Fehér László retrospektív kiállítása a Ludwig Múzeumban
2007. június 23. (14. oldal)
L Á T – H A T Á S
Fehér László a kortárs magyar művészet egyik legkövetkezetesebb és legtermékenyebb képviselője. Részben ezért előzi nagy várakozás bemutatóit, részben azért, mert – egy évtizeddel az első nagy nemzetközi siker, az 1990-es velencei biennále után – a hivatalos hazai elismerés is elérte a művészt: 2000-ben, képzőművészek között szokatlanul fiatalon, Kossuth-díjat kapott.
Minden korábbi bemutatónál átfogóbb képet ad Fehér László munkásságáról a tárlat, de az életmű dimenzióiból adódóan a Ludwig Múzeum tíz teremre osztott első emeleti tere is csak töredékét fogadhatja be a művész alkotásainak. Mintegy hatvan mű kapott helyet a falakon, a kiállítás alkalmából megjelent albumban több mint kétszáz szerepel, anélkül, hogy a teljesség igénye jellemezhetné.
Természetesen jelen van a távoli utalás a pályakezdés, a hetvenes évek közepe fotórealista műveire. Mintha a családi fotóalbumok megfakult képeit, az ötvenes évek lódenkabátos időszakát idézné a művek egy része. A gyermekkor világát, amely mindig inspiráló volt számára. A hetvenes-nyolcvanas években ehhez a tematikához kötődtek a zsidó identitást kutató művei, majd az egyén és a hatalom, a magántörténelem és a társadalmi dráma viszonyát ábrázoló munkái.
Hiányzik sajnos a tárlatról a nyolcvanas évek elején festett Diaszpóra, a széttöredezett maceszdarabokat ábrázoló mű, amely szerves kapcsolatot jelent a fotórealista és az új festészet színekben, gesztusokban gazdag periódusa között. A kortárs magyar festészetben szinte ő volt az egyetlen, akinél a festői logikából adódóan következett be a váltás, az átlépés a modern művészet világából a posztmodernbe. A tárlat másik nagy hiányát éppen a rózsaszín képek adják, amelyek különleges atmoszférateremtő erővel idézték meg azokat az érzéseket, amelyek a diktatúra emlékműveinek árnyékában élő embert jellemezték.
A kilencvenes évek folyamán egymással párbeszédet folytatnak a körvonalon alapuló és az egyre plasztikusabban formált alakokból építkező kompozíciók. Nem csupán a jelenhez, de önmagához, barátaihoz, szeretteihez is egyre közelebb került ennek a párbeszédnek köszönhetően Fehér, hiszen műveit a rajtuk, mindenekelőtt a portrékon ábrázolt személyekkel közösen megélt jelen időben az ezredforduló környékén nem a hiány, a távolság, az elválasztottság jellemezte, hanem mindezek ellentéte. A portrék a kilencvenes évek közepe óta egyre fontosabb szerepet játszanak Fehér munkásságában. Helyükre kerültek-kerülnek a személyesesen megélt dolgok, színt, árnyalatokat, plasztikus formákat kapnak az arcok, beleilleszkednek az élet megszokott körforgásába a banális mozdulatok. A művész családtagjai, barátai jelennek meg e képeken, és egyre gyakrabban saját arca. Egyre különlegesebbek a képkivágások, a beállítások, erőteljesebbek a kontrasztok, mintha csak a legkorszerűbb digitális gépek képi világa szembesülne a hetvenes évek közepének szürkés amatőrfotóiéval, miközben a művész az emlékezés és a történelemidézés világából végérvényesen visszaérkezett volna a jelenbe. Helyére tette volna azt a bizonyos hamleti időt? Vagy éppen most készül kizökkenteni azt? Fehér László legújabb képeiről hiányzik a néhány évvel ezelőtti derű, felszabadultság. Keményen, pontosan fogalmazott közelképek, a kor látleletei.
(Fehér László retrospektív kiállítása, Ludwig Múzeum Kortárs Művészeti Múzeum, szeptember 16-ig.)
