2007.06.25., 2007. évfolyam, 25. szám
szerző: Mogyorósi Géza forrás: 168ra
cimkék: ENSZ, Kurt Waldheim
Kurt Waldheim nem mindennapi karriert futott be. A náci időkben a német hadseregben katonáskodott, a béke beköszöntével diplomáciai pályára lépett. 1972-től egy évtizedig az ENSZ főtitkára volt, majd 1986-tól 1992-ig osztrák államfő. A nemzetközi politikából a hitleri időkben volt szerepvállalása miatt a perifériára szorult Waldheim már két évtizede nem tehette be a lábát az Egyesült Államokba. Június 14-én hunyt el.
Magyarországi látogatáson 1979-ben (Fotók: MTI) Ausztriában sokan Benita Maria Ferrero-Waldner korábbi néppárti külügyminiszter asszony – jelenleg EU-biztos – személyes vereségei közé sorolják, hogy 2001 májusában sem sikerült töröltetnie az úgynevezett „Watchlist”-ről Kurt Waldheimet. Az Egyesült Államok George W. Bush vezette adminisztrációja a harmadik évezred elején sincs meggyőződve arról, hogy az 1987 áprilisában Waldheimmel szemben bevezetett beutazási tilalmának indoka – „tisztázatlan nemzetiszocialista múltja” – napjainkra hitelesen tisztázódott.
De ki is volt ez a szikár karrierdiplomata, akinek barna árnyék vetül életpályája első szakaszára?
Az alsó-ausztriai Sankt Andrä-Wördenben 1918. december 21-én Walter és Josefina Waldheim gyermekeként világra jött Kurt viharos időkben cseperedett fel. Az idegen nyelvek és a politika iránt vonzódó, kitűnő lovas hírében álló fiatalember az Anschlusst követően 1939-ben fejezi be a bécsi Konzuli Akadémiát, és a háború végéig német egyenruhát visel. A harcokban megsebesül, a frontszolgálattal párhuzamosan jogi tanulmányokat folytat az osztrák fővárosban. 1944-ben doktorál, és vezeti oltárhoz Elisabeth Ritschelt, akitől egy fia és két lánya születik.
A Wehrmacht dicsőséglistájára is felkerült Waldheimet – noha 1945-ben a háborús bűnöket vizsgáló bizottság nem talál bizonyítékot a vétkességére – négy évtizeddel később nemzetiszocialistának bélyegzi a Zsidó Világkongresszus.
Nyugati részleg
A béke beköszöntétől osztrák diplomataként aktív Waldheim többek közt mint Karl Gruber külügyminiszter titkára gyarapítja ismereteit. Harmincesztendős sincs, amikor 1948-ban a párizsi osztrák nagykövetségre helyezik. Franciaországi kiküldetéséből 1951-ben tér vissza hazájába, ahol a külügyminisztérium személyzeti osztályvezetőjévé nevezik ki.
Ezt a munkát 1955-1956-ban az ENSZ állandó megfigyelői posztjára cseréli fel, majd négy évig Kanadában diplomata, az ottawai misszió irányítója. 1960 és 1964 között a bécsi külügy „nyugati részlegének” politikai főigazgatója. Innen ismét New Yorkba helyezik. Mielőtt 1972. január 1-jén átvenné az ENSZ főtitkári tisztségét a burmai U Thanttól, 1964-től 1968-ig és 1970- 1971-ben újfent Ausztria állandó megfigyelője a világszervezetnél. Intermezzó: 1968-tól Josef Klaus (ÖVP) kancellár második kabinetjében 1970-ig külügyminiszter. Az SPÖ komoly választási győzelme hamar véget vet Waldheim kormányzati szereplésének, és kudarcot vall azon álma is, hogy a hivatalban lévő szocialista Jonas Franztól (1899-1974) átvegye az államfői stafétabotot.
