Szenvedély, gyűlölet, féltékenység · A vilniusi Litván Nemzeti Opera előadása a miskolci fesztiválon
2007. július 9. (14. oldal)
D A L – J Á T É K
A francia repertoárra összpontosító Bartók+Párizs 2007 elnevezésű VII. Miskolci Nemzetközi Operafesztivál csúcselőadása a vilniusi Litván Nemzeti Opera és Balettszínház Halévy A zsidónő című daljátéka volt a német Günter Krämer rendezésében. Meghívásuk a rendezvény igazgatója, Bátor Tamás érdeme.
A zsinórpadlásról le-föl húzott, hatalmas redőnysorozat siratófalként zárja le az előteret. Fekete kaftános, kalapos, pajeszos ortodoxok mormolják imájukat a nyitány alatt. Az alaphangulat adott. A német rendező és díszletező, Günter Krämer már a színpadképet is szokatlanul puritánra – de annál nagyobb szabásúra – tervezte. A romantikus operairodalom valamikor hallatlanul népszerű opusát Jacques Fromental Halévy (1799-1862) komponálta Eugene Scribe szövegére. Párizsi ősbemutatója 1835-ben volt, Pesten 1840-ben játszották először magyarul, utoljára 1936-ban.
A librettóbeli történet a maga tragikus kimenetelében is bárgyú, szentimentális. A tisztafejű, céltudatos és stílusérzékeny rendező vonalvezetése nyomán azonban szívszorító, megrendítő sorstragédiát élünk át, lélektanilag pontosan kidolgozott színpadi helyzetekben, egymással viharos viszonyokba lépő szereplőkkel az atmoszféra kívánta, jobbára félsötétbe boruló színpadon. Igazi drámai jelenetek tanúi vagyunk, a színen valósággal öldöklik egymást és önmagukat szenvedélyes szerelmükben, gyötrelmükben a két világ közti szakadék szélén álló szeretők.
A konstanzi zsinat idején, 1414-ben zajló történet társadalmi hátterét az operák hamis világát meghazudtoló, puritán drámai erővel teremti meg Krämer. A forrongó vallási türelmetlenség korában a kórussal játszatja el a kisváros előítéletek tüzelte népének manipulálhatóságát, intoleranciáját, vészes indulatait, amit csak nagy nehezen csitít le Leopold, a nagyherceg, aki esküvője küszöbén beleszeret a kereszténygyűlölő aranyműves féltett lányába. A viharzó zene hullámverését, Halévy drámai muzsikájának nagyzenekarhoz illő tombolását félelmetes szuggesztivitással „játssza alá” a színpadon és a szereplők lelkében történteknek a litván opera orchesztrája. A karmester vigyáz az áriák cizellált finomságaira is, az énekesek príma partnert találtak benne legbensőségesebb szólóik, leglíraibb duettjeik kiemeléséhez, az érzelmi háttér tökéletes megteremtéséhez.
Günter Krämer oly módon szólítja színpadra az Halévy-operát, hogy a Montague-Capulet tragikus ellentétet idéző gyűlölet megfogalmazásában egyik felet se sértse, és mégis felmutassa az oktalan történelmi vádaskodásokat, gyűlölködéseket, elfajult-elvakult indulatokat mind a keresztény városlakók, mind a zsidó aranyműves részéről, aki kereszténységében valósággal provokálja a számára menekvést kínáló polgármestert, majd Brogni bíborost, aki ugyan könyörületet gyakorol, de azelőtt ő pusztíttatta el Eleázar fiait. Az előadást mégsem a politikai-vallási háttér uralja, hanem az emberi relációk, a konfliktusok szabdalta szülői-gyermeki, és a szakadékba zuhanó férfi-női kapcsolat ellentmondásossága, az elválás, a magárahagyatottság, a dinasztikus hercegi házasság boldogtalansága, az árulás, a bosszú, az érzelmek kalodába szorítása, a tragikus végkifejlet ezer árnyalatban megnyilatkozó lelki viharzása a művészek jellemfestő és érzelemhordozó játékában, s énekművészetében.
Az odaadás lírája szólal meg Rachel kedvesét, a nagyherceget váró áriájában; a bizonytalantól való rettegés zenéje vibrál hangján, amikor Leopoldnak ígérve magát, bűntudatát, gyötrelmét vallja meg a baljós éjszakának. A tenor Edmundas Seilius és a briliáns szoprán Joana Gedmintaite duettjében a mindent lebíró szenvedély itatja át kettejük énekét. A bosszúszomjas és meggyötört-meghurcolt Eleázar ellentmondásos karakterét pazar drámai erővel jeleníti meg Victor Aleshkov. A bíboros (Vladimiras Prudnikovas) meleg hangon szól a szemlátomást tiszta lelkű Rachelhez, akiről csak kivégeztetése után tudja meg, hogy saját, eltűnt lánya volt; amiként a titkát sejtő aranyműves fogolyhoz címzett vergődő-könyörgő áriája is megrendítő: árulná el, hol találja lányát. A protokollházasságában boldogtalan, megcsalatott Eudoxia hercegnő (Regina Silinskaite) csodálatos koloratúr-áriában adja ki fájdalmát. Günter Krämer végig igyekszik visszafogni az opera melodrámai fordulatait, és igazi, torokszorító élményben, rég nem tapasztalt katarzisban részesíti a középszerű előadások unalmába fásult nézőt. Lélegzetelállító előadás.
