Sokáig ő volt a „lány a zongorával”, a kilencvenes évek Amerikájának popos-extravagáns női énekese. Tegnap éjjel nálunk járt, életében először. Tori Amos Szlovákiából érkezett, Ljubljánába buszozik tovább, decemberig összesen 120 koncertet ad az új lemez, az American Doll Posse anyagából. Az [origo] még délután, a hangpróba előtt néhány perccel beszélgetett vele a több alakban ébredező női öntudatról és arról, hogy akár Kelet-Európába is költözne. Ha akarna.
Vasárnap este nyolc, Tori Amos először látogat Magyarországra és a budapesti Sportaréna Torira karcsúsított nézőtere is lassan megtelik. Négyezren lehetünk. Az előzenekar egy szerény, gitáros fiatalember; az amerikai Joshua Radinnek jutott a hálátlan feladat, hogy háttérzenét biztosítson a helyüket keresgélő, derűsen csordogáló nézőknek. Maga a koncert kilenc után nem sokkal indul, nagyjából akkor, amikor a mögöttem méltatlankodó lányok a szájukba helyezik az ujjaikat és füttyögni kezdenek. Tapsviharban és hidrogénszöszke parókában színpadra lép Tori, aki valójában Santa, aki valójában Tori. Az előző mondat nagyjából összefoglalja a frissen megjelent Tori Amos-lemez, az American Doll Posse mögött húzódó, zavarbaejtő, de aprólékosan kidolgozott koncepciót. Toriban valójában öt nő bújik meg: Tori, Santa, Pip, Clyde és Isabel. A linkekre kattintva az elszántabbak elmerülhetnek a külön-külön világokban, mert mindegyik blogot ír például. Az elképzelés szerint a lányok a görög mitológia egy-egy istennőjének a jegyeit viselik magukon és Tori a Posse turné koncertjein az első néhány dalt mindig valamelyik lány testébe bújva énekli el. Élőben, a koncerten egyébként nem olyan a zavaros a dolog, mint így leírva.
Néhány órával korábban, délután háromkor az Aréna bálnagyomrában várakozunk az interjúra. Hűvös műszél fúj, de azért előkapom a legyezőmet, hogy érdekes legyek. Mobiltelefonos, angol akcentussal magyarázó alacsony férfi mászkál körülöttünk, de nem tűnik zenésznek. Később kiderül, hogy a mobilos férfi nem más, mint Neil Gaiman fantasy-, sci-fi-, horrorszerző, a világhírű Sandman-képregénysorozat atyja. Gaiman egyben Tori Amos legjobb barátja, számos dalban felbukkan, igen, ő az a bizonyos Neil a Tear in Your Hand-ban. „Neil igazi csapatjátékos, bőkezűen osztogatja a tanácsait, szívesen segít bármiben. Közben persze mindenkit jól megfigyel. Olyan sármos és lefegyverző a modora, hogy amikor beszélgetsz vele, teljesen elfeledkezel arról, hogy valójában ott ketyeg a fejében a szerkezet, ami már gyártja is belőled a következő karaktert…” – nyilatkozta egyszer régen Tori. Remélem, Gaiman belőlem is csinál egyszer egy két másodperces karaktert: a festettszőke harmincas, aki legyezte magát a szélben.
Hívnak, megyek. Tori Amos apró nő, egy piros pamlagon ül, horgolt neonrózsaszínben, hosszú, rézvörös parókában. A pamlagról pedig az jut eszembe, hogy Amos néhány hete egy brit tévéshowban volt vendég. Odafordult Gérard Depardieu-höz, akit éppen viharos ifjúságáról faggattak és ennyit kérdezett tőle: „És jó voltál a nőkhoz?” „Nem” – felelte Depardieu. Aztán egy másodpercre rá azt mondta: „Rosszul bántam velük, mert féltem tőlük.” Amos szeme felvillan, amikor erről a pillanatról kérdezem. „Igen, igen, emlékszem. Depardieu nagyon meglepett ezzel. Ha találkozol vele, ez a legutolsó dolog, ami eszedbe jut róla, hogy fél a nőktől, hiszen most szemmel láthatóan laza és felszabadult a nők társaságában. De amikor ezt mondta ott a stúdióban, az futott át az agyamon, hogy Nem ez jut az eszünkbe, ha valaki durván, fenyegetően közeledik hozzánk. Pedig igen, lehet, hogy az agresszió valójában a félelemből fakad, mert egyszerűen nem tudják, hogyan kommunikáljanak velünk – ezért aztán inkább megpróbálják ledózerolni az embert. Ezzel persze meg az a probléma, hogy abban a pillanatban nem nagyon tudsz együttérezni velük. Amikor azt érzem, hogy valaki rámtámad és meg akar félemlíteni, vagy visszaél a hatalmával és így akarja rám erőszakolni az akaratát, becsukódom és kész, ennyi volt. Soha többet nem akarom látni, a hátam mögött akarom tudni az egészet. Így aztán ők maguk generálják azt a helyzetet, amitől valójában rettegnek… azt, hogy elutasítják őket. Atyaisten, de nehéz ez. Hogyan lehetne elébe menni ennek? Jó kérdés, fontos kérdés, de nem tudom rá a választ. Bárcsak tudnám.”
Szőke Santa, a dögös vamp közben a koncerten elénekli az első hat dalt, ötöt az új albumról, de azért becsusszan a God is, egy tizenhárom évvel ezelőtti klasszikus. Santa szereti a kemény ritmusú, hetvenes évekre emlékeztető gitártorz számokat, úgyhogy a koncert első része ezeket idézi. Amos az új lemez 23 dalát is felosztotta a benne bulizó lányok között, mindegyik számot az a karakter énekli, aki írta, ezeket például Santa. Egy kicsit zűrös ez nekem, délután rákérdezek, honnan jött neki ez az egész.
