2007.06.07., 2007. évfolyam, 23. szám
szerző: Mester Ákos forrás: 168ra
cimke: Darvas Iván
A múlt hét végén, nyolcvankét éves korában elhunyt az utóbbi évtizedek egyik legnépszerűbb színésze, Darvas Iván. A művészben szerkesztőségünk nemcsak a kimagasló tehetségű színházi embert gyászolja, hanem a liberális eszmék elkötelezett hívét, lapunk régi barátját is. Most egy csaknem húszesztendős interjú részletével emlékezünk rá. Ha az olvasó úgy érzi, hogy mindaz, amit a művész Trianon utóéletéről vagy a gyűlölködés természetrajzáról mond, ma is aktuális, talán nem a véletlen műve.
Nincs könnyű helyzetben az, aki veled interjút készít, mert annyi mindent elmondtál már. Például tudjuk, hogy édesapád magyar, édesanyád orosz, és Prágában nevelkedtél. De azt nem tudjuk, hogy a szüleid hol, hogyan, milyen körülmények között ismerkedtek össze. És miért nem Moszkvába mentek, vagy Budapestre, miért éppen Prágába?
Édesapám az első világháborúban, már 1914 kora őszén hadifogságba esett. Hét évet töltött Oroszországban. Illetve útközben, mert hét évig tartott, amíg Acsinszkból haza tudott menni Losoncra. Oroszországból közben Szovjetunió lett, és mire hazatért, Losoncot már úgy hívták, Luèenec. És Kolozsvárt – azt a várost, amely másodikként állt a szívéhez legközelebb, mert ott volt egyetemi hallgató – Clujnak hívták addigra. Apám először visszament Losonc mellé, ahol házitanító volt Szentiványi grófék családjában, és később – ha jól tudom, „25-ben, röviddel a születésem után – kerültünk Prágába, mert akkor alakult meg a Prágai Magyar Hírlap. Apám szerkesztőként dolgozott a felvidéki magyar ajkú lakosság számára készült napilapnál.
De hogyan ismerkedtek meg a szüleid?
A fogolytábor 1917-ben feloszlott, és apám tagja lett egy kis zenekarnak, amely Acsinszkból valamelyest mindig nyugatabbra hegedülte magát. És így 1917-től „21-ig nagy nehezen eljutott Moszkvába. Ott valami csúnya betegséget kapott. Maláriát vagy tífuszt, vagy a kettőt együtt is talán… Egy moszkvai kórházban ismerkedett meg anyámmal, aki ápolónő volt. Aztán hazahozta ide, Luèenec környékére.
Nem tudom, jó-e ez a szó, hogy hazahozta. Hiszen mire visszajött, mondod, hogy Losoncból már…
Igen. Ez egyike azon körülményeknek, amelyek meghatározták édesapám gondolkodásmódját és magatartását.
Egy felvidéki magyar ember tehát visszatér a háborúból, a térképet közben átrajzolják, és ez a tény a továbbiakban meghatározza létét és gondolkodásmódját. Ezen nincs mit tűnődni, ez a mi kis kelet-közép-európai történelmünk. De Trianon és a térkép többszöri átrajzolása mennyire van hatással a felvidéki ember gyerekére?
Mivel az apám azért is, juszt is a magyarnál is magyarabb óhajtott maradni, természetesen ilyen szellemben nevelte a gyerekeit is. A testvérbátyámat és engem.
Ezt úgy értsem, hogy bennetek is tudatosult a kisebbségi lét?
Ő mindent elkövetett, hogy tudatosítsa bennünk. Nem a kisebbségi létet, hanem azt, hogy mi nem olyanok vagyunk, mint a minket körülvevők. Ilyen meggondolással nem engedte például, hogy cseh iskolába járjunk. Magyar iskola nem lévén Prágában, inkább német iskolába adott bennünket. Így én Prágában német iskolába jártam, és német nyelven érettségiztem.
Otthon milyen nyelven beszéltetek?
