ítélet kötelességszegésről szólt, nem pedig az Önök által felhozott népirtásról.
– Újvidéken az történt, hogy több ezer, többségében zsidó embert agyonlőttek a Duna partján a magyar csendőrök és katonák. Tény, hogy a férfit a katonai szabályok megszegésével vádolták, de a bűn lényege változatlan. Több ezer civilt öltek meg azokban a razziákban és ezt mindenki tudja.
– Jó, rendben, a hírek úgy szóltak, hogy Zuroff úr dokumentumokat hozott Szerbiából, amelyeket átadott a hatóságoknak, de ezeket nem ismerjük. Amit tudunk, hogy van néhány tanúvallomás az ügyben, amik nem biztos, hogy megalapozzák a vádat, vagyis lehet, hogy az eljárás bizonyíték hiányában áll meg.
– A Szerbiából hozott iratok az egykori tárgyalási anyagok voltak, és az ítélet másolata. Gondoljon bele, az ítélet eredeti szövegét a mai napig nem találták meg Magyarországon, ami nekem elég furcsa. A „44-es ítélet sokat mond arról, hogy ki is Képíró Sándor. Szerepel benne az is, hogy amikor Képíró parancsot kapott, hogy indítsa meg a rajtaütéseket és világossá vált, hogy gyilkolnia kell, ő, mint jogvégzett ember, kérte a parancsnokát, hogy adja a parancsot írásban. Persze aztán e nélkül is teljesítette azt, vagyis nem a lemészárolt emberek sorsa érdekelte, hanem, hogy alibit szerezzen magának. Ez a gond az olyan jelenségekkel, mint a holokauszt. Azért történnek meg, mert emberek, akik tisztában vannak tetteik súlyával, végrehajtják a jogellenes és erkölcstelen parancsokat.
– Találkozott Képíró úrral?
– Személyesen nem. És nem is akarok. Ez nem erről szól.
– A sajtó tanúkról írt. Kikkel találkozott Ön?
– Épp tegnap találkoztam egy lehetséges új tanúval, egy túlélővel, akit kivittek a Duna-partra és épp csak megúszta. Igazából azért jöttem, hogy értékeljem a vallomását és megbeszéljem az ügyvédünkkel. Arra jutottunk, hogy felhívjuk az ügyben eljáró ügyész figyelmét erre a tanúra.
– Mi a helyzet Ausztráliával, hogy áll a Zentai-ügy?
– A Zentai-ügy felháborító, de nem Magyarország hibája. Van egy ilyen ember, mint Zentai Károly, akit a lehető legsúlyosabb bűnnel vádolnak, gyilkossággal. És technikai okokból képes megakadályozni a saját kiadatását immár másfél éve egy rendkívül zavaros jogi eljárásban. De jövő kedden kitűzik, mikor tárgyalják fellebbezését, mert utána rögtön megtörténhet a kiadatás – már ha elutasítják a fellebbezést. Márpedig mi ezt reméljük.
– Mi van azokkal az ügyekkel, ahol meghal a gyanúsított a vizsgálat közben? A halál ellenére szándékában áll az Önök központjának, hogy tisztázzák a történteket?
– Ez bírósági történet, vagyis nem vagyok abban a helyzetben, hogy bírósági tárgyalás nélkül bizonyítsam a történteket. Amit tehetek, hogy lebuktatom az embert, azonosítom, hogy milyen súlyos bűnökkel gyanúsítható, és lényegében a munkám itt véget ér. A többi a bíróságok dolga. Persze néha az eljárás közben az adott személy meghalhat, így aztán nem büntethető, de legalább nyilvánosságra került a neve, ami önmagában is büntetés.
– Tehát, miután az Andrássy úti Hűség Házát 1944-ben vezető Polgár Lajos tavaly meghalt, Önök lezárták az ügyet.
– Mi mást tehettünk volna?
– Ha az eredményeket nézzük, született két kiadatási kérelem is. Van egy gyanúsítottjuk, akit az ügyészség nem gyanúsít meg. Úgy érzi, sikeres munkát végez itt Magyarországon?
– Azt hiszem igazoltuk, hogy az „utolsó esély akcióra” szükség volt. Persze komolyabb sikert jelentene egy tárgyalás ítélettel és büntetéssel, de e nélkül is sikerült felhívni a magyar közvélemény figyelmét, hogy magyarok is részt vettek a zsidók meggyilkolásában a holokauszt idején. A holokausztot nem vulkán, cunami vagy földrengés okozta. Emberek tették – más emberekkel, és ezeknek most meg kell fizetniük az árat. És hogy ezt a leckét jól megtanítsuk, még fontosabb is így 60 év után, mint a bűncselekményt követően.
Kotsis Márk