Feleségével és Arnold Schwarzeneggerrel S milyen problémák foglalkoztatták az ENSZ-t az osztrák főtitkár egy évtizedes működése során? A vietnami háború, a bangladesi éhínség, a fekete kontinens állapota, az USA és a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Kína, valamint az NDK és az NSZK politikai párbeszéde, a két német állam 1973-as felvétele a világszervezetbe. A mind a mai napig feloldhatatlan izraeli-palesztin konfliktus éppúgy meghatározója Waldheim ENSZ-beli működésének, mint a hidegháborús enyhülési folyamatokat megbénító afganisztáni szovjet katonai beavatkozás.
A felsorolás természetesen korántsem teljes: elemzők a főtitkár „tűzoltó szerepét” hangsúlyozzák a nemzetközi krízisövezetekben, ennek köszönhette 1976-os újraválasztását is.
A diplomáciában professzionális, száraz humorú Kurt Waldheim utóda 1982 januárjától a perui Javier Pérez de Cuéllar lett a világszervezet élén. A volt főtitkár pedig a rangos washingtoni Georgetown Egyetemen a nemzetközi kapcsolatokról oktatta vendégprofeszszorként 1984-ig a diákságot, s 1985-ig a hajdani kormány- és államfőkből alakított Interakció Tanácsot is elnökölte.
A már másfél évtizeddel korábban „megcélzott” köztársasági elnökség megszerzésére csak ezután érett meg az idő. A függetlenek és a néppártiak által támogatott Waldheim 1985. november 4-i államfőjelöltté választása Bécsben nem várt lavinát indított el a hajdani katonatiszt, sőt egész Ausztria „sötét múltjával” kapcsolatban. Az úgynevezett Waldheim-affértól volt hangos a világsajtó, és az elnökválasztást a belpolitikai témák helyett a volt külügyminiszter és ENSZ-főtitkár második világháborús szereplése uralta.
A kérdőre vont politikus csak óvatosan teregette ki kártyáit a hitleri korszakban – Wehrmacht- és egyes dokumentumok szerint SA-uniformisban – kapott, adott, végrehajtott parancsokat illetően. Antiszemita propaganda terjesztésével az orosz fronton éppúgy megvádolták, mint boszniai partizánellenes akciókban való részvétellel. A Zsidó Világkongresszus 1986 tavaszán nemzetiszocialista jelzővel illette a korábban feddhetetlennek hitt, nyugdíjaskorú diplomatát. A Balkánon elkövetett állítólagos háborús bűncselekményekre és a politikus „rossz memóriájára” utalva jegyezte meg szarkasztikusan a hamarosan leköszönő szocialista kancellár, Fred Sinnovatz: „Megállapítom, hogy Kurt Waldheim soha nem volt az SA-ban, csak a lova.”
Persona non grata
A viharok ellenére a választások második fordulójában, 1986 májusában a voksok 53,9 százalékával az ÖVP kandidánsa nyert az SPÖ jelöltjével, Kurt Steyerrel szemben. Waldheimnek mégsem lehetett sok öröme a legfőbb közjogi tisztség megszerzésében, noha egy nemzetközi történészekből álló bizottság nem talált bizonyítékokat (háborús) bűnösségére. Az emberi és hadi jogok bárminemű megsértését mindvégig tagadó Waldheim azon védekezését, hogy háborús bűncselekményekről nem is tudott, viszont már erősen megkérdőjelezte a közvélemény.
Kurt Waldheim, az ENSZ főtitkára Míg a Kreml gratulál az új osztrák államfőnek, addig az izraeli kabinet konzultációra visszarendeli bécsi követét. Az amerikai igazságügy-miniszter, Edward Meese pedig 1987 áprilisában felveszi a „Watchlist”-re, s más országokban is persona non grata. Ezt Benita Maria Ferrero-Waldner volt külügyminiszter asszony 2001. májusi beadványa ellenére sem oldották fel (az 1992 nyaráig köztársasági elnök) Waldheimmel szemben.
A nagypolitikától visszahúzódva élt egykori államfő ártatlanságában ma is kételkedők és az idős, május végén egy bécsi kórházba vírusos fertőzéssel beszállított férfit védelmezők egy dologban egyetértenek: a Waldheim-botrány nélkül nem vagy csak még később bontakozhatott volna ki az őszinte párbeszéd Ausztria második világháborús szerepvállalásáról, a múlt megválaszolatlan kérdéseiről.
