2007.05.29., 2007. évfolyam, 21. szám
szerző: Bita Dániel forrás: 168ra
cimke: gyűlöletbeszéd
Két sikertelen próbálkozás után ismét büntetni óhajtja a gyűlöletbeszédet a szocialista párt. A véleményszabadságot veszélyezteti a javaslat, vagy ellenkezőleg: a kisebbségek méltóságának védelme nélkül nincs demokrácia?
Ifjabb Hegedűs Lóránt jött, ment (Fotó: Kovalovszky Dániel) Hogy mi szükség a vélemények szabadságára, arra több magyárazat ismert. John Stuart Mill, a szabadságjogok liberális klasszikusa szerint a vélemények piaca a társadalom érdekét szolgálja, a többségi álláspont sosem igaz maradéktalanul, miközben bármely elhallgatott vélemény igaz lehet. A tiltás viszont gyászos következményekkel jár, előítéletekhez és dogmákhoz vezet.
Már Millnél megjelenik az utóbb az amerikai és a magyar Legfelsőbb Bíróság, illetve a hazai Alkotmánybíróság által is alkalmazott közvetlen és nyilvánvaló veszély doktrínája. Hogy ez mit jelent, Mill szavaival mondjuk el: „Azt a véleményt, amely szerint a szegények éhínségének a gabonakereskedők az okai, vagy amely szerint a tulajdon rablás, nem szabad háborgatni, míg egyszerűen csak a sajtó útján terjed. Ám igazságosan lehet büntetni, ha szóban adják elő egy izgatott tömegnek, amely egy gabonakereskedő háza előtt gyülekezik.”
Mill kétszáz éve született, így írásait inkább gondolati mankóként, mintsem gyakorlati tanácsként érdemes olvasni. Mégis szembetűnő, hogy a fent idézett passzus szerint míg Hitler vagy Szálasi műveinek terjesztése a véleményszabadság része lehet, a politikusotthonok előtt tartott (idehaza mind nagyobb népszerűségnek örvendő) tüntetések üldözendők.
A gyűlöletbeszéd inkább publicisztikai, jogelméleti, mint büntetőjogi kategória. A társadalom faji, etnikai, vallási, nemi vagy más csoportjairól (jellemzően kisebbségeiről) mondott véleményt értjük rajta, amely gyűlöletet kelthet a társadalomban.
A nyílt és közvetlen veszély elve (és így a magyar joggyakorlat) szerint közösség elleni izgatás akkor állapítható meg, ha az erőszakos cselekedetre való felhívás nem csupán feltélezett veszélyt jelent, hanem az erőszakos cselekedet közvetlenül fenyeget.
Ezzel az érveléssel élt a mind ez idáig legismertebb hazai „gyűlöletbeszédperben” a Fővárosi Ítélőtábla is. Mint ismert, ifjabb Hegedűs Lóránt református lelkész néhány éve egy kerületi MIÉP-lapban „elővigyázatosságból” a „galíciai jöttmentek” kirekesztésére szólított fel. Elsőfokon másfél év felfüggesztett börtönt róttak ki rá, ám az ítélőtábla 2003 novemberében úgy találta: a büntetés indokolatlan, hiszen a gyalázkodó szöveg eredményeként nem fenyegette valós veszély a zsidó kisebbséget.
Persze kérdés: mérhető-e egy-egy gyűlöletkeltő cikk, fölhívás társadalmi hatása? A fönti logika szerint a református lelkész csupán akkor követett volna el bűncselekményt, ha gondolatait – mondjuk – egy zsinagóga előtt tüntető mérges antiszemitákkal osztja meg. Ezzel szemben annak esélye, hogy valaki a Hegedűs-pamflet hatására, esetleg annak egy példányával a zsebében „rekesszen ki” (akármit jelentsen ez), csekély.
Európában azonban nem mindenütt gondolkodnak így. Németországban a faji üldöztetés (magyarországiéhoz hasonló) hagyományai miatt börtönnel torolják a holokauszt tagadását, az úgynevezett Auschwitz-hazugságot. Vagyis azt, ha valaki kétségbe vonja a hitleri népirtás megtörténtét, relativizálja vagy éppen helyesli azt. Ebből következően tiltják a nemzetiszocialista eszmék terjesztését és a náci jelképek, köztük a horogkereszt közszemlére tételét és a karlendítést is. Az eljárás hivatalból indul.
A szabadelvű érvelés szerint viszont a tiltás nem megfelelő válasz a szégyenteljes ideákra. Ennek szellemében nyilatkozott a kilencvenes évek elején az akkor Sólyom László vezette Alkotmánybíróság is: „Politikai kultúra és egészségesen reflektáló közvélemény csakis öntisztulással alakulhat ki. Aki tehát gyalázkodik, magát bélyegzi meg, s lesz a közvélemény szemében gyalázkodó… Büntetőjogi büntetésekkel azonban nem a közvéleményt és a politikai stílust kell formálni – ez paternalista hozzáállás.” A testület kimondta: a véleményszabadság „a kommunikációs szabadságok anyajoga”, ezért az alapjogok hierarchiájában az élethez és emberi méltósághoz való abszolút (tehát korlátozhatatlan) jog után áll. A vélemények közlésének korlátja csak az emberi méltóság, a becsülethez és a jó hírnévhez való jog lehet.
