2007.06.26., 2007. évfolyam, 25. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
cimke: Fehér László
Bár a festőművész neve márka, művei keresettek Európában, Amerikában és Japánban is, itthon most először rendezhet életmű-kiállítást. Retrospektív tárlata ezen a héten nyílik a Ludwig Múzeumban.
Fotó: Kovalovszky Dániel
Munkácsy- és Kossuth-díjas festőművész, nemrég a magyar kultúra követének kérte föl Hiller István miniszter. Mégis előbb volt életmű-kiállítása külföldön, mint idehaza.
Ausztriában és Németországban is rendeztem már retrospektív tárlatot. Itthon eddig nem kaptam erre lehetőséget. Nem tudom, miért. Annak idején, az 1990-es velencei biennálén Magyarországot az én munkáim képviselték, de még azt az anyagot sem sikerült idehaza bemutatnom. Különben a mostani kiállítás azért jöhetett létre, mert az egyik svájci-izraeli bank képviselője fölhívott: támogatnák egy magyarországi retrospektív tárlatomat. Fontos alkalom ez számomra. A Ludwig Múzeum igazgatója, a kiállítás kurátora, Néray Katalin segített a képek válogatásában. Több új festményem is látható, de kiállítjuk a korábbi periódusok műveit is.
Különös, hogy nem talált hazai szponzort a kiállításhoz, hiszen az ön neve márka: milliós befektetést jelenthet.
Mindig a magam útját jártam. Egyébként úgy gondolom: a nyomor egy művésznek sem használ. Volt olyan idő, amikor a legszükségesebbeket is csak nagy nehézségek árán tudtam megvenni a gyerekeimnek. Most átnéztük a képeim raktárát, s kiderült: a rendszerváltás előtt sokkal kevesebbet festettem. Leginkább farostokra dolgozhattam, másra nem tellett. Amikor később bekerültem a nemzetközi forgásba, és megoldódtak az egzisztenciális problémáim, kiteljesedett az életművem. Anyaghiány már nem szabott gátat: megtehetem, hogy nagyméretű vászonképeket fessek.
Dávid és Judit (2004)
Állítólag már nyolcévesen tökéletes portrékat rajzolt.
Gyerekkoromban eldőlt: a képzőművészet lesz az életem. Pedig eleinte zenei csodagyereknek tartottak. Háromévesen vezényeltem, zongoráztam, a darabjaimat a rádióban is játszották. Családunk Dégen lakott, a Festetics-kastélyban.
Hogyan kerültek oda?
Apám azelőtt tanító volt Tácon. Az ötvenes évek elején – politikai nézetei miatt – büntetésül áthelyezték Dégre, egy a világtól elzárt kis faluba. Persze a szüleim akkor még nem tudták: gyönyörű vidékre kerülnek. A Festetics-kastélyban nevelőotthon működött, görög emigráns gyerekeket tanítottak ott. Apám kórust szervezett, mi is ott énekeltünk öcsémmel, aki később orgonaművész lett. Az épületet hatalmas erdő vette körül, sokat csavarogtam arra. Egyszer egy tölgyfa alatt idősebb férfi festett. Sosem láttam még ilyet. Döbbenten bámultam, aztán megjegyeztem: a háztetőkhöz más színt kellene használni. Korrigálni kezdtem őt. A férfi elképedve nézett rám, aztán felkereste édesanyámat: még egy ideig a falunkban marad, engedje, hogy taníthasson. Eldőlt a sorsom. A művészt Sajó Péternek hívták, és én, mint egy pulikutya, követtem mindenhová. Ő fedezte föl Kondor Bélát is.
Nem bánták a szülei, hogy a „jövő Mozartja” az ecsetet választja?
Örültek neki. Apám rajzot is tanított.
Jól indult az ön pályája. Elsőre fölvették a Képzőművészeti Főiskolára, mestere, Kokas Ignác őstehetségnek tartotta. De amikor fotórealisztikus stílusban kezdett metrókat, aluljárókat festeni, többen azt hitték: megőrült.
Aluljáró II. (1978) Ez ötödévben történt. Úgy éreztem: véget ért a fölkészülés időszaka, ideje „porondra” lépni. Fojtogatott a főiskola zárt világa. A nagybányai festők bűvöletében éltünk, de ez kevés volt. Nagy élményt jelentett, amikor a Műcsarnokban Lakner László képeivel szembesültem: másként is lehet gondolkodni a festészetről. Számomra a hitelesség a legfontosabb a művészetben, ezért is érdekelt a fotórealizmus. Az volt a célom, hogy a mindennapi valóságot művészi póz és maszlag nélkül mutassam. Az Aluljáró sorozatomban a kiszolgáltatottságot, a szabadság hiányát akartam érzékeltetni. Komoly következményei lettek. Nem maradhattam a főiskola mesterképzőjén: másfél évre elvittek katonának.
Évekre „priuszos” lett. Már annak is örülhetett, hogy egy székesfehérvári munkásszállón bemutathatta képeit.
A munkások abszolút értették, miről szólnak ezek a festmények. Az volt addigi életem egyik legjobb kiállítása. Az egész város eljött, nem lehetett beférni a termekbe. Provokátorok is megjelentek. Néhányan üvöltöztek: „Le kell tépni ezeket a képeket!” De a tömeg megvédett, kivezették a hangoskodókat.
