2007.07.12., 2007. évfolyam, 28. szám
szerző: Mészáros Tamás forrás: 168ra
cimke: vélemény
A Köztársasági Őrezred azt kérte a kormánytól, hogy járuljon hozzá két páncélozott személyautó beszerzéséhez. Egyiket az államfő, másikat a miniszterelnök védelmére rendelnék.
Normális országban ez a hír senkit nem lepne meg, legfeljebb azt kérdeznék az emberek, hogy eddig miért nem ilyen kocsikkal utaztatták a közjogi méltóságokat. Merthogy a világban jó ideje amúgy általában is megnőtt az „őrültek” felhozatala – szervezett terrorakciók kivitelezőitől a magányos bekattantakig túlontúl sok lett a veszélyforrás. Mondhatnánk persze, hogy Magyarország mai politikai prominenciáját mindeddig nem érték végletes inzultusok, legfeljebb tojásdobálók kerültek a kormányfő közelébe. Szerencsére. Csakhogy biztonsági garanciának ez kevés.
Újabb információk szerint az őrezred persze korábban is használt páncélozott járművet; Gyurcsány Ferencet egy ideje már a speciális Audi tesztpéldányával szállították, s most ebből a típusból vennének. Ahogy a Fidesz éppen ügyeletes feltörekvője, Nyitrai Zsolt mondta: egy luxusautót a kormányfő kényelmére. Méghozzá ilyen nehéz időkben, és annak ellenére, hogy a koalíció olcsóbb államot hirdetett. Felháborító.
Hiba volna persze ennek az ostoba piszkálódásnak bármiféle jelentőséget tulajdonítanunk, de azért érdemes megfigyelni a Fidesz-retorika jellemzőit. Gyurcsányi luxus és kényelem a mind nehezebben élő adófizetők pénzén. Ennyi az „üzenet”. Nyitrai képviselő is tudja persze, hogy a különleges Audiba épített páncéllemezek semmivel sem kínálnak nagyobb luxust, mint a szériakivitel, de azt szeretné, ha a választók fejében az ötvenmilliós vételárhoz nem a fokozott biztonság, hanem a tobzódó komfort képzete társulna. Primitív módszer, mégsem biztos, hogy hatástalan.
A Fidesz propagandistái egyébként érthetően nem akarnak a biztonság – vagy másként fogalmazva: a kalkulálandó erőszak – kérdéskörével foglalkozni. Kínos téma ez számukra, hiszen éppen az ő felhergelt szimpatizánsaik, szélsőjobbos támogatóik teremtenek olyan légkört az országban, hogy az őrezred szakmai kötelessége minden eshetőségre felkészülni a miniszterelnök nyilvános szereplésein. Nem feltétlenül a lehető legszélsőségesebb hangon gyalázkodó, szervezett-utaztatott hajigálóbrigádok tagjaitól kell tartaniuk a személyi védelemért felelős embereknek; sokkal inkább az erőszaknak attól az „eszmei” táptalajától, amely bármikor kitermelheti a potenciális merénylőket.
Politikai elemzők szokás szerint megállapítják, hogy az agresszív csoportok létrejötte és mind nyilvánvalóbb elburjánzása igazában a parlamenti, mondhatni konzervatív jobboldal gondja – hiszen folyamatosan szembe kell néznie azzal a szemrehányással, hogy nem képes kordában tartani a saját radikálisait. Kétségtelen, hogy miután a Fidesz politikusait és rendezvényeit még soha semmiféle baloldali atrocitás nem érte, a társadalom egyértelműen a jobboldaltól származtatja az utcai agressziót. Ennek ellenére sincs semmi jele annak, hogy a mainstream jobboldal fékezni próbálná az önkéntes (?) rohamcsapatokat; ellenkezőleg: lankadatlan, uszító szómágiájával folyamatosan szállítja nekik a „szellemi” muníciót.
A politikai erőszak kultusza mára masszívan kialakult, és alapvetően jellemzi a közállapotokat. Ismerjük ennek a félelmetes trendnek az eddigi stációit – a Fradi-pályától a múlt őszi zavargásokig -, és ma már ott tartunk, hogy a melegek felvonulását megtámadó „aktivisták” különös elegye egyszerre buzizik, zsidózik és gyurcsányozik, majd a mellékutcákban lesben áll, és a biztosított rendezvény végeztével hazaindulókat véresre veri.
Lehet a rendőrséget hibáztatni, amiért eleve nem lépett fel kellő eréllyel – mindössze hat-nyolc garázdát állítottak elő a több száz randalírozó közül -, és később elmulasztotta intenzív járőrözéssel megakadályozni a színleg szétszóródó szkinhedek visszatérését. De az igazi felelősség nem a hatóságoké. Még akkor sem, ha minden szinten sokkal következetesebben és szigorúbban kellene élniük a törvényi felhatalmazással. Felelősséggel a magát mértékletesnek és mértékadónak, demokratának és európainak tekintő, de valójában a szélsőségesekkel szemforgatóan, álságosan cinkos jobboldali ellenzék tartozik a társadalomnak. Mert igenis rendelkezik olyan eszközökkel – politikai és anyagi természetűekkel egyaránt -, amelyekkel visszaszoríthatná, a szó átvitt és egyenes értelmében lefegyverezhetné a gyűlöletbrigádokat. Az irányítása alatt álló médiában felléphetne ellenük, a saját táborából pedig kirekeszthetné azokat, akik társutasai és menlevélgyártói a politikai agresszoroknak.
Tudjuk, hogy mindennek a szavazatvesztő kockázatát a Fidesz eddig soha nem vállalta. Ideológiát is gyártott a politikai gyávasághoz: ha elereszti, netán magára haragítja a szélsőjobbot, azzal visszakényszeríti a MIÉP-be meg a Jobbikba, egyszersmind elveszti felette az ellenőrzést is. Ám ez a „nem hivatalos” magyarázat csak kibúvó. Hiszen a „kontroll” amúgy sem működik, ha – mint látjuk – nem működtetik.
A Fidesznek egyszerűen szüksége van a „faltól falig” jobboldalra; és ez még a praktikus, azaz a jóindulatú felfogás.
Van rosszabb is. Mert ma már mind többen úgy gondolják, hogy a párt magatartását nem a vélt politikai kényszer, hanem a radikális nézetek elvszerű vállalása magyarázza.
A Fidesznek például semmiképp sem volna szabad kárhoztatnia annak a bizonyos páncélkocsinak a megvásárlását. A végén olyan látszat keletkezik, hogy azért fúrja az autót, mert az még képes lehet megvédeni a bent ülőt.
