2007.06.05., 2007. évfolyam, 23. szám
szerző: Sándor Zsuzsanna forrás: 168ra
cimkék: kultúra, Takács Zsuzsa
A Kossuth-díjas költő, olasz- spanyol műfordító első novelláskötetét – A megtévesztő külsejű vendég – a könyvhétre jelentette meg a Magvető Kiadó.
Fotó: Ajpek Orsi Idén kapott Kossuth-díjat, megjelent első prózakötete is. Nem rossz leltár.
Nagyon jó év: a beteljesedés és a megújulás időszaka. Legutóbbi verseskötetem, az Üdvözlégy, utazás! három éve jelent meg. Azt éreztem: lezárult egy szakasz az életemben, eljutottam egy végpontig, ahonnan nem tudok továbblépni, változásra van szükségem. A vershez képest léha foglalatosságba kezdtem: novellákat írtam. A vers számomra csaknem mindig azt jelenti: vásárra viszem a bőrömet. A próza – általában – közelebb van a játékhoz. Mulattat.
Pedig az elbeszélései nem éppen könnyűek. Olykor inkább hátborzongatóak.
Amikor Kafka fölolvasta barátainak az Átváltozást, csorgott a könnye a nevetéstől. A novellabeli szorongás kevésbé személyes. Az emberek valódi félelmeiket szívesen kiélik olvasás közben. Az a fajta vers, amit én írok, esszencia. A próza tele mellékszálakkal, félig lezárt lehetőségekkel, amelyekre visszatérhetünk, visszavonhatjuk őket komolyabb következmények nélkül, pusztán a történet kedvéért. Új könyvem alcíme – Önéletrajzaim – kihívó, szinte provokatív: hogy is lehetne az embernek több életrajza? Szerintem lehet. Mindaz, amit el tudunk képzelni, bizonyos értelemben megesik velünk. Magamban hordozom és átélem mások történeteit, a kihagyott lehetőségeket és a kikerült csapdák emlékét. Például A szerdai gyermek című elbeszélésben a főhős elmondja gyerekkora egyik félelmetes eseményét, egy önmagát beváltó jóslatot. Külföldről érkező ruhacsomagban a család falvédőt kap, rajta hímzett mondóka: „Wendesday child has far to go.” Azaz: „A szerdai gyermek messze földre elmegy.” Mivel szerdán született, úgy érzi, a jóslat rá vonatkozik. Hevesen tiltakozik azellen, hogy kitegyék a törlőruhát a falra, mert megijed attól: el kell mennie otthonról, és veszélyes élet vár majd rá. Én is szerdán születtem, s messzire kerültem otthonról – nem is csak földrajzi értelemben.
Szüleinek ajánlotta a könyvét.
Nagyon közel állnak hozzám ma is, sok évvel a haláluk után. Apám jogot végzett, a Lakatos-kormány idején polgármester lett Szolnokon. Amikor a Szálasi-puccs hírére összeverődött nyilasok ki akartak rabolni egy lepecsételt zsidó üzletet, apám – egyik kezében szolgálati pisztolyát, a másikban pénztárcáját tartva – felszólította őket: vegyék el a pénzét, de ne merjék feltörni a boltot, mert lőni fog. A suhancok annyira megdöbbentek, hogy elkotródtak. A háború után apámat népbíróság elé állították, de a táborból viszszatérők mellette tanúskodtak, így fölmentette a bíróság.
Több írásában visszatérő epizód: a szülők két kislányukat tanyára viszik, idegenekhez.
Nővéremet és engem a szüleink „45 után a háztartási alkalmazottunk családjához vittek. De nem mondták meg, hogy néhány hónapig ott is kell maradnunk. Később, amikor Budapesten élni már nem jelentett éhezést, fagyoskodást, hazavittek. Az otthonról való elszakadás és kiszolgáltatottságom fájdalma azóta is megmaradt bennem. Apám 1956-ban a Széchényi Könyvtár Munkástanácsának elnöke lett. „57-ben letartóztatták, néhány nap múlva szabadult, de sokáig állás nélkül maradt. Amíg nem volt keresete, a könyvtárosok minden hónapban összeadták a fizetésének megfelelő összeget, s elhozták nekünk.
Ennyi családi priusszal mégis felvették önt az ELTE spanyol- olasz szakára „58-ban.
De egy esztendővel előtte az orvosira éppen ezért nem vettek föl. Mivel latinból érettségiztem, egy évig a bölcsészkar spanyol-olasz óráira jártam be vendéghallgatóként. Aztán magyarból kellett felvételiznem, hogy bekerüljek az egyetemre. Föl is vettek. Ám apám politikai múltja miatt valaki feljelentett, s ki akartak zárni. Nem tudom, ki járt közben értem, talán egy egyetemi oktatóm. Végül maradhattam, majd spanyolból is diplomáztam az olasz mellett.
Diploma után Kubába ment. Kalandvágyból, vagy elege lett mindenből?
Engedje meg, hogy egy ismert fordulattal válaszoljak: kalandvágy akkoriban ahhoz kellett, hogy az ember itthon maradjon. Komolyra fordítva: valóban nehéz volt elviselnem a megbélyegzettséget, de mivel négy évvel később férjhez mentem, s a férjem családja „megbízható” volt, a hatóságok úgy ítélték meg, jó útra tértem. Elengedtek a férjemmel együtt Kubába, ahol magyart tanítottunk, spanyoldiplomás házaspárként. Persze Kuba szocialista országnak számított. Olaszországba aligha engedtek volna minket.