Ráadásul – szól a liberális érv – félő, hogy a szigorú szabályozás tovább erősíti az akut antiszemitizmust. Valóban kézenfekvő kérdés: miért kizárólag a holokauszt relativizálása büntetendő, és a Rákosi-éra gaztetteinek vagy az örmény népirtásnak az eltagadása miért nem? Amiként kérdés az is, mi számít relativizálásnak. Aligha volna kívánatos, ha az áldozatok számáról folyó történészi vita a bíróságon folytatódna.
Mindennek némileg ellentmondva Magyarországon is büntetik az önkényuralmi jelképek (a horogkereszt, az SS-jelvény, a nyilaskereszt, a sarló-kalapács valamint az ötágú vörös csillag) használatát. Pedig a sokak érzékenységét sértő szimbólumok kitűzése éppúgy nem hordozza a tényleges erőszak veszélyét, amint a Hegedűs-cikk sem. Márpedig ha az állam az emberi méltóság nevében föllép a jelképek ellen, e logikát követve a gyűlöletbeszédet is tiltania kell. (Nem véletlen, hogy számos liberális az önkényuralmi jelképek szabadon engedése mellett érvel. Hasonlóan tett több baloldali értelmiségi társaságában Gyurcsány Ferenc is, aki még sportminiszterként sürgette a vörös csillag engedélyezését.)
A rendszerváltás után a büntető törvénykönyv amúgy a gyűlöletre uszítás mellett a gyalázkodást (a másokat sértő és lealacsonyító kifejezések használatát) is szankcionálta, amit az AB utóbb alkotmányellenesnek talált. Az érvelés így szólt: „A szabad véleménynyilvánításhoz való jog a véleményt annak érték- és igazságtartalmára tekintet nélkül védi. Egyedül ez felel meg az ideológiai semlegességnek… Ebben a processzusban helye van minden véleménynek, jónak és károsnak, kellemesnek és sértőnek egyaránt.” A gyűlöletre uszítás viszont – az egyenlő méltóságra és a diszkrimináció tilalmának elvére tekintettel – továbbra is üldözendő.
Ám hogy mi az emberi méltóság – nem könnyű meghatározni.
Az MSZP-frakció legutóbb 2003-ban próbálta büntethetővé tenni a gyűlöletbeszédet. Bárándy Péter igazságügyi miniszter úgy magyarázta a tervet: a véleménynyilvánítás szabadsága kellően stabil ahhoz, hogy az emberi méltóság védelmében korlátozni lehessen. (Miként a becsülethez és jó hírnévhez való jog érdekében korlátozva is van.) Az SZDSZ által kezdetben elutasított javaslatot végül ifjabb Hegedűs vihart kavart fölmentése eredményeként fogadta el kis többséggel az Országgyűlés – miután a liberális frakció vezetése lelkiismereti szavazást engedélyezett képviselőinek. A szoci szigornak végül az AB szabott gátat, mondván: minél kevesebb a korlátozás, annál biztosabb lábakon áll az alkotmányos demokrácia.
Ugyancsak a tiltás ellen érvelt közös cikkében a rendszerváltás két meghatározó figurája, Kis János és Sólyom László. Álláspontjuk szerint az előítéletes nézetek híveit politikai harcban kell legyőzni, nem a bíróságon.
Több jogász viszont a gyűlöletbeszéd polgári jogi útra terelését szorgalmazza. Abban bíznak: ha a közösséget ért sérelemért annak bármely tagja elégtételt vehet, akkor a busás kártérítés elriaszt a nyilvános gyűlölködéstől.
Emlékezetes, hogy Ádám György jogászprofesszor néhány éve személyiségi jogi pert indított a galíciai jöttmentezés után mint a nevezett közösség tagja. A Legfelsőbb Bíróság elutasította a csaknem kilencvenesztendős ügyvéd kérelmét, miután úgy találta, hogy a második világháború során deportált jogtudós személyét nem sértette a kitétel.
Időközben a Bárándy-család legifjabb tagja, Gergely leporolta édesapja korábbi javaslatát. Szabad demokratákkal előzetesen nem egyeztetett tervezete most két évet szabna ki arra, aki „nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzettel vagy a lakosság egyes csoportjaival, így különösen nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporttal kapcsolatban olyan kifejezést használ vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a csoport tagjainak becsületét csorbítsa, avagy emberi méltóságát megsértse”. A gyalázkodás közvádas bűncselekmény lenne, így a hatóság hivatalból is indíthatna eljárást.
Továbbra is kétséges viszont, hogy a javaslat az SZDSZ ellenállása esetén többséget szerezhet-e az Országgyűlésben. Miként az is: megállja-e a helyét a véleményszabadságot mindeddig foggal-körömmel védelmező Alkotmánybíróságon.
A cikk megírásában a Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila által szerkesztett Emberi jogok című kötet véleménynyilvánítási szabadságról szóló fejezete volt segítségünkre.