Különféle nyelveken.
Ez jó. Mégis, milyenféle a különféle?
Hát, ha egyszer Prágában él az ember, akkor természetes, hogy az utcán mindenkivel csehül érintkezik. Az iskolában németül. A bátyámmal azóta is, a mai napig is németül beszélünk, mert nekünk az a kényelmes, azt szoktuk meg az iskolában gyerekkorunkban. Az édesanyánkkal oroszul, s az apánkkal persze magyarul.
Persze…
Tudod, a többgyökerűség, vagy ha úgy tetszik, a gyökértelenség, az nagyon meg tudja határozni az ember gondolkodásmódját, egész létét.
Tűnődöm, hogy melyik a jobb kifejezés: a többgyökerű vagy a gyökértelen? Hiszen ha az ember váltogat négy nyelvet – függően attól, hogy kivel beszél, vagy milyen helyzetben van -, akkor előfordulhat, hogy miközben „otthon van” mindegyik nyelvben, az az érzése, hogy állandóan idegenek között él.
Pontosan így van. Ez egyik meghatározója az én egész későbbi életemnek. Tudod, ha valaki megszületik mondjuk a Nagyalföldön, magyar anyától, magyar apától, magyar környezetben, az magától értetődően érez egyfajta azonosságot azokkal, akik őt körülveszik. Ez nekem nem adatott meg soha. Még a családon belül is valamilyen furcsa polifónia uralkodott nálunk, egy különös többszólamúság. Az én esetemben ez azzal járt, hogy kevés olyan embercsoport, közösség, társaság létezik, amellyel magától értetődő azonosságot tudnék érezni. Azonosságtudatom nagyon későn fejlődött ki. Hogy rögtön a folyamat végét mondjam: én ma magyarnak érzem magam. Ezt lehet vitatni, vitatják is sokan. A hátam mögött mondják, de én vissza szoktam hallani.
Talán azért, mert szokatlan, hogy valaki nem azt mondja: magyar vagyok, hanem, hogy magyarnak érzem magam.
Igen, én ezt választottam. De ennek minden következményével együtt. Sőt, éppenséggel életemnek egyik kiélezett pillanatában döntöttem úgy, hogy ezentúl egyértelműen magyar leszek. Ösztönösen döntöttem, de egyben tudatosan is vállalva igen sok rám váró kellemetlenséget. Ez már felnőttkoromban történt – ami elég különös dolog, belátom. Az emberek általában az azonosságtudatukkal együtt születnek. Ez nekem nem adatott meg, és gyerekkoromban se fejlődött ki igazán.
Azért a körülmények ebbe erősen belejátszanak. Hiszen ha nem jöttek volna vissza, illetve ha 1938-ban nem csatolják a Felvidéket Magyarországhoz, akkor könnyen élhettél volna janicsáréletet, ráadásul nem is lettél volna a tudatában.
Janicsáréletet? Milyen értelemben?
A janicsártudatról beszélek. Mert bárki könnyen elfelejtheti, hogy ő igazából magyar embernek a gyereke, hogyha nincsen alkalma magyarok között lenni, magyarul beszélni, hogyha szándékosan elfelejtetik vele, hogy ő magyar.
Igen. Amikor „38-ban átköltöztünk Csehszlovákiából Magyarországra – 13 éves voltam -, akkor az valóban nagy sokk volt számomra kétségtelenül. Vadonatúj környezetbe és furcsa helyzetbe kerültem. Mert én természetesen tudtam, hogy létezik egy Magyarország, ahol több mint kilencmillió magyar él, és hogy én őhozzájuk tartozom, de hát ez olyan meseszerű volt, amiről az édesapám szokott mesélni nekünk elalvás előtt. És a magyar nyelv, amely olyannyira elüt minden más nyelvtől… Valahogy az volt a benyomásom, hogy ez tulajdonképpen nem egy valóságos nyelv, hanem csak a mi családunkon kívül létező titkos madárnyelv, amely kifejezetten arra való, hogy mi a bátyámmal hangosan meg tudjunk beszélni bármit a villamoson a csehek füle hallatára. Noha a bátyámmal odahaza németül beszéltünk, de villamoson a csehek között magyarul kellett beszélni, mert az a titkos nyelv, azt nem érti senki.