„Hú, erre mindig másképp válaszolok, mert azt hiszem, a kezdetekről mára összekuszálódtak az emlékeim” – neveti el magát. „Szóval, évekkel ezelőtt olvastam azokról az ősi női archetípusokról, amelyek mindannyiunk, minden nő DNS-ében megbújnak. A női örökségünk részei. Ha keresztény vagy, Szűz Mária és Mária Magdaléna alakjával nőttél fel, ha zsidó vagy, akkor az ősi zsidó történetek asszonyaival, és így tovább. A legutóbbi, 2004-es amerikai választások után kezdtem el elgondolkozni igazán ezeken az archetípusokon. Körbenéztem és azt kérdeztem az amerikai nőktől: Nem is bontottam fel a dolgot a két nagy politikai pártra, republikánusokra, demokratákra, csak azt akartam tudni, hogyan lehet az, hogy az amerikai nők nem állnak ki a saját jogaikért. Fontosabb dolguk volt? Mi lehet ennél fontosabb? Nem értem. Akkor is, ha ezek a nők a vörös szőnyegen masíroznak a köldökpiercingüket villogtatva, időt kell találniuk arra, hogy megóvják az eljövendő generációk jogait, különben nemsokára nem lesz, aki ott illegesse a köldökét a vörös szőnyegen. Elkezdtem gondolkozni, miért sétálnak bele a nők ezekbe az unalmas sztereotípiákba. Nézzük csak: ott van a karrierista nő, akiből hiányzik a nőiesség. Ott van a naíva, akiben nincs bölcsesség, aztán az anya, akiből hiányzik a szexualitás, és végül a nő, mint szexuális lény, aki teljesen agyatlan persze. Micsoda becsapás ez az egész! Mintha valamiért megtiltanánk magunknak, hogy elinduljunk és felfedezzük azokat a lehetőségeket, amelyeket itt, belül hordozunk.”
A koncerten rövid szünet után Santa helyett mostmár Tori Tori tér vissza, a délután hordott vörös parókában, glitteres, csillogó kék nadrágban. Az első Posse-kislemez, a Big Wheel pörög az ujjai alatt, de ezután visszacsobban a régi slágerek közé, a közönség pedig boldogan leng a Cornflake Girl-re. Az egyik pillanatban megkéri a színpadról éppen távozó basszusgitárost, hogy igazítsa meg a felsőjét, „mert ez itt szépen lecsúszik”. Ügyetlenkednek, „túl sok a pánt”, aztán Tori improvizál egy kis dalt a gitáros feleségéről: „Bárcsak én lennék Mr. John. De nem vagyok” – énekli, és kikacsint a tömegnek.
Santa, Clyde, Isabel, Tori és Pip
„Annyi életet élhettem volna…” – néz rám elgondolkozva az interjú közben. Lassan, finoman tagolva beszél. „Ne érts félre, ez nem a megbánás hangja. Inkább a felismerésé. Ez a vöröshajú nő itt veled szemben csak egy döntés eredménye, alakulhatott volna másképp is minden. Ezt értettem meg ezalatt az idő alatt, amit a négy lánnyal, Santával, Pippel, Clyde-dal és Isabellel töltöttem. Mert ki is vagyok én? Amerikában születtem, Észak-Karolinában, egy tiszteletes lányaként, aztán Los Angeles-be költöztem, most pedig van egy férjem és anya lettem… ezek a tények. Most éppen kétlaki életet élek, mert van egy házunk Amerikában és van egy házunk Angliában is, de mi lenne, ha mondjuk jövőre egyszercsak fognám magam és Kelet-Európába költöznék? Rengeteg minden megváltozna az életemben, mint ahogy sokat változtam attól is, hogy Európában, Angliában telepedtem le. Vannak dolgok, amiket végigjátszhatok magamban és ha nem is tehetek meg bármit, mert időközben anya lettem és ez felelőséggel jár, attól még a kreatív oldalon, a zenében kiteljesedhetek. Hogy ez lenne az új vallásom? A vallás fura szó, óvatosan bánok vele. Talán hit? Nem, inkább úgy mondom, ez egyfajta tudatosság. Felismerni és tudatosan együttélni azzal, hogy nő vagyok és hogy ez pontosan mit is jelent. Olyan régóta a férfiak mondják meg, hogy kik vagyunk – elég csak megnézni a kereszténységben a női szerepeket. Ekkor jövök én, és azt mondom, hé, egy pillanat, gondoljuk csak ezt végig!”
Vissza, a koncertre, ahol Tori közben egyedül marad a Bösendorferrel, a feje fölé fehér fényből odakúszik a T & Bö.-felirat. T & Bö.: szólóban, a zongorába simulva folytatja és Szőke Santa ide, gitár-riffek oda, itt ér össze az este, itt nyugodnak meg a rajongók és ő is itt tűnik a leginkább egésznek. Csilingel, sóhajtozik a Leather, a rég halott barátnőért nyöszörög a Marianne, aztán előgördül a Little Earthquakes, az első nagy Tori Amos-siker. A negyvennégy éves „lány a zongorával” megadja azt, amiért ez a négyezer ember eljött ma este, a nézőtér kielégülve elernyed. „Az én kis Bösendorferemre ráfér most egy kis szünet,” – meséli vigyorogva délután. „Zűrös lett volna elhozni erre a turnéra. Otthon pihenget. Nem baj, mert itt van velem egy másik és ezzel is nagyon jó. Jó együtt.” Rámmosolyog, búcsúzóul kezébe fogja a kezem, és megpaskolja a kézfejemet. Fura kis mozdulat, mintha bátorságot akarna önteni belém.
[origo]
