Koltai Lajos új filmjét szeptembertől vetítik a hazai mozikban
Kattintson ide a videó megtekintéséhez!
A műsorvezető Mészáros Antónia: Este. Ez a címe Koltai Lajos új filmjének, amelyet az Egyesült Államokban forgatott, világsztárok részvételével. A filmet nemrég mutatták be Amerikában, a hazai közönség pedig ősztől láthatja az operatőrből lett rendező második munkáját. Koltai Lajost nem mellesleg az Amerikai Rendezők Társasága idén tagjai közé választotta. Ő egyébként az egyedüli magyar tagja a neves társaságnak.
– R.: Szeptember végén a magyar mozikban is látható az Este. Nos, mi, a műsor készítői bármennyire is örülnénk neki, nem az önök kedvenc hírháttér műsoráról van szó, hanem az operatőrből lett rendező, Koltai Lajos új filmjéről. A film egyik írója az Órákat is jegyző Michael Caningem. A történet egy haldokló anyáról szól, aki múltjának szép pillanatait próbálja felidézni. A mozihoz Koltai és stábja igazi világsztárokat szerződtetett, a filmben játszik Glenn Close, Meryl Streep, Vanessa Redgrave is. Az utóbbi kettőnek a lánya is játszik, akik a mozin kívül a valóságban is ezt a szerepet alakítják. Bár az opuszt az Egyesült Államokban a kritikusok állítólag elég hűvösen fogadták, magáért beszél, hogy a film az első hétvégén 3,5 millió dolláros jegybevételt hozott, és ezzel a bevételi lista 10. helyére került, ami egy művészfilmtől nagyon is jó eredménynek számít. A kész munka állítólag Szabó Istvánnak is tetszett, aki sokszor dolgozott együtt az akkor még operatőr Koltaival. A kamera keresőjének pedig úgy néz ki a nagynevű operatőr búcsút mond most azon dolgozik, hogy hasonló magaslatokra emelkedjen, de ezúttal rendezőként.
– Mv.: Az Este vendége Koltai Lajos, filmrendező, jó estét kívánok. Az első hétvége árbevétele elég sokat elárul egy film sikeréről, és most már ön két ilyen hétvégét is a háta mögött tudhat, egyet Amerikában, egyet Ausztráliában. Igaz? Erre számított?
– Koltai Lajos, filmrendező: Hát most erre igen, ami most történik. Elindult valahogy, egyébként ami itt elhangzott az nem teljesen igaz, hogy a hűvös fogadtatás, mert volt nagyon pozitív és nagyon meleg fogadtatás is. Egy ekkora helyen mint Amerika, elfér az, hogy megoszlanak a kritikák is természetesen, mert egy olyanfajta mozi, amiről lehet így is, meg úgy is gondolkodni, az ember akar szembesülni például azzal hogy valaki búcsúzik egy élettől vagy azt mondja, hogy ő ezt nem akarja látni. Vagy akar-e hallani arról, hogy döntéseinket meg kell hoznunk előbb-utóbb, lehet, hogy nem akar még hallani arról, de lehet, hogy azért megy a moziba, hogy megkapja a válaszokat valamifajta kérdésekre. És akkor ott kap nálunk. Egyébként az új számok nagyon jók. A stúdió elnöke jelentkezett nálam egyik nap, hogy újra minden vissza van téve a televíziókban az összes reklám újra játszik, és nagyon megfutott, mert most történik az, amire reméltünk…
– Mv.:…volt egy idő, mikor kivették a reklámokat?
– K.L.: Igen, azt hitték, hogy odáig tart a dolog, és akkor hirtelen elindult az a mozgás, amire számítottunk, hogy egymást viszik az emberek. Ez a fajta, több generációnak szóló film, egyszerűen elviszem az anyukát, elviszem a nagypapát, elviszem a barátomat, a barátnőmet és ez most történik. És vannak, akik négyszer-ötször-hatszor mennek vissza, ezt is tudjuk, és most már fönt vagyunk abból a 3,5 mint hallottuk, messze 12 millió fölött van, ami közel a költségvetése a filmnek, és az ausztráliai bemutatóról is egy félmilliós, az első hétvégén félmillió dollárt csinált, ami egy óriási dolog és a Harry Potterekkel ott küzd együtt és a hatodik helyen van ebben a pillanatban.
– Mv.: Ki lehet ilyenkor számítani, hogy kb. hány hétig futhat a mozikban a film? Látszik már ilyenkor?