Később Hegyi Lóránd és Néray Katalin támogatta, „83-ban a Műcsarnokban is bemutatkozhatott. Közben tizenhat négyzetméteres mosókonyhában lakott, éjjelenként lokálokban dobolt, hogy megéljen.
Így tudtam festőként fenntartani magam. Képeimet akkoriban egyáltalán nem vették. Fordulatot hozott, mikor egy svájci galerista beállított hozzám.
A mosókonyhába?
Akkor már másfél szobás tanácsi lakásban éltünk a feleségemmel. A galerista külföldi műveket is forgalmazott, nézegette a munkáimat. Biztos voltam abban: semmit sem fog venni. Egyszer csak kijelentette: mindegyik képem kell neki, mondjak árat. Nem akartam hinni a fülemnek. Eszembe jutott: Kokas mester az egyik festményét kilencvenezer forintért adta el. Átszámoltam, s ezer frankot kértem a svájcitól képenként. Elképedve nézett rám, gondoltam, rögtön elmegy. Szó nélkül fizetett. Egy év múlva egyik kollégám hazajött Svájcból, s kérdezte tőlem: „Hallottad, hogy a festményeidet darabonként százezer dollárért árulják kint?” Azt hittem, hülyéskedik. Aztán a rendszerváltás után meghívtak Svájcba, elmentem abba a galériába is. Nem tudták, ki vagyok. Érdeklődtem: kaphatók Fehér László képei? Mondták: rég elkeltek, mindegyik százezer dollárért.
Közvetlenül a rendszerváltás után komor, fekete képeket kezdett festeni. Így változott a közéleti hangulata is?
Játék kutya (1999) A művész olyan, mint a szeizmográf: sokszor előre jelez dolgokat. Megrendítő volt, amikor Nagy Imre újratemetésén a Hősök terén fogtuk egymás kezét. Katartikusan éltem meg: az ország összefog egy jobb jövőért. Azután kezdtem mégis feketén festeni. Magam sem értettem, miért. Majd a kilencvenes évek elején láttam, amint az Andrássy úton fekete egyenruhás, karszalagos alakok vonulnak ütemre lépve. Azt hittem: filmforgatás. De nem. Megdöbbentem: ez lenne a szabadság? Ez újra megtörténhet velünk?
Ma már mindent áthat a politikai megosztottság, jelen van az irodalomban, a színházban is. És a képzőművészetben?
Nálunk nem annyira erősek az ideológiai törésvonalak. Talán mert a mi műfajunknak nincs akkora súlya, mint a többinek. Én jobb- és baloldali kollégákkal is jóban vagyok, nem szakítok meg évtizedes barátságokat csak azért, mert másként látjuk a világot. A demokráciának éppen a párbeszéd az alapja.
Társadalmi érzékenysége sem változott. Az utóbbi években újra portrézni kezdett. Elsősorban családtagjait és barátait, köztük neves személyeket örökített meg. Ugyanakkor az Arcok a körtérről sorozatában hajléktalanokat ábrázolt.
Folyton foglalkoztatott: mit tehetnék értük? Medgyánszky László példájára gondoltam, aki hihetetlen együttérzéssel jelenített meg nincstelen csavargókat. Főleg esténként kerestem fel a hajléktalanokat, mert akkor jobban megnyíltak. Sokat beszélgettünk, pénzt adtam nekik, s kértem, engedjék, hogy lefényképezhessem őket. Megijedtek, azt hitték, a médiától jöttem. Csak akkor engedték meg a fotózást, amikor elárultam: festőművész vagyok. Fantasztikus embereket ismertem meg. Egyiküket kukázás közben fotóztam, s kitűnő értekezést tartott a kortárs művészet helyzetéről.
Ön egyszer azt mondta: a nyolcvanas években a magyar képzőművészet a világszínvonalhoz tartozott.
Ma is a legjobbak között vagyunk.
Mégis ön az egyetlen kortárs alkotónk, akinek a művét beválogatták egy rangos amerikai aukcióra.
Arcok a körtérről IV. (2004) Nagyon tehetséges fiatal művészeink vannak, de nem áll mögöttük megfelelő menedzselés. Nyugaton régóta jól működő galériarendszer van, és a képzőművészet közügy. Emlékszem, a nyolcvanas években osztrák művészek állítottak ki nálunk, először jöttek ide, a „vasfüggöny” mögé. Bár abszolút nem ismerték a magyar festőket, ócsároltak minket: pártideológiát szolgálunk ki. Meghívtam őket a műtermembe, s amikor elővettem a munkáimat, bocsánatot kértek. Az egyik műgyűjtő pedig kijelentette: vásárolna tőlem, de értsem meg, ő az osztrák művészetet támogatja. Neki az mindennél fontosabb. Ez a mentalitás azóta is hiányzik nálunk: Nyugat-Európában minden nemzet büszke a kultúrájára. Egy düsseldorfi galériással dolgozom együtt évek óta, ő tagja annak a társadalmi grémiumnak, amely az ottani múzeumok pénzügyeit felügyeli. Havonta összegyűlnek, s azon gondolkodnak: hogyan lehetne a város művészeti életét javítani. Óriási nimbuszuk van a kortárs festőknek. Mi ettől még legalább száz évvel vagyunk elmaradva.
