2007.06.04., 2007. évfolyam, 22. szám
szerző: Kőrössi P. József forrás: 168ra
cimke: vélemény
P. akkor már az volt, minden porcikájában költő és paraszt. Gimnáziumi osztálytársak voltunk két vagy három éven át. Naponta – késő ősztől kora tavaszig – disznótoros uzsonnát hozott magával, hagymásat, fokhagymásat, zsírosat. Miután megette, becsomagolt és hazament. Ha reggel nyolc óra előtt végzett – akkor. Ha tizenkettőkor – akkor. Csomagolt, ha kiürült a tarisznyája. Nem emlékszem rá, hogy valakit megkínált volna.
Az osztálynaplóban előtte voltam, ugyanazon az oldalon. Ha enni láttam, összeomlott bennem a nap, elbizonytalanodott a jövőképem, formálódni kezdett a világnézetem. S rögtön utána én is hazacsavarogtam.
Csontos, jó feje volt, gödörből metsző szemekkel. A szaga sem volt kellemetlen. Tornázni, tornagatyában, tornacipőben nem láttam. Iskolai egyenruhában, ösztönből focizott. Mark Twain valamilyen bánya című regényéből egyszeri olvasás után több oldalt, egy tévesztéssel, szó szerint visszamondott.
Kívülről tudta régi magyar klubcsapatok összeállítását, az aranycsapatét is tartalékostul, tutira. A partiumi kisváros melletti kis faluban, ahol televízió sem igen akadt, ugyanazzal a szovjet technikával zavarták a Kossuth rádiót, mint a Szabad Európát. A kiesés ellen küzdő Southamptonnak drukkolt, a csapat nevét Szhám-thám-thámnak ejtette, röviden, gyorsan, összezárt fogak között.
Váratlanul így köszönt: „Kitartás! Éljen Szálasi!” Viszszafogott karlendítéssel valamit matatott is combmagasságban a jobb tenyerével. Én, akkor még naiv proligyerek, nem értettem, és nem fogadtam.
Nem tudtuk, hogy lelkésznek készül. Terjesztette, hogy S.-t, aki az első nyilvános eredményhirdetéskor még mögötte volt, vonal alatt a sorban, az ő helyére vették föl Kolozsváron.
Páskándi Géza versein kívül talán semmit nem olvasott. Színházba, moziba, koncertre sohasem járt, de a távolmaradásnak sem látszott a nyoma rajta.
Verseket írt, ilyeneket: kerítésnélküliház / kertnélküliház / falnélküliház / kéménynélküliház / füstnélküliház // falaiközöttién (de az is lehet, hogy falaiköztién). Vagy ilyet: nyúl / róka / farkas / medve // vetkőzöm / jaj / én.
Harmincéves korunkig talán húsz-huszonöt hasonló darabot szavalt ki a kezéből. Ezeket is szerettük. Meg a humorát! Mindent képes volt kifordítani, fonákjáról látni, történeteket megcsavarni, majd – előre és hanyatt görbítve hosszú csontú Don Quijote-testét – fuldokolva röhögni, röhögtetni. Volt érzéke groteszk és abszurd (világ)szemléletünkhöz. Hol volt még akkor és ott számunkra Örkény?! Nagyváradon! Páskándi megvolt, Ionesco, Mroek, S³owacky meg Beckett is. Örkény nem lehetett meg.
Szerette előadni verseit. Amit leírt, kívülről tudta. Azt kérdezte: na, mit szólsz hozzá? Később hozzátette: öregem. Na, mit szólsz hozzá? Öregem.
A rejtett testi hibákat éppúgy kifigurázta, mint a látványosakat, és nem szerette, ha a „barátainak” (barát)nője van.
Verte az állatokat, mint minden paraszt. Vert feleséget, gyermeket is. Macskát falhoz, kutyát láncon, vagy vissza az ólba.