Fidel Castro birodalmában könnyebb volt az élet?
Nagyon izgalmas volt ott lennünk „62-ben. Még élt a Batista-diktatúra emléke; egy évvel voltunk a csaknem atomháborúba torkolló szovjet-amerikai konfliktus után. A mozikban régi amerikai filmek mentek, nagy és rozoga kocsik jártak az utcán, magyar Ikarusz-buszok csörtettek az állatkert felé. Az utcasarkon gyönyörű mulatt nők posztoltak hajcsavarral a fejükön, kezükben puskával. A felszámolt bordélyházakból szélnek eresztett lányok vezették a taxikat. Castrót apjának tekintette a nép. Mindenki tegeződött, a szenyor és szenyóra helyett elvtársnak szólították egymást. Viszont az ellenforradalmárokat „gusanónak”, azaz féregnek nevezték.
Érzékelt azért félelmet is?
Latin diktatúra volt, az emberek táncoltak és énekeltek a buszmegállókban. A gyerekek tiszta, vidám egyenruhában vonultak az utcákon. Ám tudni lehetett: egész nap folyik az idomításuk, ennek része a demonstratív utcai vonulás.
Itthon később a közgázon helyezkedett el. A „90-ben megalakuló spanyol tanszék vezetője lett, kapott egy spanyol érdemrendet. Végig verseket írt.
Költészetből nem lehetett volna megélni. De nem is bánom, hogy polgári foglalkozásom volt. Így a vers az én külön, titkos életem maradhatott.
Gyerekkorától ír?
Kamaszkoromtól írok, fordítok is verset, de akkor erről nem beszéltem másnak. Kiskoromtól kezdve azonban úgy éltem, ahogyan – szerintem – egy költő él. Vad és megváltó álmaim voltak. Egy idő után szerelmes verseket és Petőfi ihlette csatadalokat írtam. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogyan lehet az irodalom tantárgy, amikor a költészet maga a gyönyörűség.
Aztán „70-ben a Költők egymás közt antológiában Pilinszky János mutatta be önt.
Akkor már kötetnyi versem volt a Szépirodalmi Kiadónál. Ott várakoztak Petri György, Oravecz Imre, Kiss Anna, Szepesi Attila első kéziratai is. Mivel egyikünk sem tartozott a támogatott kategóriába, de kiadásra érdemesnek tartottak minket, úgy gondolták: egy-egy neves költő ajánlásával közös kötetben bemutatnak. Pilinszkyt mindenkinél inkább szerettem. Boldog voltam, amikor igent mondott arra, hogy ő ajánljon.
Egy kritikusa szerint ön azt a hagyományt folytatja, amelyet Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes és Füst Milán képviselt. Mindegyiket ismerte személyesen?
Igen. Pilinszkyvel ráadásul rövid ideig egy házban is laktam. Rendkívül artisztikus volt a megjelenése is, a verseit furcsa, magas hangon, hihetetlen szuggesztivitással mondta. A Harmadnapon kötetének verseit betéve tudtam. Fölszabadító volt látnom, hogy valaki, aki akárcsak én, zárt katolikus családból származik, milyen lázadó, megfogalmazásaiban mennyire más, mint amit elvárna a környezete. Első kötetem – Némajáték – kéziratát egyébként Nemes Nagy Ágnesnek vittem. Ebből azonban nem lett gyakorlat.
Miért nem?
Ágnes nemcsak kitűnő költő volt, hanem félelmetesen okos is. Tanár, aki gyakran vizsgáztatja diákjait. Tudok-e nehéz, kötött formában írni? – kérdezte. Átmentem egy üres szobába, sikerrel megírtam, amit kívánt. De nem szerettem volna félni. Viszont nagyszerű volt hallgatnom őt.
Egyszer ön azt nyilatkozta: a rendszerváltás idején különösen sokat álmodott. Ilyen országról? Ilyen irodalmi életről?
Történetesen szerelmes verseket írtam akkor, amelyek azonban nem születtek volna meg, ha nincs rendszerváltás. Úgy éltem meg „89-et, ahogyan a filmek szerint a franciák a háború végét, a Párizst felszabadító szövetségesek megjelenését. Azóta viszont az ország elszegényedett, és ezt nagyon nehezen viselem. Az irodalom, mint maga a társadalom is, kettészakadt. Szegényebbek lettünk a másik, nem hozzánk tartozó fél országgal. Nem vagyok mozgalmi alkat. Gyerekkoromtól szenvedek a rám kényszerített ideológiáktól. Konzervatív vagyok, és liberális, ráadásul szociálisan érzékeny. Hol van tehát a helyem? Sehol és mindenütt.
Sok költő panaszolja: már nem fontos a vers.
Nem így látom. Mindig vannak, akik verset olvasnak – függetlenül attól, hogy diktatúra van-e, vagy szabadság. Tény, a Kádár-rendszerben nagyobb esemény volt egy-egy kötet megjelenése, mint ma. De annak nem irodalmi oka volt, hanem politikai. A líra közéleti szerepe mára megszűnt, s ez így van jól. A valódi költészet ugyanakkor segít elhitetni velünk, hogy nem vagyunk egyedül. Ez a legtöbb, amit kívánhatunk.
