Szabadság tér
Szerényi Gábor: Drága törköly
2007. július 4.
Az egyenruhában masírozó pártszolgálatosok voltaképpen „vakációznak az ÉN iskolájából”
A holtak szigete kisebb, mint ahogy Pesten elképzeltem. A derengés, a túlvilági sejtelem persze stimmel. Na de hogy csak ekkora legyen? Percekig álltam előtte s meglehetősen zavarban voltam. Nem is számítottam rá, ahhoz hasonlíthatnám, mintha egy sokáig csak fotóról ismert különös, vonzó nő karjaiba futottam volna bele váratlanul, s szembesülni kell, hogy miként különbözik a valóság és annak elvont képmása.
Arnold Böcklin festményének reprodukcióját évekig (!) nyűttem zsebeimben, mint egyik kedvenc könyvem borítóját. Hozzá is nőtt képzeteimben Richard Wagner személyiségéhez, merthogy a kicsiny, karcsú kötetke az ő szenvedését és nagyságát taglalja szerfölött izgalmasan, Thomas Mann mesteri munkájaként. Rögtön be kell vallanom, hogy a neves szerző zenei életművével való ismerkedésem a kudarcok jegyében kezdődött.
A hatalmas szerelemnek megemésztő lángja hajszolt abba a kétségbeesett és elhamarkodott döntésbe, aminek nyomán egy érzelmi tébollyal súlyosbított estén megjelentem a budapesti Operaházban, hogy hódolatteli hallgatótársa legyek testem és lelkem, szívem és elmém elbűvölő rabtartójának. A Parsifal előadására szólt jegyünk. Ifjú voltam és bohó. Nem volt előttem példaként az a Woody Allen film, amiben a főhős csereüzletet ajánl, kibírja Wagner zenéjét, ha partnernője legközelebb elmegy vele egy baseball meccsre. Egy félperces snitt után látjuk az előadás közben az opera lépcsőin sietősen menekülő párt, miközben Woody azt mondja: „ha még egy percig tovább kell hallgatnom ezt a zenét, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lerohanjam Lengyelországot!”Egy Marton Éva jegyezte kazettát kaptam, hogy szokjam, ízlelgessem a teuton félistenek heroikus világát, fürkésszem a Walhalla mitikus miliőjét, próbálgassak ráhangolódni először a női áriák dallamaira, majd eljutok tán a germán hitvilág magasztos ormaira, s ámulattal adózva engedem gyarló és gyenge énem az érzékelésen túli szellemvilág hatása alá kerülni.Mire képes az amúgy gúnyosan fanyalgó kamaszlélek, ha a szerelem fordítja ki önvédelmi cinizmusából? Lényem ifjúkori dinamizmusa révén szertelenül csapongva kerestem az erősítő impulzusokat, egymásnak ellentmondó szegmensekből gyűjtöttem muníciót mindennapi szellemi szabadságharcomhoz. Összetalálkozott ebben a kavargásban buddhista motivációjú békevágy harcias szenvedéllyel, minden persze alárendelve a bölcsesség transzcendens kívánalmainak, ráadásul bizonytalan körvonalakkal, gomolygó sejtelmekkel. (Szólt tehát a kazettás magnón Led Zeppelin, – Immigration Song!- Deep Purple – Child in Time! -, és A szakasz című filmben szuggesztív aláfestő zeneként debütált A walkűrök lovaglása. Wagner tehát csak bejutott. Hogy a házasságkötő termekben lealázott Tannhauser bevonulási indulóval ki is rekesztődjön nyomban.)
A Richard Wagnert illető vád, ami szerint egyfajta kulturális előőrse volt a nácizmusnak, sajátos Maginot-vonalnak bizonyult. Azt gondoltam magam is, hogy áttörhetetlen az ebbéli ellenérzésem, ám a zeneszerző életművéhez, sőt, életéhez onnan nyílott a megkerülő útvonal, ahonnan nem számítottam rá. (Ilyen értelemben az 1940-es évekbeli Franciaországhoz hasonlíthatom magamat.)
Thomas Mann meghatározó írója, szellemi mentora lett ifjú éveimnek. Emigrációja, hogy feladta megbecsült társadalmi pozícióját szülőhazájában, lenyűgözött. Hiszen a közhiedelemmel ellentétben származása nem predesztinálta volna élete kockáztatására, igaz, felesége, gyermekei édesanyja zsidó volt, ám ha behódol, mint például Heidegger, vagy Furtwangler… de hát Thomas Mann eredendően nem dőlhetett be, az amúgy démonian elbűvölő fasizmusnak. Nálánál briliánsabb definíciót nem leltem a hipnotizált tömeg lelkületének leírására, mint amikor azon tűnődik, hogy az egyenruhában masírozó pártszolgálatosok voltaképpen „vakációznak az ÉN iskolájából.”Mann tehát menlevelet adott Wagnernek. Leveleiből, naplóiból idéz, s olyan fényekben mutatja meg a zeneszerző ellentmondásaiban is grandiózus, árnyaival komoran ható, és mégis megrendítően emberi portréját, hogy onnantól semmilyen morális piedesztálról nem vethető könnyedén a mélybe sem életműve, sem esendő személyes mivolta.