Amikor sokadjára megszöktem otthonról, azt gondoltam, majd nála alszom. Tél volt, december vagy január, kigyalogoltam B.-re P.-hez. Ők érettségire készültek, én arra, hogy túléljem vagy túlhaljam magam, és lehetőleg senki ne legyen jelen. Senkit sem szerettem. Besötétedett, mire kiértem. Nem volt még este, csak sötét. Ahogy közeledtem a faluhoz, úgy ment el a bátorságom
P.-től. Nem mertem becsöngetni vagy bekopogni hozzá. Az ő élete itt, az ő falujában konszolidáltnak tűnt: lakás, szülők, kert, udvar, kapu, kémény. A kapu előtt csonkolt lombú, haszontalan akáccsemete törzse. Füstöl a kémény. Köszönnek az utcán. Szemben a házzal a kocsma reggel nyit. Az én tizenhét évem éppen széthullóban. Romosodásom máig tart, akkor kezdődött. Egész éjszaka le s föl gyalogoltam a falu főutcáján, az elejétől a végéig többször. Senkivel sem találkoztam. Azóta sem gondoltam erre az éjszakára soha; most nézem, és most látom: senkivel. Kimenni hozzá volt bátorságom, becsengetni, megkopogtatni az ablakát nem. Havazni kezdett. Tudtam, már nem fagyok meg, de hogy tovább ne hűljek, apámra gondolva – akitől futottam – tornáztam, tornáztattam, guggoltam, guggoltattam magam. Többször elmentem a redőnyös ablak alatt, mindig azzal, hogy most megzörgetem. Tudtam, hol alszik, mégse mertem.
Megvirradt, s néhány napig bujkáltam nála. Apám nem akkor és nem ott talált rám, de P. volt az, aki figyelmeztetett, hogy keresnek, kerestet az apám.
Amikor a romániai „forradalom” utáni első hetekben egy írótársasággal, amelyben Konrád és Csalog Zsolt is benne volt, euforikusan Váradra utaztunk, a székesegyházhoz közeli szabadtéri társaságból éjszaka félrehívott, és azt mondta: te is a zsidók seggéből bújtál elő, majd megkért, vigyem haza kocsival. Őt, a gyermekét meg tanító feleségét.
Később könyve is megjelent. Az elsőt, úgy emlékszem, én adtam ki.
A rendszerváltások előtt, amikor közölni kezdett, két jó barátja volt Magyarországról. Ezek a rendszerváltás után: Ugró Miklós és Bodor Béla lettek. Egyikőjüket máig megtartotta.
Bélával szellemes paródiákat írtak, amikor Béla még nem Bodor Béla volt. Ugró Miklóssal is írt, titokban, ilyeneket. Bodor írt egyik könyvéről, talán az ÉS-ben, értékelő kritikát; irodalmi publicisztikáiban megemlíti a nevét, amikor alkalom kínálkozik.
P. egyszerre népszerűsítette és nézte le a magafajta (bihari) „népi” írókat, például a nagyszalontai Fábián Imrét vagy az érmihályfalvai Máté Imrét. Fábián Sándort, Török Miklóst és Szilágyi Aladárt sem szerette, de tartott tőlük; városi írók, tud(hat)nak valamit, meg hát nem voltak lenézett parasztok, mint a többi, akiket ő is lenézett. Az orvos, a bábszínházi rendező, a filozófus és villanyszerelő – nem paraszt.
Úton-útfélen szavalta Máté Imre beszédhibás parasztköltő verseit, kiröhögtette minden alkalmi társasággal.
Rossz borát megitta, és terjesztette, hogy amit iszik – guggolós. Guggolva kell elmenni az ablak alatt, nehogy behívjanak egy koccintásra. A jó bort is vedelte.
Meg volt győződve róla: halála szüli meg halhatatlanságát. Ivott, iszik, és inni fog érte. Ez a portré nem az ő nekrológja.