– K.L.: Igen, ezt kiszámolják, ehhez vannak nagyon hozzáértő emberek, ebben nem is akartam soha részt venni, ez egy stúdió, egy komoly stúdió a Focus Fitch, akik a Universumon belül működnek és erre van egy osztály, az, hogy mikor mutatjuk be, hogy mutatjuk be, kinek, mikor és miért és kitalálták ezt a júniusi időpontot, ami egy európainak totálisan idegen, ugye mindig azért harcoltunk, hogy a filmünket télen mutassuk be, vagy esetleg januárban az év elején, amikor sokan menne moziba, mert olyan az időjárás. Nálunk nyáron bemutatni az a halál. Ők pedig kiszámolták, hogy miért akkor kell megjelenni és milyen filmekkel együtt. Mindenki tudja, hogy mi lesz kint, kb. mire lehet számolni, átlagokat számolnak, ez nagyon idegen, volt egyszer egy telefon, ahol kilencen voltunk összekötve és ebből nyolcan engem próbáltak meggyőzni, hogy miért jó a június. És végül azt mondtam, hogy ez a ti foglalkozásotok, ezért fizetést kaptok, ezt biztos jobban tudjátok, én ezt nem tudom. És igazuk volt úgy néz ki, hogy valóban, és ők úgy gondolják, hogy ez egy ilyen úgynevezett örökzöld film, hogy ez menni fog, ez nem megy le a három vagy négy vagy hét hét után, hanem úgy mindig menni fog és mindig csinálni fog, ráadul majd megjelenik a DVD is most már hamarabb, mint általában szokott, most már csak 3 hónap a differencia, és akkor az is elkezdi csinálni, ez a fajta film, amit valószínűleg hazavisznek az emberek.
– Mv.: Kívánjuk, hogy így legyen, de már az önmagában nagyon szép teljesítmény, hogy egy tulajdonképpen másodfilmes rendező, hiába van operatőrként már nagyon régen jelen Amerikában, ekkora világsztárokat fel tud vonultatni, ráadásul, ha jól tudom nem is sztárgázsiért, hanem jóformán szerelemből. Hogy csinálta?
– K.L.: Nem, amikor elmondom a film költségvetését, akkor mindenki azt hiszi, hogy én viccelek, hogy akkor ők mit kaptak. Valóban semmit. Szinte semmiért voltak ott, ilyen is van egyébként, hogy egy anyag meg tudja győzni az embereket arról, hogy ebben érdemes részt venni.
– Mv.: Az anyag vagy esetleg az ön személyes varázsa is?
– K.L.: Hát nagyon nehéz mondani, de én is, igen, és kellett hozzá egy film és az a Sorstalanság. Ezt nem szabad letagadni. A Sorstalanág nyitotta meg az összes kaput, a Sorstalanságot megnézve ajánlotta nekem a stúdió ezt a filmet. A Sorstalanág miatt vett föl mint rendezőt és képviselnek Amerikában, a Sorstalanságot látta Vanessa Redgrave előző este, mielőtt találkoztam vele Londonban, e aztán a Meryl Streep is azt látta és minden színésznek ez volt a belépőcédula, hogy megnézhette a Sorstalanságot, meg kellett néznie, ha akart velem találkozni egyáltalán és ezek után általában akartak találkozni. És utána a szeretet hozta őket ebbe a filmbe. Úgyhogy ez a sok név a szeretetnek köszönhető, az a szeretet, ami egyrészt jött a Sorstalanságból, a másik az, ami a mi magánbeszélgetünk után, mert mindig megelőzi ezt egy természetes és speciális természetes beszélgetés, ami a személyességen alapul, ez a lényege, hogy anélkül senki nem vállal el semmit, amíg mi nem váltunk egy pár szót egymással és bele tud nézni a szemembe én meg az övébe.
– Mv.: És egyébként a Sorstalanságból, a rendező személyén kívül mi az, ami megfota őket?