Ámulva követtem az író tárlatvezetését, ahol mód nyílott bepillantani a komponista legbensőbb lélektani világába. Természetesen Thomas Mann soha nem kacérkodik az ildomtalannal, mégis elképesztő természetességgel kalauzol a nem ritkán riasztó pszichikus tájakon, hogy közben úgy mutasson fel konklúziókat, hogy az olvasó joggal érezheti, mindehhez személyes köze van.A művész-sors gyarlóságait olyan finom humorú empátiával meséli el, hogy egyúttal gálánsan felajánlja, legyünk nyugodtan zseniálisak, hisztérikus megnyilvánulásainkat az utókor nagyvonalúan megbocsátja. (Cserébe a könyörtelenül önkínzó alkotásért.) A számos példa, anekdota közül ízelítőül hadd idézzek egy keveset. Bayreuth-ban egy alkalommal Wagner féltékenységi rohamában ledobott egy Brahms partitúrát a zongoráról. A jelenlévő szemtanú, Nietzsche naplójában így kommentál: „Wagner ekkor nem volt nagy.”A zeneszerző, miután elvette feleségül Liszt Ferenc lányát, Cosimát, gyakran panaszkodott leveleiben apósának, hogy mennyire irigyli őt, hiszen csak úgy patakzik keze alól a muzsika, míg ő délelőttönként odaül a zongorához, s csak szánalmas szemetet kínlódik össze. Egyébként is kiégett már, megöregedett, nincs több mondanivalója, bevégeztetett. Írja ezt, majd ezután megkomponálja az egész hömpölygő, több estén át előadható, grandiózus Ring-ciklust.Mann mentegeti, mondván majd minden művész jól ismeri ezt az önnönmagával könyörtelen igazságtalanságot. És azt is, amikor az alkotó gyerekes örömmel, cigánykerekező önfeledtséggel, túláradó érzelmességgel bolondozik, maga is megrettenve az önmagán eluralkodó szélsőséges kedélyváltozásoktól. Bizony, bele kell törődni, hogy gyakran ijesztő tünetei, kísérőjelenségei lehetnek az olyan életnek, amelyet a művészethez pántol a végzet. Wagner stimuláló szerei inkább csak hóbortosnak hatottak, mint félelmetesnek. Tarka-barka atlaszköntösöket készíttetett magának, igaz drága pénzen. Thomas Mann megértően jegyzi meg, hogy ez eléggé ártatlan passzió, bár a német ifjúság bizonyára elcsodálkozna, ha értesülne arról, hogy amiért fennen dobog szíve, a germán gigászok himnikus zenei megjelenítése ilyen fülledt erotikájú délelőtti henyélésben születik, selyemcsokros kelmék jelmezében. Wagner naplójában még kifakad, „hogyha alkotok, nem olthatom a szomjamat holmi olcsó törköllyel!”
Mindez persze csupán az anekdotikus felszín. Nem ettől nagy Wagner művészete. Zenei, színházi zsenije lélektani mélységeket jár be, s mitikus rejtelmeket hív elő valamennyiünk közös tudatalattijából. Lehet nem érteni, nem szeretni, de különös sugallatok megszólaltatásával mégis érzékelteti azokat az ősi, közös, mitologikus történeteket, amelyekhez akkor is közünk van, ha nem tudunk róluk.
Ez egyrészt nagyszerű, másrészt nyugtalanító. (Azt várom, itt a Metropolitan Múzeumban is, hogy A holtak szigete, Arnold Böcklin festménye ne csupán egy jól sikerült kép legyen, de avasson be lét és nemlét misztériumába, ennél lejjebb nem adhatom, ennek benne kell lennie a belépőjegy árában! Csakhogy képletesen szóljak. Persze ha nem, egy kísérletet megér a baseball meccs is. A megvilágosodás, a megváltó bölcsesség – a Zen-buddhizmus szerint – a legváratlanabb helyeken bukkanhat fel…)
Mindenesetre most két irány mutatkozik innen. Az egyik teremben Degas táncos pasztell képei mutakoznak hívogatóan, a másikban René Magritte talányos figurái, a Nő öt képen sorozat…