És Pesten?
Ez volt a meglepő! Hogy ez egy létező, valódi nyelv, hogy ezt ilyen sokan beszélik, és összehasonlíthatatlanul jobban, mint én. Azóta is tanulom ezt a nyelvet, és állítom, hogy borzasztóan nehéz.
Elég jól megy, főleg az „r” hangok. „Borrrzasztóan” jól megy.
Na látod, nagyon nehéz. Főleg az „s”, az „sz” meg az „r” hangok.
Hát „r”-ből hármat is tudsz mondani, amikor csak egyet kellene…
A színpadon az összes betűt ki kell mondani. Nem lehet úgy, ahogy általában szokták a tévében, selypítve vagy pöcögve: szoszialiszmus meg szoccializmus. Ki kell tudni mondani: szo-ci-a-liz-mus, im-pe-ri-a-liz-mus, ne-o-ko-lo-ni-a-liz-mus.
Beszéljünk, Iván, egy kicsit a na-ci-o-na-liz-musról. Amikor te középiskolás voltál, a fellobbantott nacionalizmus jegyében a gyerekeket nem egyszerűen csak saját magyarságtudatukra akarták ráébreszteni, hanem más nációk gyűlöletére is.
Igen, ez így van.
Azért hozom szóba, mert ez a te esetedben elég komplikált lehetett. Hiszen a papa magyar, a mama orosz, és te a cseh fővárosban német iskolába jártál.
Igen. Abba a generációba tartozom, amelyet gyűlöletre neveltek. Az utcán azt hallottam, hogy a németek milyen gonoszok, mert a Szudéta-vidéken náci provokációk zajlanak. A német iskolában azt hallottam, hogy ezek a rohadt csehek elvették tőlünk, németektől a Szudéta-vidéket, de majd eljön a napja, amikor visszavesszük. Aztán átjöttünk Magyarországra, és arról értesültem, milyen gonoszok az oroszok. Aztán eljöttek az oroszok, és arról értesültem, hogy milyen gonoszok a kizsákmányolók. Közben arról is lehetett hallani, hogy milyen gonoszok a zsidók, hogy el kell égetni őket. Most elmondom a következményt: akármennyire figyel is egy gyerek, és igyekszik a felnőttek kedvében járni, bizonyos ponton a sokféle hatás nem fölerősíti, hanem kioltja egymást, mert ennyifélét és ilyen gyors egymásutánban nem lehet igazán gyűlölni. Azóta is minden uszítás lepereg rólam. Bárkiről bármi rosszat hallok, vagy bárki rá akar beszélni, hogy valakit utáljak és gyűlöljek, akkor egyrészt ráhagyom – mert az a legegyszerűbb és legkényelmesebb -, másrészt pedig utánajárok, hogy csakugyan gyűlöletre és utálatra méltó-e. Többnyire az derül ki, hogy nem.
És mivel nem vicsorgatod a fogadat, nem gyűlölködsz, biztos vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy identitászavarod van.
Valószínűleg.
Mert vannak kényszerképzetes emberek, akik úgy gondolják, az élet voltaképpen abból áll, hogy szervezkedünk valakikkel valakik ellen, illetve valamilyen okból szolidárisak vagyunk egymással, hogy másoknak kitekerjük a nyakát. És aki nem ilyen mentalitású, annak bizonyára baj van az identitásával.
Nagyon szomorúnak tartom, hogy a szolidaritásérzés menten a második lépcsőfokon azzal jár, hogy szolidárisnak lenni valakivel csak másvalaki ellen lehet. Ezt én soha nem tudtam elfogadni.