– K.L.: Az, hogy ahogy az ember van ábrázolva. Elsősorban az ember problémája, ahogy középen egy kisfiú áll, és küzd a történelemmel éppen, de az, hogy hogyan látom én az embert, és hogyan látom középpontban az emberi problémát, mert itt is ezzel küszködünk, csak ez ma van és másképp, de ugyanarról szól, hogy hogyan nézem én az ember. Mi az a fajta szempont vagy az a melegség, ahogy én nézem az úgynevezett ott felejtett embert, ott a történelem közepén ott felejtett embert és mi mindannyian részesi vagyunk ennek. Ami ebben a filmben történik, az napjainkkal történik, ki nem búcsúzik valakitől előbb-utóbb az életében vagy családján belül? Kinek nem kell meghozni a döntéseit naponta? Ki nem harcol azért, hogy legyenek aranyló pillanatai az életben, ha van. És a végén lehet, hogy az egész csak ennyi, van egy fantasztikus jelenet a Vanessa Redgrave és a Meryl Streep között, ami tulajdonképpen a film esszenciájának mondható, a film végén, nagyon fontos helyen és nagyon fantasztikusan csinálják, ahol arról szól a jelenet, hogy lehet, hogy az élet ennyi, hoy mi emberek rendkívül limitátlak vagyunk a döntéseinket tekintve, és lehet, hogy meg kell elégednünk azzal, ha egy tisztességes életet tudunk élni, mondjuk ez egy család, egy jól működő család és gyerekeket is nevelünk, ha szerencsénk van. Ez egy óriási dolog. Csak ennél mindig többre vágyunk, egy picikét többre vágyunk. És ők arra intenek minket nagyon finoman, 50 év után találkoznak újra, egy esküvő után, ami 53-ban volt, és azt beszélik meg nagyon szeliden egymással, hogy lehet, hogy ez ennyi? De ebben nincs semmi szomorúság, csak az, hogy vigyázzunk, mert lehet, hogy itt vannak azok az aranyló pillanatok elrejtve, amiért majd a végén ha az ember búcsúra kényszerül, vissza lehet menni.
– Mv.: Ha már embereknél tartunk, akkor azt mondják, hogy ön a színészekhez is egészen másképpen közelít, mint ahogy azt az amerikai rendezőktől megszokták. Pedig hát már sokszor dolgozott korábban is Hollywoodban.
– K.L.: Kitaláltam egy új módszert, ami nem új természetesen nyilván mások is csinálják, ez nagy szerencse, hogy én a Szabó Istvánnal úgy nőttem fel, hogy mi nem használtunk monitort például, tehát én nem a monitornál ülök, egy széken és onnan kiabálok, hogy mit akarok, és egy fülhallgató van a fejemen, hogy halljam őket, hogy mit mondanak, tehát teljesen el vagyok szigetelve tecnikailag tőlük, hanem mondtam nekik az első percben, hogy számítsanak arra, ha én valamit akarok, valamit szeretnék kérni, az csak ránk tartozik kettőnkre, oda fogok menni, tehát a kamera mellett állok, ahogy felnőttem az életemben, nincs rajtam fülhallgató, és ugyanazt a levegőt szívom, amit ők. És ezt nagyon szerették. És, ha valamit akarok odamegyek és néha csak beleszóltam a fülükbe olyan közel, mert mondjuk a Vanessa végig az ágyban van, ez tényleg egy búcsú…
– Mv.:…hiszen haldoklik…
– K.L.:..hát nem is lehet másként, szóval nem lehet átkiabálni egy teret, hogy most ne ezt csináld, hanem odamegyek és megpróbálok belesúgni a fülébe valamit, sőt elfogadott tőlem valami egészen fantasztikusat, ugyanazt a módszert, amit a Nagy Marcellal próbáltunk csinálni a filmben, hogy én közben beszéltem hozzá, felvétel alatt, mert az nagyon nehéz annak a technikája, hogy az ember hogy alszik el, és h ogy jön vissza, mert ő már abban az állapotban van, erősen kontrollálva gyógyszerektől, amikor az bbmer ide-oda megy, mindenféle kontroll nélkül, hogy ez hogy történik, ebben segítettem neki. És a Pados Gyuszi is, nem akarom kifelejteni, mert a Gyuszi ott velem, a Pados, tehát volt magyar munkatársam, akire rá lehetett nézni, aki vissza tudott rám nézni, aki erőt ad ilyenkor, nagyon-nagyon jó néha ilyenkor magyarul megszólalni.
– Mv.: Most már másodszorra Pados Gyula az operatőre, a Sortalanság után. Ez azt jelenti, hogy kialakulhat esetleg egy hasonló együttműködés, mint ön és Szabó István között?
– K.L.: Ez úgy néz ki ebben a pillanatban, ez mind a kettőnk vágya, és keressük azt az anyagot, ami megint összehoz minket. Ilyan anyag van a közelben és olvasok minden nap, ma is érkezett egy forgatókönyv, és megpróbálok embermeséket mondani továbbra is, mert ez érdekel.
– Mv.: Szabó Istvánnal azért fog még dolgozni a közeljövőben operatőrként?
– K.L.: Nem tudjuk. Mi beszéltünk erről ez egy nehéz beszélgetés volt, megtörtént és az István is ebben a pillanatban úgy gondolja, hogy miután ő látta ezt a filmet készen, és nagyvásznon, hogy mennem kellene ebbe az irányba. Tehát adott egy biztatást ő is.
– Mv.: Akkor sok sikert kívánunk ehhez és gratulálunk a filmhez. Köszönöm szépen, hogy itt volt.
